Both Gabi: „Kotródj már innen, te béna tyúk!”

–

Van valami ideggyulladás a bal térdemben. Piszkosul fáj. Nagyon nehezen mozgok emiatt, tényleg olyan vagyok, mintha egy lassított felvételt látnál. Megfontoltan lépek, kicsit húzom is a lábamat, háromszor-négyszer annyi ideig tart, amíg elérek a szokásos helyekre.

Minden egyes lépés fájdalmas, és az egész életminőségemet meghatározza egy kis idegszálacska, ami most gyulladásban van. Hihetetlen, hogy milyen mélyreható következményei vannak ennek az egyetlen apró eltérésnek is, hiszen az egész rendszer felborult, kibillentem az egyensúlyomból (a szó szoros és átvitt értelmében is).

Az élet persze ettől még nem állhat meg, el kell jutnom ide-oda, például az orvoshoz, aki kezeli a térdemet. 

Most nem is annyira a térdemről szól ez a jegyzet, bár az is nagyon fáj, hanem egy sokkal fájdalmasabb tapasztalásról…

Szerintetek hogyan viszonyul a világ ahhoz, hogy nem az általuk elvárt sebességgel jövök-megyek?

Empátiával, segítőkészséggel? Hát nem.

Agresszióval, beszólással, értetlenkedéssel.

Jobb nem belegondolni abba, mi volna, ha tartósan fennállna ez az állapot, mert két hete, amióta beütött a térdkrach, annyi bántást kaptam az utcán, hogy néha még az élettől is elmegy a kedvem.

A közértben a múltkor egy amúgy konszolidáltnak kinéző nő, akinek körülbelül kettő másodpercet kellett várnia, hogy odaférjen a polchoz tőlem, nem pedig felet, mint normál esetben kellett volna, egyenesen azt mondta, persze úgy, hogy én is jól halljam:

„Kotródj már innen, te béna tyúk!”

Megállt bennem az ütő. Amúgy nem vagyok szívbajos, simán vissza szoktam szólni, ha alaptalanul bántanak, de most köpni-nyelni nem tudtam. Úgyhogy inkább tényleg elkotródtam, igaz, csak nagyon lassan sikerült.

A gyalogátkelőkön, útkereszteződésekben esélyem sincs arra, hogy átérjek addig, amíg a többi ember. Ezért azonnal elindulok, amint lehet, és persze mindig én vagyok az utolsó, aki megérkezik a túloldalra. Tudjátok, hogyan reagál az autósok többsége? Túráztatja a motort, dudál, beszól. Pedig látják, hogy bicegek. Pár napja egyikük az ablakon kihajolva az anyukámat szidta. Mutattam neki, hogy fáj a térdem, mire ő fejéhez mutogatott, mert szerinte nekem inkább a fejemmel van a baj. És mindezt csak azért kaptam, mert lassabban járok, mint azok, akiknek épp nincs idegszálgyulladásuk a térdükben.

A házunkban a lifthez két részletben vezet tizenhét lépcsőfok, azt is le kell küzdenem. A minap az egyik lakó, akivel amúgy tök jóban vagyok, velem együtt lépett be a kapun, és már rég hívta a liftet, mire én még csak az első hét foknál jártam. Ott állt, unottan nézett rám, dobolt a lábával, és elég durván beszólt, bár viccbe csomagolta.

„Most tényleg estig tartsam a liftajtót, vagy szeded a lábadat egy kicsit?” – kérdezte.

Mondtam, hogy mi a helyzet, és higgye el, szívesen szedném a lábamat, de ez a maximális haladási sebességem, és ez is nagyon nehezen megy. Persze ettől kicsit szelídebbre váltott a hangja, de föl sem merült benne előzőleg: esetleg mozgásszervi oka is lehet annak, hogy ennyire lassan küzdök meg a lépcsőkkel.

A másik, ami nagyon nehezen megy, az a hirtelen irányváltás. Az emberek többnyire nem számítanak arra, hogy valaki lassan fordul be egy utcasarkon, így aztán simán rálépnek a sarkamra, esetleg egy kicsit odébb taszítanak, ha nagyon útban vagyok. 

És nem kérnek elnézést, hanem inkább felháborodottan morognak az orruk alatt, hogy miért vagyok ennyire lassú.

Korábban egyébként föl sem tűnt, hányszor kell megtorpanni, fordulni, kikerülni valamit vagy valakit, ahogy az sem, hogy mennyire egyenetlen a terep Budapest utcáin, a rengeteg járdaszigetről pedig ne is beszéljünk. Ezek most számomra mind akadályt jelentenek, én pedig a belvárosban közlekedő, mit közlekedő!, rohanó, tolakodó tömeg számára jelentek akadályt, akin egyszerűen átgázolnak, ha útban van. 

Pár éve volt egy bokaszalag-sérülésem, rögzítőt kellett hordanom, ami elég feltűnő lehetett. Akkoriban sem volt túl nagy a haladási sebességem, de nem emlékszem arra, hogy ennyire durva reakciókkal találkoztam volna. Persze akadt némi ingerültség, de talán az, hogy a rögzítő miatt látható volt: nem a mentális képességeimmel van baj, és nem direkt szívatok senkit a lassúságommal, elejét vette a hangos méltatlankodásnak. Most azonban nincs távolról is látható jele annak, miért vánszorgok.

A többség sajnos azonnal azt feltételezi, hogy direkt gátolni akarom a haladásban, pedig ha legalább egy pillanatot szánna rám, láthatná, hogy húzom a lábamat, és nyilván okom van rá.

Persze nem hordhatok magammal egy táblát, hogy „bocs, fáj a térdem, nem direkt akadályozlak”, de azért annyira jó volna, ha nem anyáznánk gondolkodás nélkül, amikor a másik lassabb a vártnál.

Az egyetlen lény, aki azonnal ráhangolódott erre a helyzetre, az Lujzi, a kutyám. Máskor hajlamos arra, hogy összevissza forogjon, ha valami különösen izgalmas szagnyomot talál, a lépcsőn pedig többnyire vágtat, én meg loholok utána, de most hozzám lassult. Kicsivel előttem jár persze, de mindig olyan szépen, szelíden, biztatóan néz vissza rám, és azt mondja a tekintetével: „Ne siess, drága, tudok várni. Annyit mentünk mi már együtt, és előbb vagy utóbb, de biztosan odaérünk, ahova elindultunk.” 

Azt szűrtem le ebből a kellemetlen térdkalandból, aminek remélhetőleg hamarosan vége lesz, hogy minden fronton sokkal több türelemre, figyelemre és emberségre volna szükségünk ahhoz, hogy békében élhessünk egymással.

Kár, hogy ezt csak a kutyámtól kapom meg, méghozzá feltétel nélkül…

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Rafael Ben-Ari

Both Gabi