A nő, aki az angol királyi párnak készített bakancsot – ismerjétek meg Mosonyi Pannit

–

A Mauna bakancskészítő műhelye olyan, mintha egy mozgalmas varázsvilágba érkeztünk volna. Folyamatosan zajlik az élet, méghozzá a szó szoros értelmében. Nem kevés zajjal jár ugyanis a munkafolyamat. Ugyanakkor a mauna szó azt is jelenti szanszkritül: csend, mérték, szótlansági fogadalom.

Panni zajos műhelyében Lilivel együtt megtapasztalhattuk az igazi csendet, ez a kettő ugyanis egyáltalán nem zárja ki egymást. Műhelynek nevezem, pedig jobban illene rá a szentély szó.

Amikor ezt a riportot olvassátok, Mosonyi Panni már épp Nepálban lesz. Megvalósul a bakancslistájáról az egyik régóta áhított vágya, ami a Covid miatt nem jöhetett létre. Tíz főből álló baráti társaságával egy három hétig tartó körtúrán vesz részt. A több mint nyolcezer méter magas Manaszlut kerülik meg: Szellemhegynek is hívják a helyiek, aminek még egy pajzsvulkán is megbúvik a mélyében.

Panni ugyanis nem csupán arra képes, hogy létrehozza a két kezével azt a lábbelit, amellyel biztonságosan megmászhatók a legnehezebb terepek, hanem maga is szenvedélyes utazó.

„Ezt, légyszi, kaptafázd át egy mérettel nagyobbra, mert szerintem rátágult”

Ilyen és ehhez hasonló mondatokat is rögzített a telefonom riport közben. Én pedig igazán élveztem ezt a speciális nyelvet. Szerintem igenis létezik bakancsköltészet… Hallottátok már például azt a szót, hogy nyeregzsír? Én még még sosem, de nagyon tetszik, ahogy a ványolás is.

Panni nem egyedül dolgozik a műhelyben, az idősebb fia fél éve csatlakozott hozzá: Benedek nyelvész szakra jár, angolul és németül perfekt, de most épp a latinban merül el amellett, hogy Panninak is segít. A másik fia, Bálint egy éve állt be a műhelybe, ő grafikus, egy kétéves animációs képzést kezdett el nemrégiben.

„Diákmunkások” – nevet Panni. Ami egyrészt igaz, másrészt valódi segítséget kap a fiúktól, akik lelkesen tanulják ezt a kemény szakmát, és sokszor kérdeznek tőle valamit akár riport közben is, amit én cseppet se bánok, hisz nem állhat meg az élet. Ugyanakkor kénytelen vagyok azt kérni a fiúktól, hogy ha lehet, most ne használják a hangos gépeket, így is elég nehéz az alapzajból kiszűrni Panni halk hangját.

A nemek aránya is abszolút kiegyenlített a Mauna műhelyében, ugyanis az utcában lakó, három kisgyereket nevelő képzőművész, Szabó Henrietta a bakancskészítés minden folyamatában kamatoztatja nem mindennapi kézügyességét. Szerintem egy kész bakancs igazi műtárgy. Henrietta pedig kiváló művész, tavaly jelent meg Sodrás címmel egy művészeti albuma, valamint egy ehhez kapcsolódó kiállítása is volt Verőcén, a Gorka Múzeumban. Ők négyen igazi csapatot alkotnak. 

Chripkó Lili időnként ugyan feltűnik mellettünk, hogy lefotózzon valamit, amiről épp Pannival beszélgetünk, de főleg a fiúkkal társalog. Van bőven közös témájuk, Bálint és Benedek nagyon nyitottak és kíváncsiak, igen jó a hangulat. Lili egyébként egy lovasfelszereléseket áruló családi vállalkozásban is érdekelt,

Panni pedig a Könnyűipari Műszaki Főiskolára járt, bőrfeldolgozó-ipari gyártmányfejlesztő üzemmérnökként végzett, és eredetileg lovaglófelszerelésekkel foglalkozott, a nyeregről írta a diplomamunkáját.

Erős szülői minták

„Az édesanyám ugyanilyen örökmozgó, mint én, ezt tőle örököltem. Ő volt az, aki a családi kirándulásokat szervezte a vízitúrától a sátorozáson át a bringatúráig” – kezd mesélni a Mauna bakancs megálmodója.

Panni édesapja építészként azt szerette volna, ha a lánya is ezt a pályát választja, méghozzá a statikusi területet nézte ki neki. Édesanyja viszont úgy gondolta, hogy Panni is tanár lesz ugyanúgy, mint ő. Nagymaroson mindenki ismeri Garami Mária „nénit”. Karizmatikus, meghatározó pedagógus sok ember életében, aki még most, 81 évesen is kerékpárral jár a dimbes-dombos településen, és a mai napig vannak tanítványai. Régebben kémiát, földrajzot és rajzot tanított amellett, hogy osztályfőnök is volt. Ma már csak a rajzot oktat, főként kicsiknek és felnőtteknek.

Panni inkább a belsőépítészet iránt érdeklődött, a látványtervek izgatták, a tanításról pedig úgy gondolkodott, hogy sokkal jobban szeretne példaként elöl járni, mintát adni az életével, mint egy iskolában átadni azt a gazdag és mély tudást, amit a szülői házból hozott.

Panniban persze minden megtestesült a szülők sokrétű tudásából.

A földrajz elengedhetetlen a profi túrázáshoz, a rajz a bakancskészítés kézműves részéhez, a kémia és a műszaki érzék pedig ahhoz, hogy tisztában legyen a bakancsgyártás bonyolult technológiai folyamataival.

Tudjátok, mi az a gmk?

Panni a sok kínálkozó lehetőség közül a Könnyűipari Műszaki Főiskolát választotta, ahol nemcsak az elméletet tanították meg neki alaposan, hanem rengeteg gyakorlat is volt a bőrfeldolgozó-ipari gyártmányfejlesztő üzemmérnöki karán.

„Épphogy a rendszerváltás előtt végeztünk, még úgy kezdtem el vállalkozni, hogy a szocializmus alatt egy gmk-t alakítottunk” – meséli Panni. (A rövidítés a gazdasági munkaközösséget takarja, a szocializmus vége felé óriási reformnak számított, hogy engedélyezték az addig „fusizó maszekoknak” a társaságba tömörülést – B. G.)

„Én nagyon vártam, hogy vége legyen a szocializmusnak – folytatja Panni. – Nem értettem, miért nem azt működtetjük a gazdasági rendszerben, ami már máshol bevált, és miért ragaszkodunk ahhoz, ami csak veszteséget termel. Már főiskolásként láttam, hogy itt vannak ezek a nagy vízfejű gyárak, és semmilyen újdonság, szépség nem volt bennük. Nagyipari gyártásban szállítottuk ki »a nagy testvérnek« a sok egyforma cipőt.”

Pár év után kivált a gmk-ból, és egy másik társulást hozott létre, ez már kft. volt.

„Akkor még nagyobb volumenben szerettem volna gyártani, de ez már rég elmúlt. 1998-ban jöttem haza Nagymarosra. Hazahúzott a Börzsöny meg a Duna. Azóta a saját vállalkozásomat vezetem. Előtte utcai cipőket gyártottam, de amikor hazajöttem, rögtön bakancsokat kezdtem el csinálni” – mondja.

Itt minden kézzel készül?

„Sok-sok kézimunka van egy marhanubukból készült bakancson: a kiszabás, a fára húzás, a feltalpalás, és az illesztés a csiszolásoknál” – kezdi Panni.

Természetesen olyan folyamatok is vannak, amikhez elengedhetetlen a gépi erő. A felsőrészt például egy igen elmés szerkezettel varrják meg.

„A javítógép nagyon mókás, amerre fordítod a cipőt, arrafelé varr. A szín és a bélés közé kell bevarrni, ha elkoptak a varratok, a membránbetétet nem szabad átszúrni, mert akkor nem lesz vízálló a cipő” – avat be Panni a részletekbe.

Sok régi bakancsot bontott szét ahhoz, hogy megismerje a szerkezetüket. Sokfelől kerülnek ide bakancsok, ők pedig márkafüggetlen javítást is vállalnak.

„Nem sokan foglalkoznak bakancsjavítással, mert nincs megfelelő szaktudásuk. Volt, akit én tanítottam, aztán elvitte tőlem a technológiát, de végül is ez olyan, mintha átadtam volna neki a tudást. Van igény a javításra is persze, de a kínai árudömpinggel nem lehet versenyezni. Annyira át van itatva a világ mocsoksággal…” – szomorodik el egy pillanatra.

Emblematikus jelek

Miközben beszélgettünk, folyamatosan sétálgattunk a műhelyben, és egyszer csak valami nagy forróságot éreztem. Először azt hittem, hogy megint elért egy hőhullám, de aztán észrevettem, hogy az egyik gép felől árad a hő. Olyan volt, mintha egy meleg kályha közelében lennék.

„Ez az emblémázó. Ezzel égetjük bele a bőrbe a bolt emblémáját a kész bakancsokba” – mondja Panni, és azt is rögtön megmutatja, hogyan működik ez a gép. 

Amikor megkérdeztem, mit jelent az emblémán a csigavonal, Panni így válaszolt:

„Ez az út szimbóluma. Mindenféle jelentése van a spirálvonalnak, de nálunk az utat jelenti.”

Egy igazán régi bakancslistás vágya is van még, ez pedig az, hogy egyszer a Hawaii szigetén lévő ikervulkánokat is megnézi. A nevüket adó Mauna Loa még ma is aktívan okádja a tüzet, ahogy a Kilauea vulkán is

„Nagy álmom, hogy eljussak oda, el is fogok!” – mondja elszántan.

Persze már sok környező országban megfordult, például Ausztriában, Svájcban, és a Tátrában is megmászott pár csúcsot, és Afrikába is eljutott turistaként, de most, 57 éves korában valósul meg az egyik régi-régi bakancslistás álma azzal, hogy három hetet tölt Nepálban.

„Tenerifén is bringáztam a Teide vulkánon. Úgy látszik, hogy vonzódom a vulkánokhoz” – nevet.

Én pedig a csendessége ellenére is látom, hogy rengeteg tűz van benne.

„Szeretek a cipők között üldögélni”

– mondja Panni, amikor végre letelepedünk a műhelyben kialakított aprócska boltsarokban, ahol nagyon sok látnivaló van a csodás bakancsokon túl.

Egy finom szandálon akad meg a szemem. Panni észreveszi, hogy elidőzöm a látványon, és kérdés nélkül is válaszol:

„Amikor már elég a sok durva bakancsból, akkor csinálok egy ilyen kis könnyű szandált. Volt egy megrendelő, aki bőrtalpú szandált kért, ami nem annyira praktikus, mert nagyon csúszik. De ő azt mondta, hogy tisztában van ezzel, mégis úgy szeretne a Földanyához kapcsolódni, hogy ne legyen egy gumiréteg közöttük. Nekem is volt egy ilyenem, de sajnos nem bírtam vele felmenni a domboldalra…” – nevet.

Megnézzük a fotókat a királyi párnak készült bakancsokról is.

Azt már elárultam, hogy mindössze tíz nap alatt készült el a két pár bakancs, de azt nem, hogy alapesetben két hónapos határidővel vállalják a hasonló munkákat. Szóval ez tényleg elképesztő teljesítmény volt.

„Mindent félretettük, és éjjel-nappal ezt csináltuk. Annyira meseszerű ez az egész! Úgy éreztem magam, mintha egy népmesében lennék. Itt van szemben velünk a visegrádi királyi vár, naponta látjuk. Én félig visegrádi, félig nagymarosi vagyok. A vár és Mátyás király is szorosan hozzátartozik az életünkhöz… És akkor most én vittem egy másik, igazi élő királyi párnak ajándékot. De az egész család részt vett benne. Mi így, hárman vagyunk egy család. Bálint fiam épp akkor kezdett segíteni nekem. Ő gravírozta bele az emblémát, és írhattunk üzenetet is a királynak, azt pedig Benedek fordította.”

Az üzenet ez volt: „Szeretetünk kísérje királyi útján!”

Felfedezek a boltsarok falán pár fotót Erőss Zsoltról és Nedeczky Júliáról is. (Dián Dóri nemrégiben írt arról a hegymászókról szóló remek sorozatról, amiben Júlia is szerepelt.) 

Júlia törzsfelhasználónak számít a Maunában, és Erőss Zsolt is nagyon sok különféle bakancsot rendelt a műhelyben.

„Zsolt kísérletező alkat volt” – meséli Panni.

„Vannak expedíciók is, amiket támogattunk. Erőss Zsoltnak és Júliának a 2001-es Millenniumi Mount Everest Expedícióra készítettünk bakancsokat, onnan maradt a barátság” – meséli.

Miért olyan fontos az út?

Minden Mauna bakancsban ott van a spirál, vagyis az út jele, ahogy Panni már említette, engem pedig nagyon érdekelt, hogy miért ennyire fontos számára az utazás.

„Az út során olyan élmények érik az embert, amik kívül esnek a komfortzónán, és lélekformálók. Amik megmutatják, hogy ki vagyok én valójában.

Mert egyébként van egy szerep, amit kisgyerekkorban megtanultunk, és játsszuk egész életünkben, de amikor olyan események vannak, amik eltérnek a megszokottól, az rendkívül inspiráló, fejlesztő, tágra nyitja az ember látókörét” – válaszol Panni csendesen.

Te is magadra csodálkozol néha? Vagy ez önismereti út is egyben? Elindul kívülről, de befelé hat? – kérdezem tőle.

„Pontosan. Minden utazás, a legkisebb is ilyen. Ha csak fölmegyünk ide a Nagy-Hideg-hegyre, ami a kedvenc helyem, vagy a Csóványosra, ami itt van fölöttünk a Börzsönyben… Már az is sokat jelent, amikor csak megyek, és látom a madarakat, fákat. Legutóbb egy bagoly ült az ágon, nagyon közel hozzám, nem repült el, kísért engem. Mindig óriási élmény – mondja lelkesen, majd így folytatja: – Az ember a természet része. Én nagyon szeretem a technikát, ami az ember útját elkíséri, de alapvetően természeti lénynek tekintem magunkat. Mindent használok, ami a kezembe kerül, de számomra akkor is a természet az elsődleges” – meséli.

A Pannival való beszélgetés során ébredtem rá arra, hogy mennyire meghatározza a bakancs szó a vágyainkat. Hisz a „bakancslista” azt jelenti: van valami olyasmi, amire még vágysz az életedben.

Amit nagyon-nagyon szeretnél elérni… Panni pedig lehetőséget ad sok embernek az általa készített bakancsokkal, amik hozzásegítik a viselőiket ahhoz, hogy eljussanak a csúcsra – szó szerint, de átvitt értelemben is.

Egy Mauna bakancsban jó magasra lehet jutni, ez nem is kérdés.

Panni pedig minden bakancsban benne van valamiképp: a lelke, a tudása, a gondolatai, és ezek mind mennek azokkal az emberekkel együtt, akik felkerekednek, és a saját útjukat járják.

Minden bakancs egyedi, ahogy azok is, akik Maunát hordanak

„Nagyon sokszor akár húsz évig is hibátlanok maradnak azoknak a vásárlóknak a bakancsai, akikkel kialakul egyfajta harmónia közöttünk. Ezt már számtalanszor megfigyeltem – gondolkodik el Panni. – Szóval ha ott van a lélek, akkor minden és mindenki szépen megy a maga útján, de ha nem… akkor ott mindig van döccenő. Megtestesül benne, hogy ott van az akadály, amit le kell győzni, de javítható…” – folytatja a gondolatot. 

Egy ideig csöndben vagyunk, de a javítás szó hallatán beugrik, amit nemrég olvastam, hogy a Maunában mászócipőket is javítanak egy ideje:

„Igen, ez most az új projektünk – válaszol Panni. – A mászócipőkkel kezdtem kísérletezni. A barátok noszogattak, hogy mennyire nincs megoldva a javításuk Magyarországon. Ez egy nagy finom precíz dolog: úgy szokták mondani, hogy »olyan, mint a borsó négybe vágva. Arra kell ráállni vele.« Nem engedhet el a ragasztás. Sok dologban más, mint a bakancs. Azt vettem észre, hogy most, amikor kialakítottunk egyfajta technológiát a mászócipőre, ez visszahat a bakancsra, és javítja a minőségét. Amit muszáj volt kitalálni, hogy hogyan kell, azt most ide visszaépítjük a bakancshoz.”

És hogy meddig tágítható ez a tudás?

„A végtelenségig. Ahogy dolgozunk, egyre gyűlnek a tapasztalatok, remélem, még sokáig…” – sóhajt nagyot Panni.

És akkor ebben a poétikus pillanatban, a talpfelvonópárna jó hangosan belesziszegett a csöndbe.

„A párna vagy kidurrant, vagy meg kell igazítani. Ez egy levegős párna, ami körbeöleli a talpat, és precízen nyomja fel” – nevet nagyot Panni, aki az utolsó szög helyét is tudja, és gyakorlatilag mindent fejben, szívben és észben tart, ami csak létezik a műhelyben. 

„Mik ezek a piros izék?”

E roppant „szakszerű” kérdésemre Panni jókedvűen válaszolt: „Tavasszal kiírt a Szegedi papucs egy pályázatot, ebben szerepelt egy olyan kategória is, amiben a szegedi gyártó által ihletett ötletekkel lehetett pályázni. Mi pedig ezt megnyertünk a túrapapuccsal. Egy olyan hímzést használtunk föl ebben a munkában, amit egyébként már kidobtak volna. Van ebben egyfajta újrahasznosítás is. Kézi hímzéssel készült a prototípus” – meséli büszkén.

Bőrhibák

Mivel a bőr természetes anyag, olykor előfordulhat, hogy már csak a kész darabnál derül ki a hibája. Hogy mi történik ilyenkor a Maunában? Határozott választ kapok Pannitól:

„Akkor elkezdjük újra. Van egy friss cipőnk, de nem vagyok elégedett a végeredménnyel. Rendelésre készült, de túl vékony a bőr a fejrészen, és emiatt behorpad. Ez látszani fog akkor is, amikor majd hordja az, aki megrendelte, úgyhogy én ezt így nem szeretném eladni, ezért újracsináljuk.”

Ez is alátámasztja a szorgalmat és tisztességet, amit főként a sváboknak tulajdonítanak, és Panniból bizony egyik sem hiányzik.

„Nagymarost mi csak »Svábiának« hívjuk, mert rengeteg németajkú család él itt. Mi is Müllerből magyarosítottunk Mosonyira, de a tágabb családban csupa ilyen nevek vannak, mint Schnerch, Neibrandt, Gróss…” – sorolja a német felmenőket.

Amikor közelebbről is megnézek egy szépen formázott bőrdarabot, lelkesen magyarázni kezd a ványolásról, én pedig szomorúan nyugtázom, hogy egyelőre még nem létezik hangos fénykép, de íme, egy hangtalan! Azért ha érdekel benneteket, ITT elolvashatjátok a ványolás definícióját.

Egyre inkább az volt az érzésem, ahogy telt az idő Panni mellett, hogy van valami eleve elrendeltség abban, amit csinál. Kiválasztott. Elgondolkodtam azon, milyen mély okai lehetnek annak, hogy olyan lábbeliket alkot, amelyek a viselőiknek rengeteget segítenek abban, hogy azokba a „magasságokba” emelkedjenek, ahova a legjobban vágynak.

Vajon miért akarja Panni ennek az egész dolognak az összes mélységét-magasságát ilyen elképesztően analitikusan megismerni, és létrehozni az eszközt, amivel mindez átélhető? Neki is felteszem a kérdést:

„Az biztos, hogy a természetet nagyon szeretem, a Börzsönyt, a Dunát, a bőrt, és az úton levést, a világ megismerését. Ezek metszete pedig a bakancs. Az úton levésnek az egyik kelléke” – válaszol nagyon egyszerűen.

Szerintem elképesztő értéket képvisel a Mauna, és viszi tovább azt a bakancskészítői hagyományt, ami már alig-alig létezik itthon. Megadja a munkájával a mozgás szabadságát azoknak, akik élni akarnak ezzel.

„Kétféle ága van a bakancsgyártásnak – meséli. – Van az, amelyik a nagyon könnyű, mégis jó minőségű anyagokat használja föl, és van a hagyományos technológia, amit mi is képviselünk: bőrből és hagyományos formákkal dolgozunk.

Van a Caminóra készült speciális bakancs is ezzel a névvel a Mauna kínálatában. Ez egy könnyű bakancs, ami erre a zarándokútra jó választás.

Nagyon szeretem azt, amit csinálok, a mászócipők javítása pedig egy új és izgalmas terület. Most már én is elkezdtem mászni, és a fiúk is, főleg Bálint. Mindig lehet valami újat tanulni, nincs korhoz vagy időhöz kötve, és az utazás egyre inkább inspirál. Azzal, hogy felnőttek a fiúk, megint szabadabb a mozgásterem, az utazás pedig egyre inkább az életfilozófiámmá vált.”

Panninak rengeteg munkája volt akkor is, amikor nála jártunk, úgyhogy ezt szánta lezáró gondolatnak, de azért még hosszan búcsúzkodtunk a kertben, nehezen szakadtunk el a Mauna telephelyétől. Már nem is rögzítettem a beszélgetést, amikor Panni egyszer csak azt mondta, hogy hamarosan költözködnek, mert sikerült végre az otthoni raktárukat olyan állapotba hozni, hogy alkalmas legyen műhelynek. Megszabadultak minden fölösleges dologtól, ami évek óta halmozódott, és közben rájött: ennél eszményibb helyet nem is találhatna a munkára.

„Kiviszem a műhelyt a zöldbe, oda, ahol lakunk” – mondja búcsúzóul, és mintha egy kicsit elfátyolosodna a tekintete.

Úgy tűnik, Panni a hosszú és kanyargós útján, végre – a szó minden értelmében – hazatalált.

Both Gabi