10 éve meghalt, de a mai napig velem van – a folyamatos kötelék elmélete segítheti a gyászt

–

Az előbbi rövid történet valószínűleg sokatokból eltérő reakciókat vált ki. Míg lesznek, akik meghittnek és kedvesnek találják, valószínűleg olyan is akad köztetek, aki ezoterikus ideákra asszociál majd. Feltehetőleg a gyásszal foglalkozó szakemberek véleménye is megoszlana erről a helyzetről – míg valaki megrekedt, késleltetett gyásznak nevezné a család attitűdjét, más pont hogy nagyon egészséges és biztonságos gyászszakasznak látná, aminek hátterében a folyamatos kötelék áll.

Persze ahhoz, hogy megtudjuk, kinek van igaza, fontos lenne mélyebben ismerni a család motivációit. Vajon a nagymama emléke szerves része a mindennapjaiknak most, 10 év után is? Ha igen, milyen kontextusban kerül elő a neve? Milyen érzésekkel beszélnek róla, gondolnak rá a családtagok? Egyirányú vagy interaktív kommunikációnak képzelik el a vele való diskurzusokat? Mielőtt ebben előrébb szaladnánk, hadd meséljek egy kicsit a különböző gyászelméletekről. 

Egy téma, ami a szakemberek számára is dilemmát okoz

Számtalan olyan területe van a pszichológiának, amiről megoszlik a szakemberek véleménye, és amiben akár pár év leforgása alatt is egymást átíró teóriák, elméletek kapnak szárnyra. A gyász tipikusan ilyen: elsőként Sigmund Freud foglalkozott vele 1917-ben a Gyász és melankólia című művében, azóta pedig nagyjából tízévente megjelentek újabb és újabb elméletek, amik valamilyen módon érthetővé, keretezhetővé próbálták tenni a veszteséghez tartozó, sokszor igencsak kusza érzelmeket.

Míg akadtak olyan szakemberek, akik „kötelezően elvégzendő” feladatokra bontották a gyászmunkát (ilyen volt Erich Lindemann, majd negyven évvel később J. William Worden), mások szakaszokat különböztettek meg benne (a legismertebb és legelterjedtebb az Elisabeth Kübler-Ross-féle öt szakasz), de akadt olyan szakember is, mint Simon Rubin, aki párhuzamos vágányokon képzelte el a fájdalom feldolgozását.

És bár mára szerencsére uralkodóvá vált a nézet, miszerint a gyász egyedi, akár egy ujjlenyomat, és nemcsak téves, de egyben káros is ilyesfajta kategóriákba beszuszakolni, valószínűleg minden gyászoló felteszi magának a kérdést időnként, hogy normális-e, amit ő átél. 

Ez persze cseppet sem meglepő: amellett, hogy a gyász sokszor a legmeglepőbb formákat ölti – erről ITT írtam korábban –, a társadalmi narratíva és a bennünket körbevevő kulturális miliő is hozzátesz ahhoz, hogy a helyünket keressük benne, hogy próbáljunk valamiféle normalitáshoz igazodni, és időnként elmélázzunk azon, vajon valóban jól csináljuk-e, vagy előrébb kellene már tartanunk.

Ezen a helyzeten az sem könnyített, hogy a DSM-5 (az Amerikai Pszichiátriai Társaság által összeállított, a mentális zavarok osztályozására és diagnosztizálására szolgáló kézikönyv, amelyet széles körben használnak pszichiáterek, pszichológusok és más mentálhigiénés szakemberek világszerte – a szerk.) az elhúzódógyász-zavart (Prolonged Grief Disorder; PGD) bevezette a mentális zavarok közé is, ezzel kimondva: ha a gyász tünetei nem enyhülnek 12 hónap alatt felnőtteknél, 6 hónap alatt gyerekeknél, az már patológiás állapotnak számít. Ezzel persze lehet vitatkozni és egyetérteni – ezt inkább meghagynám a téma szakértőinek –, az azonban biztos: nem túl szerencsés, ha a gyászoló a veszteség megélése mellett még azon is aggodalmaskodhat, hogy vajon pszichiátriai esetnek számít-e, amiért két év után könnybe lábad a szeme a régi fotók nézegetése közben.

Sokunknak megnyugtató lehet a folyamatos kötődés elmélete 

Éppen az imént felsoroltak miatt szimpatikus nekem nagyon Klauss, Silverman és Nickman elmélete, ami a hagyományos gyászfelfogástól eltérő megközelítést hozott a veszteség folyamatainak megértésére. Az általuk kidolgozott „folyamatos kötelékek” (continuing bonds) azt hangsúlyozza, hogy a gyász nem feltétlenül azt jelenti, hogy teljesen „elengedjük” az elvesztett szerettünket, és természetes, sőt építő is az, ha az elhunyt iránti érzelmi kötődés beépül az életünkbe. A szerzőhármas azt is kimondta, a gyász nem lineáris folyamat, az emberek mind különböző módon és tempóban dolgozzák fel a veszteséget, az elhunyttal való kapcsolat pedig nem megszűnik, csupán átalakul.

Révész Liliána Renátát is megkérdeztem a témában, ő pedig elmondta: vannak jelenségek, amiket az emberek folyamatosan tapasztalnak, és vannak tudományos modellek, amik ezeket kategorizálják. Ezek a modellek paradigmaváltáskor módosulhatnak, ám a jelenség állandó marad. A folyamatos köteléket mindig is tapasztalták szakemberek, laikusok egyaránt. 

„Míg sokan úgy képzelik el az egészséges gyászt, hogy az elhunyt/elhagyott féllel való kapcsolat egy ponton megszűnik, addig a folyamatos kötelék elmélete szerint valójában csak átalakul. Itt a hangsúly nem az elengedésen és a szakításon van, hanem azon, hogy a kapcsolat új formát ölt, amennyiben ezen tudatosan dolgozunk”

 – fejtette ki, ezzel alátámasztva a három szakember elméletét, miszerint a gyász egy életen át tartó adaptáció, ami aztán akár erőforrássá is válhat. 

Megnyugtató lehet az is, hogy a folyamatos kötődés elmélete számos, a veszteséghez kapcsolódó viselkedésformára ad magyarázatot: eszerint ugyanis teljesen normális, ha ragaszkodunk bizonyos szokásokhoz, rítusokhoz, amik az elhunythoz kapcsolódnak, vagy felkeresünk olyan helyeket, amik közös élményeket idéznek vele. Ez pedig Klaus, Silverman és Nickman szerint akár egy egész életen át is tarthat, és akár erőforrássá is válhat, ugyanis a kutatásaikban azt találták: a folyamatos kötelék sok gyászolónak segít abban, hogy berendezkedjenek a megváltozott életre, és könnyebben szembenézzenek a veszteségeikkel. 

És honnan tudjuk, ha mégis csak megrekedtünk valahol?

„Onnan, hogy nem enyhül a fájdalom” – adta meg a váratlanul konkrét és egyszerű választ Révész Liliána Renáta, aztán kifejtette: ha egészségesen működik bennünk a folyamatos kötelék, akkor képesek vagyunk elfogadni, hogy a szeretett személy meghalt, nincs már velünk és nem is lesz többet, egyszerűen csak fontos maradt számunkra az életünkre gyakorolt hatása. Onnantól számít patológiásnak az állapot, ha a gyász kezdeti szakaszára jellemző kérdések és témák hosszú távon is fennmaradnak, ha hosszabb idő elteltével is tagadást élünk meg, ha azt kérdezgetjük magunktól, miért pont ő, miért pont most, vagy ha illúziókat gyártunk egy későbbi találkozásról.

„Nehéz általánosan megfogalmazni, mikortól kellene már jobban lenni. A DSM tünetek alapján kategorizál, a terápiás szakember viszont tartalom alapján, bennünket az érdekel, hogy hol tart a gyászfolyamatban az illető.

Az intenzív fájdalomnak egy idő után csillapodnia kell, át kell hogy vegye a helyét a megértés, az elfogadás.” Hozzátette: teljesen természetes, hogy a hiányérzet nem szűnik meg teljesen, és időnként gondolunk az elhunytra. Ám ideális esetben addig a gyászfolyamat során ez az érzés szeretetté és hálává alakul, és nem akadályoz a feladataink elvégzésében, a szeretteinkkel való kapcsolódásban.

A szakértő szerint tévútra vihet az is, ha a gyászoló ezoterikus elméletekbe kapaszkodik, vagy azt gondolja, hogy kommunikálhat az elhunyttal. Természetesen nem azzal van a probléma, ha valaki spirituális beállítottságú vagy vallásos, ám fontos, hogy lássa, gondolatai hátterében milyen pszichológiai ok húzódhat. 

„Ha a gyászoló azt gondolja, az álmában üzen neki az elhunyt, mintha folyamatosan kapcsolatban lennének, az sajnos nem helytálló. Az álmaink a mieink, a mi érzéseink. Én érezhetem azt, hogy a szerettem ezt üzenné, de fontos szem előtt tartani, hogy ez a mi gondolatunk. Ezzel akkor van baj, ha olyan illúziókat kelt a gyászolóban, amik nem tudnak beteljesülni, ezáltal akadályozzák a lezárást” – mondja Révész Liliána Renáta. Szerinte ehhez hasonló az is, ha valakit nem temetnek el. Ez a típusú lezáratlanság, hiány gyakran megjelenik a gyászfolyamatban. Éppen ezért az a gyásztanácsadók egyik legfontosabb feladata, hogy megértessék a gyászolóval, min megy keresztül, és megakadályozzák, hogy megrekedjen bizonyos kérdéseknél.

„A gyászt meg kell tanulni. Olyan, mintha valaki életében először költözködne, és ilyenkor el kell neki magyarázni, hogy dobozokba pakolunk, azokra ráírjuk, mi van benne, és a többi. Sokan nem ismerik a gyász, veszteség forgatókönyvét, pedig ez nagyon fontos.”

Végül pedig Freud példájával él, aki a libidóelméletben így magyarázta a gyászt: „Mindkettő olyan, mint egy vektor, aminek van egyfajta iránya és nagysága. És amikor valaki kilép az életünkből, akkor a felé irányuló libidális energiát vissza kell vonni, és ideális esetben azt akár az önszeretetünkre is fordíthatjuk.”

Takács Dalma