Szorongsz, ha nincs nálad a mobilod? Akkor téged is érinthet a nomofóbia

–

Amikor azt hallom, nomofóbia, elsőre hárítanám a feltételezést is, hogy bármilyen fóbia érzése kötne össze a telefonommal: eleget szenvedek a tériszonyomtól, nem sodródom bele még ilyen modern marhaságokba mellette. Miközben, ha szépen végiggondolom, igenis érint a dolog. Engem is, aki anélkül léteztem a gyerekkoromban, a gimnáziumi és egyetemi éveimben, de még az első gyerekem is okostelefonmentes környezetbe született.

Még csak nyolc éve lett az életem része: akkor miért érzem magam sokszor védtelennek, ha éppen nincs kéznél?

Tegyük hozzá, az én generációmnak a középiskolában már volt egyszerű kis mobilja (ellentétben X generációs kollégámmal, Kurucz Adrienn-nel, aki arról írt, Hogy a fenébe tudtunk életben maradni okostelefon nélkül?), így az elérhetőség, a tény, hogy baj esetén tudunk telefonálni, régóta természetes számunkra. Nyilván mindannyian tapasztaljuk, hogy az online elérhetőség már teljesen más kategória, mint anno az sms-ek és a három másodperces hívások kora: és ha nem figyelünk tudatosan, a pozitívumai mellett (például a távoli barátokkal való kapcsolattartás vagy a home office) tényleg rengeteg időt elrabolhat tőlünk. Az új évre én több tudatosságot fogadtam a mobilhasználat terén, amit letörölt appokkal és szigorú időkorlátokkal kezdtem meg. A legfőbb lépés a változás útján azonban mindig maga a szembenézés: szóval, gyertek, nézzük meg közelebbről, mi is az a nomofóbia!

A tünet a fóbiáké, az ok a függőségben keresendő

A nomofóbiával – bár talán egyelőre nem túl elterjedt kifejezés – bő tíz éve már kutatások formájában foglalkoznak. Ahogy arra a Medical News Today 2022-es cikke felhívja a figyelmet: a szakemberek körében még vitatott kérdés, hogy a szorongások, illetve fóbiák közé kellene sorolni, vagy okostelefon-függőségi zavarként kellene definiálni, mivel alapvetően egy függőségi állapotból ered.

A fóbia kategória azért merülhetett fel, mert tünetei specifikusan az ezzel kapcsolatos szorongás jeleivel azonosak: izzadás, dezorientáció, gyors szívverés, változások a légzésben.

Ha hasonlót még nem tapasztaltunk is, azt biztosan átéltük már egyszer-kétszer, hogy aggasztott minket az elérhetetlenség, vagy épp a tény: nem tudunk hogyan hírt kapni arról, ha esetleg a családtagjainkkal történik valami. Akad, aki talán nincs is tisztában azzal, hogy képes hasonlóan érezni: hiszen egy percre sem búcsúzik el a készülékétől.

Az említett cikk kitér arra is, hogy bár a jelenség egyre elterjedtebb, konkrét terápia még nincs rá (itt most olyan szintű fóbiára gondoljunk, amely a mentális egészség rovására megy), de a pszichológiai rendelőkben már foglalkoznak hasonló esetekkel. Utóbbiak kapcsán pedig a klasszikus fóbiák kordában tartására is használt viselkedésterápiákhoz nyúlnak, mint a kognitív viselkedésterápia (mögöttes gondolatok, okok felfedése), az expozíciós terápia (ez éppen azt a helyzetet teremti meg, hogy adott ember ne férjen hozzá a telefonjához), valamint a hipnoterápia (önnyugtató technikák kialakítása a szorongató helyzetre).

A Medical News Today írása arra is kitér, hogy a nomofóbia mértékének csökkentésével nagyon szorosan összefügg a személy önbecsülésének javítása. De mi lehet ennek hátterében?

Egyedül oldom meg: tehát vagyok

Amikor még okostelefon nélkül éltünk, fel sem merült bennünk, hogy egyes, spontán alakult szituációkat ne tudnánk valahogy egyedül is megoldani. Nem gondoltuk, hogy bárki el szeretne érni minket a boltban, az autóban, esetleg az orvosnál, vagy hogy a munkahelyünkről érkező e-maileket a vécén ülve is olvasnunk kellene. Ugyanannyi vészhelyzet, hirtelen fordulat várhatta az embert az életben a 90-es évek végén is, de mivel nem volt más lehetősége, így nem szorongott azon, mit fog tenni, vagy éppen képes-e az adott dolgot megoldani. 

Ma már a GPS ott van a zsebünkben, az éttermek, boltok, benzinkutak a Google-térképen, a bankkártya, a vonat- és BKV-jegy a telefonban.

És bizony sokan számolnak be arról, hogy teljesen kétségbeesnek, amikor ilyesmik nincsenek kéznél, és maguktól kellene tájékozódniuk (milyen jó nekem, aki még GPS-szel és térképpel sem tud, így ezt a szorongást teljesen elengedhetem).

Az önbizalmunkat, vagy a tudatot, hogy képesek, alkalmasak vagyunk valamire, így nyilván elvesztjük, hiszen nem szerzünk benne gyakorlatot segédeszközök nélkül. (Egy ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet nemrég: ha a telefonunk merül, azt mondjuk, lemerülök, azaz azonosítjuk magunkat a készülékkel).

Az amerikai Forbes 2024. májusi cikke szerint a különböző foglalkozásúakat más-más arányban érinti a nomofóbia jelensége: az eddigi kutatások szerint az egészségügyi dolgozók érintettek a legnagyobb arányban, őket pedig az ügyvédek követik. Emellett országonként is hatalmas eltérések tapasztalhatók: egy, a cikkben említett tanulmány szerint 6 és 73 százalék között változik a nomofóbia előfordulása a különböző nemzetiségű egyetemi hallgatók körében. Az írás nemcsak a testi és lelki egészségre vonatkozó káros hatásokról beszél, de a már tárgyalt önbecsüléssel kapcsolatos kérdésre is felhívja a figyelmet.

Az okostelefonok szuperképességeket adnak az embernek, hiszen „a kezével” fizethet, fotózhat, videózhat, vásárolhat, vezérelheti a háztartási gépeket: de a telefont letéve elveszti a szupererőt. Nos, akkor mire képes ő maga?

A FOMO örök, de jól bánni lehet vele

A nomofóbia egy másik ismert jelenséggel is összefügg: mégpedig a FOMO-érzéssel (Fear of Missing Out), vagyis az attól való félelemmel, hogy lemaradunk valamiről. Tévhit, hogy ez a fajta emberi emóció a közösségi média térnyerésével alakult ki, és a számos program, esemény, vagy mások élményeinek posztolása váltja ki. Ahogy Bobby Mook TED-beszédében megfogalmazza: a FOMO a kezdetektől az emberi élet része.

Példaként hozza Cicerót, akiről köztudott volt, hogyha elhagyta a Római Birodalom fővárosát, hatalmas szorongás lett rajta úrrá amiatt, hogy lemarad valamiről. Ciceró ezért előre megszervezte, kik írnak majd levelet neki a távolléte alatt zajló politikai eseményekről, szaftos pletykákról, botrányokról – így nyugodt szívvel mehetett dolgára kedvenc városán kívül is.

Bobby Mook a FOMO kapcsán azt is hangsúlyozza: az okaként nem lehet a technikai fejlődést emlegetni, utóbbi inkább csak egy modern eszköz a kiteljesedésére. Azonban míg számos haszna létezik, egyszerre képes hátráltatni a boldogság fő tényezőiként emlegetett emberi kapcsolódás és beteljesülés feletti örömöt.

Tehát, amikor a vacsoraasztalnál ülve, nem az frusztrál, hogy a beszélgetésről maradsz le, hanem az időközben futó Facebook-hírfolyamodról, akkor a FOMO nem jótékonyan dolgozik az életedben.

„Nem az a kérdés, hogyan lépjünk túl a FOMO-n, hiszen az mindig lesz. Azt kell tisztázni, mint mond el nekem saját magamról a FOMO-m” – jelenti ki Bobby Mook.

Végezetül pedig szintén az önbecsülést hozza mint fő mozgatórugót, amikor arról beszél, hogy

az igény arra, hogy folyton elérhetők legyünk, illetve a félelem, hogy lemaradunk valamiről, olyan, ősidők óta zsigerien bennünk munkáló kérdésekből fakad, mint hogy „Fognak rám emlékezni?”, „Van jelentőségem a többiek számára?”, „Vajon szeretnek engem?” Ezeknek érdemes a túlzsúfolt és részben virtuális világunkban is valóságos keretrendszert találni.

Ha megtervezzük a változást, könnyebben lépünk előre

A nomofóbia kapcsán körbekérdeztem több helyen, barátok, ismerősök között, illetve egy Facebook-csoportban is: a 40-50 válasz alapján kiderült, a legnagyobb szorongás a mobil mellőzése kapcsán elsősorban a segítségkérés lehetőségének hiánya (ami egyébként menne „butatelefonnal” is).

A tényt, hogyha a szeretteink kerülnek veszélybe, azonnal tudnak értesíteni minket, a legnehezebb elengedni.

Többen számoltak be arról, hogy amikor véletlenül, nem tervezetten maradtak egyedül telefon nélkül, nagyobb volt bennük a szorongás, mit tesznek majd baj esetén, vagy hogyan nem sétálnak le a térképről. Mivel az első pánik után az ember kénytelen cselekedni, az élethez való kompetencia jóleső érzését tapasztalja meg hasonló szituációban. Viszont amikor egy nyaralás során tették félre, vagy előre tudatosított digitális detoxot tartottak, akkor sokkal könnyebben engedték el a félelmeiket. A tanulság tehát elég egyértelmű: ha megtervezzük a változást, könnyebben lépünk előre. 

Kognitív viselkedésterápia című kötetükben Mórotz Kenéz és Perczel-Forintos Dóra kitérnek ara, hogy a különböző fóbiák az evolúciós pszichológia kutatásai alapján az alapvető védekező reakciókból nőtték ki magukat.

Ahogy körbejártuk a jelenséget, látjuk: a mobilunk is hasonló zsigeri igényeket mozgat meg bennünk, éppen ezért nehéz lekapcsolódni róla. Hiszen egyszerre védekezés, informálódás és (valós vagy vélt) kapcsolódás.

A túlhasználat viszont már nem indokolható az evolúciós félelmekkel, és csakis tudatossággal tehetünk érte a saját, illetve a gyerekeink életében is: ennek pedig fontos része, hogy az önbecsülés oldaláról is megközelítjük a kérdést. Teremtsünk minél több olyan helyzetet, amikor megbizonyosodhatunk a cselekvőképességünkről, alkalmasságunkról, helytállásunkról telefon nélkül. Az ember az őskortól a modern korig végigjárta a történelmet okostelefon nélkül: napi több órára vagy – ha a körülményeink lehetővé teszik – több napra nekünk is menni fog. Hajrá, mindannyiunknak!

Széles-Horváth Anna