Megemelkedett libidó, átrendezett lakás, váratlan dührohamok – a gyász nem mindig olyan, mint elsőre elképzeljük

–

A produktivitás és humor mögé bújtatott fájdalom – Miki története

Miklós 38 éves volt, amikor egy időben elveszítette az édesapját és a kutyáját. Bár apukája már hosszú ideje betegeskedett, így a család valamelyest felkészülhetett a távozására, a kutya halála villámcsapásszerűen jött – ahogy Miki fogalmaz: épp akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Miki mélyen megrendült, ennek ellenére kifejezetten produktív időszakát élte: médiaszemélyiségként és műsorvezetőként nem csak képernyőre alkalmasnak, de szórakoztatónak is kellett maradnia, ő pedig örömmel mondott igent erre a feladatra.

„Menekülő-üzemmódba kapcsoltam, nem bírtam elviselni a csendes otthoni estéket, a nyugalmat. Folyton azt akartam, hogy délelőtt legyen, hogy legyenek feladataim.

Folyamatosan összeszedett próbáltam lenni, mert úgy éreztem, így van csak a kezemben az a kontroll, amitől a szeretteim elvesztése megfosztott.

Egy idő után pánikrohamokkal kezdtem küzdeni, volt, hogy futás közben jött, máskor az autópálya kellős közepén, vagy álomból riadtam fel. Az álmaimban folyamatosan megjelent apa és a kutyám, és egy idő után mindig ráeszméltem, hogy amit látok, az nem lehet a valóság” – meséli Miki.

A szakember válasza:

Sepsi Helga elmondja: a gyászfeldolgozás idején sok ember fordul úgynevezett átmeneti energia-felszabadítókhoz, tehát olyan eszközökhöz, amik ideiglenesen csökkentik a fájdalommal járó kellemetlen állapotokat. Ilyen lehet például az alkoholfogyasztás, az evés, valamint a munkába való menekülés is. Miklós példájában emellett védekező mechanizmusként jelent meg a humor, mintegy maszkolva a fájdalmat, és leválasztva az érzéseket. Helga ennek kapcsán a derealizáció és deperszonalizáció jelenségét említi: gyakori, hogy a gyászoló eltávolítja magától a valóságot, és igazi részvétel nélkül, kvázi egy tévé képernyőjén át szemléli a jelenségeket. 

„Ha nem engedjük bele magunkat a mély folyamatokba, az rövid távon könnyebbséget okoz, azonban hosszabb távon megakaszthatja a gyászt.

Ha nem figyelünk oda az érzéseinkre, és a teljes fókuszunkat a munkánknak szenteljük, a fájdalom előbb-utóbb utat talál magának – vagy betegségek formájában, vagy pánikrohamként, ahogy az Miklóssal is történt.”

Egy nagy leltár az életről – Tina esete

Tina Mikihez hasonlóan szintén kifejezetten produktív időszakot élt meg a mamája elvesztését követő hónapban, de ahogy ő fogalmaz, az már inkább a mánia és a kényszeresség határát súrolta. A késztetés, hogy takarítson, rendet rakjon, képeket fúrjon fel a falra, a legváratlanabb napszakokban kopogtatott, és olyan égető szükségként jelent meg, mintha az éhségét kellene csillapítania – akár hajnali kettőkor is.

„Az első időszakban azt hittem, megőrültem. Átválogattam a ruháimat, a könyveimet, kidobtam nagyjából a holmim felét. A gépemről is letöröltem mindent, amit csak tudtam. Mikor ezzel megvoltam, jöttek az emberi kapcsolatok. Sokkal kritikusabb lettem a barátaimmal, szeretteimmel szemben, és a köztünk lévő dinamika is megváltozott: a legapróbb hibáik is zavarni kezdtek, és több barátságomat megszakítottam.

Aki viszont megmaradt, ahhoz foggal-körömmel, egészségtelen módon ragaszkodtam. Rettegtem az elvesztésüktől, folyton piszkáltam őket, hogy menjenek kivizsgálásokra”

– meséli.

A szakember válasza:

Helga szerint a halálesetek hatására csökkenhet a biztonságérzetünk, és megerősödhet a magány érzése, ami sokaknál úgy nevezett hipervigilanciához, tehát állandó készenléti állapothoz vezet. Ennek a szorongásnak része, hogy folyamatosan fenyegetve érezzük magunkat, és mindig a legrosszabbra készülünk, ezért próbáljuk visszaszerezni a kontrollt akár a folyamatos egészségügyi vizsgálatokkal, akár a pakolással. Tina esete jó példa erre: valószínűleg annyira tehetetlennek érezte magát, hogy próbált olyan cselekedeteket keresni, amikben ő irányít, és amikkel kimenekülhet a szituációból, vagy éppen megelőzheti a következő katasztrófát – hasonlóan Miklóshoz.

Az orgazmusba oltott fájdalom – Péter története

Amikor a történeteket gyűjtöttem, meglepően sok megkérdezett számolt be arról, hogy a gyász a szexuális életében is szélsőséges viselkedéshez vezetett: míg volt, aki hónapokra elvesztette a libidóját, és még az ölelés vagy a csók is rosszul érintette, olyan is akadt, akinek megnőtt a szexuális étvágya, és sokkal több együttlére vágyott, mint korábban. 

Péter a nagypapája elvesztésekor még csak 17 éves volt, és a mai napig furcsállja azt, ami azon a napon történt.

„Nagyapámat a negyedik szívinfarktusa vitte el. Akkori barátnőmmel arra ébredtünk, hogy megy a fennforgás, anyum csak annyit mond, hogy »rohanunk a papához, nagyon nagy baj van, majd hívunk«.

Egyből levágtam, mi történhetett. Visszabújtam barátnőm mellé, és fogalmam sincs miért, de perceken belül egymásba voltunk fonódva, és szenvedélyeset szeretkeztünk.

Nagyjából pont a végére értünk, mire a szüleim hazaértek, és elmondták, hogy a papa meghalt. Összeölelkeztünk, aztán mindenki ment a maga dolgára – én történetesen vissza az ágyba, ahol elég rövid időn belül lezajlott a második kör. Azóta furdal a lelkiismeret a papámmal szemben. Előtte is vesztettem már el hozzátartozót és azóta is, de ezen az egy alkalmon kívül sosem váltott ki belőlem ilyesmit” – meséli.

Péter esete nem egyedi egyébként. Helgánál járt olyan kliens is, aki a családtagja halálát követően, szintén 15 éves kora környékén erős késztetést érzett a maszturbálásra, és ő is vagy 20 éven át erős szégyenérzettel küzdött emiatt. Mind a két történet elsőre bizarrul hangzik, azonban Helga megnyugtat: valójában egyik sem rendkívüli.

A szakember válasza:

Mindkét férfi esetében egyszerre kétféle krízis zajlott le: az egyik egy normatív krízis, ami a serdülőkor természetes része, a másik pedig az akcidentális krízis (tehát a haláleset), amire a szóban forgó kamaszoknak még nem volt fejlett megoldási mechanizmusa. A szexuális kielégülés amellett, hogy segíti a stressz és a feszültség oldását, endorfint is termel a szervezetben, és megteremti a kontroll érzését, ami éppen a haláleset okozta érzelmi bénulást ellensúlyozza.

„Az izgalmi állapot átformálódhat akár erekcióba, és kaphat szexuális töltetet is – még akkor is, ha az egyébként nem passzol az adott helyzethez. Ez ugyanúgy megjelenhet vizsgahelyzetben, mint sokk hatására. Fontos, hogy ezt normalizáljuk, még ha elsőre ijesztőnek is tűnhet”

– mondja el.

Hozzáteszi: szintén gyakori, hogy a gyász hatására libidócsökkenés következik be, mert a gyászoló bűntudatot, szégyent érez saját öröme és szükségletei megélése miatt, valamint gyakran felmerülnek úgynevezett mágikus percepciók – például, amikor a gyászoló együttlét közben azon gondolkodik, hogy vajon az elhunyt családtagja látja-e őt abban a pillanatban. Mint a szakember elmondja: ezek természetes reakciók, ahogy az is, hogy akár együttlét közben is eszünkbe juthat az elhunyt rokon, hiszen a kezdeti időszakban a gyász a percepció minden területére bekúszhat – oda is, ahol nem lenne helye.

Gyűlölet, csak épp nem a megfelelő ember ellen – Andi története

Bár Andi tudta, hogy a harag a gyász természetes része, sőt, az egyik szakaszaként is számontartja a szakirodalom, de mindig úgy képzelte el, hogy ez a rengeteg düh a halál ténye ellen irányul. Nagyapja elvesztésekor jött rá, hogy ez nem így van – indulatai ugyanis kifejezetten a párja ellen irányultak. Olyannyira, hogy végül majdnem külön utakra léptek.

„Eleinte nem értettem, mi történik. Papa halálát követően egyre többször vesztem össze a párommal, látszólag bagatell dolgok miatt.

Bármit csinált, irritált, ki voltam élezve minden mozdulatára, szavára. Jó, kiegyensúlyozott, kölcsönösen törődő kapcsolatunk van, amit sosem kérdőjeleztem meg magamban, most mégis, mintha gyűlölni kezdtem volna őt.

Mintha ő tehetne mindenről, ami történt. Sokszor addig provokáltam, hogy hangos veszekedés legyen a vége. A végén már a szakítás szélére sodródtunk, amikor végre felismertem, hogy nem rá haragszom, csak ő van hozzám a legközelebb, és rajta tölthetem ki a haragom” – mondja. Andinak és párjának végül egy gyászban is járatos párterapeuta segített zöld ágra vergődni. 

A szakember válasza:

Andi és párja története a projekció tipikus esete. A lány valószínűleg olyan erős dühöt érzett az elhunyt halálával kapcsolatban, hogy az érzéseit nem tudta magában feldolgozni, próbálta őket leválasztani, és kiszervezni egy külső emberre. Amit nem tudott elfogadni, annak a haragját a párjára projektálta. Gyakori, hogy az ingerlékenység, bizalmatlanság, harag a társas interakciókban jelenik meg, és nagyon fontos ilyenkor végiggondolni, kiről, miről is szól ez a sok indulat.

Hozzáteszi: meglehetősen gyakori, hogy olyan ember esik a „kiszervezett” düh áldozatául, akit nagyon szeretünk, hiszen tudat alatt bízunk abban, hogy biztonságban vagyunk mellette, és ő akkor is elfogad bennünket, ha csúnyán viselkedünk vele.

A gyász, ami most életeket ment meg – Lilla története

Lillát régóta követem Instagramon: igazán izgalmas személyiség, aki beutazta az egész világot állatorvosként, létrehozott Magyarországon egy vadmadármentő egyesületet, és otthonába is folyamatosan fogadja be a kisebb-nagyobb vadállatokat. Ő nem (csak) kutyában és macskában „utazik”, nála denevérek, hattyúk, baglyok, kígyók találnak menedékre, amíg felgyógyulnak. Azt azonban álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez a hivatás is egy gyászfolyamat hosszú távú eredménye.

Lilla elmeséli, hogy amikor elveszítette az édesanyját, úgy érezte, megszűnt a feltétel nélküli szeretet az életében, és talán soha nem tapasztalhatja meg újra azt. Anyukájára hősként tekintett, hiszen utolsó erejéig küzdött halálos betegségével, és egyben vágyni kezdett rá, hogy ő is találjon az életében valamit, amiért hajlandó ennyi fájdalmat elviselni.

„Vadmadarakkal kezdtem foglalkozni Magyarországon, majd egyre nagyobb és nagyobb számban érkeztek a környezetembe és az otthonomba elárvult állatok. Nem tudok elképzelni fájóbb érzést annál a tehetetlenségnél, mint amikor végig kellett néznem, ahogy anya a szemem előtt tűnik el, és semmit nem tudok érte tenni.

Gyűlöltem, hogy minden pillanatban, akár éjszaka is azon gondolkodtam, hogy vajon él-e még. A mentettekkel foglalkozva megszülethetett bennem ez az idealizált Anya-forma is, amivé Ő vált a szememben, így bennem és a munkámban élhet tovább.

Minden mozdulatomban szeretném továbbvinni azt az erőt, amit Ő tanúsított a betegségével való küzdelme során” – mondja el, hozzátéve: most azoknak a lényeknek szeretné szentelni az életét, akiknek a legnagyobb szüksége van a segítségre.

A szakember válasza:

Az, amit Lilla átélt, úgy hívják: azonosuláson keresztül történő gyógyulás. Gyakori, hogy a gyászoló az elhunyt bizonyos tulajdonságait, gesztusait, szokásait magáévá teszi és tovább élteti, hogy ezáltal megőrizzen magában egy kicsit az elhunyttól. Hozzáteszi: ez kifejezetten pozitív dolog, ami segíti a gyászfeldolgozást. 

Mit tehetünk?

Amikor a szakembert arról kérdezem, mégis hogyan kezdi el a munkát, ha egy kliens ennyire intenzív, elsőre megdöbbentő gyászreakciókkal érkezik hozzá, ő elmondja: az első és legfontosabb lépés, hogy normalizálják a megélt tüneteket, és megértesse az illetővel: amit átél, az természetes. A második fontos lépés pedig az elhunyttal való kapcsolat megvizsgálása – a kettejük közti viszony megmagyarázhatja azt, hogy miként zajlik a gyászreakció, éppen ezért fontos ezt feltérképezni.

„Ha gyászoló jön hozzám, általában az edukációval kezdem. Elmondom neki, hogy a gyász sokszínű, és rengeteg különböző érzés megférhet benne egymás mellett, akár ellentmondásosak is. Korábban elterjedt nézet volt, hogy a gyász szakaszokra bontható, azonban mára ez az elmélet megdőlt. Valójában a gyász nem lineáris folyamat, nincs egy kitaposott út, amin végig kell menni.”

Helga elmondja: bár ez talán meglepő lehet, de cseppet sem ritka a fent említett libidózavar vagy épp a düh, és – bár az általam megkérdezettek erre nem hoztak példát –, szintén gyakori a gyászolók körében a memóriaprobléma, valamint a testi tünetek megjelenése. Előbbi oka, hogy mivel a gyászfolyamat során a túlélésre koncentrálunk, a folyamatos erőfeszítés könnyen kiszoríthat az agyunkból átmenetileg olyan információkat, mint például egy kapukód vagy telefonszám. Szintén gyakori, hogy a gyászt szédülés, erős fejfájás, izomfájdalom, alvászavar és étvágytalanság kíséri.

„Az sem ritka, hogy a gyászoló elkezd felfedezni magán olyan fizikai tüneteket, amikkel az elhunyt az utolsó időszakában küzdött. Ez meglehetősen ijesztő lehet elsőre. Ilyenkor ugyanis hajlamosak vagyunk azonosulni az elhunyt féllel, és magunkénak érezni az ő problémáit.”

Helga arra is felhívja a figyelmet: fontos látni, hogy hol válik el egymástól a normál és a komplikált gyász: ez leginkább időbeli tényezőkön, valamint az érzések intenzitásán múlik. Utóbbinak akkor áll fenn a veszélye, ha a gyász elhúzódik, teljes reményvesztettséget von maga után, elveszik a jövőkép és a célok, és nincsenek az illetőnek megküzdési stratégiái. Míg a normál gyász tünetei enyhülnek idővel, és az egyén visszatalál saját életének medrébe, addig a komplikált gyásznál megreked az illető, éppen ezért ezzel nagyon fontos szakemberhez fordulni.  

És – még ha ezt eleinte nehéz is elhinni – a szépen megdolgozott gyász hosszú távon akár poszttraumás növekedéshez is vezethet: 

„Egy idő után egyre több szép emlék idéződik fel, az illető egyre több örömöt érez, és képes új célokat kitűzni. A lehető legszebb lezárása ennek, ha az egyén képes poszttraumás növekedést elérni, tehát rálát arra, mit visz magával a veszteségből, mit tanult általa, miben fejlődött korábbi önmagához képest.”

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Lisa Vlasenko

Takács Dalma