Újra volán mögé ülni autóbaleset után – ebben segít a túlélő pszichológus, Árvai Nóra módszere

–

Merj (újra) vezetni!

Kata egy súlyos autóbaleset után sokáig nem mert autóba ülni, de most boldogan újságolja a barátnőinek, hogy sok-sok év kényszerszünet után éjszaka, zuhogó esőben is képes volt beszállni a járműbe a fülfájós, üvöltő gyerekével, és elhajtani az ügyeletig. Elképzelhetetlenül hangzik? Pedig nem az. Árvai Nóri egyre több ehhez hasonló történettel találkozik, amióta megalkotta Dare to Drive módszerét, ami hiánypótló és fontos segítői terület a piacon. Hatdiplomás szakemberként fő területe az endometriózissal élő nők, a termékenységi nehezítettséggel küzdő párok támogatása – a témában öt könyvet is írt –, azonban egy autóbaleset más irányba is terelte szakmai érdeklődését. Kurzusaival elsősorban a balesetet szenvedőkön segít, de azoknak is megoldást kínál, akik még sosem vezettek és félnek belevágni, vagy van jogsijuk, de egy rossz tapasztalat (például a tanár beszólása, családi szocializáció, egy kisebb szemészeti probléma vagy akár neurodiverzitás, például ADHD) miatt nem elég magabiztosak ahhoz, hogy szorongás nélkül vezessenek, vagy egyszerűen csak nagyon erős vizsgadrukk van bennünk a jogsi megszerzése miatt.

Egy korábbi cikkünkben Kurucz Adrienn kérdezett szakértőket arról, miért rettegnek az emberek (és legfőképpen a nők) az utakon. A rutintalan vezetők számára ma már létezik autóvezetési tanácsadás, amit viszont Nóra nyújt, az traumafeldolgozás és szorongáskezelés.

Az ő tapasztalata ugyanis az, hogy a legtöbb ember, aki valaha autóbalesetet szenvedett, valójában tudott vezetni. Önmagában tehát nem sokat ér az, ha vesz plusz 10 órányi vezetést. Nem is működik mindenkinél a „ha leestél a lóról, azonnal ülj vissza rá” típusú tanács, sőt.

„Ha valaki nem áll készen, és visszanyomják, mondván »kutyaharapást szőrivel«, akkor akár újra is traumatizálódhat az illető. Emellett azt is mondom, ha valóban vezetéstechnikai problémák miatt csúszott el a dolog, mindent tegyünk meg, ami visszaadhatja a magabiztosságunkat. A félelem, a szorongás, a poszttraumásstressz-zavar azonban pszichológiai segítséget igényel. Fontos, hogy mindenki megmaradjon a kompetenciaköröknél” – állítja Árvai Nóri.

A leglehetetlenebb helyzetből is ki lehet jönni

Nóri jó pár éve szenvedett súlyos autóbalesetet. Az ő hibája volt, ami vastagon aláhúzta azt a traumát, amit az esemény okozott benne. Szerencsére mások nem sérültek meg, de Nóri igen. Hosszú időn át feküdt kórházban, és évekig nem mert vezetni, sőt eleinte az autóba beülni is nehezére esett.

„Elképzelhetetlennek tűnt, hogy volán mögé üljek, és nem is kaptam bátorítást a környezetemtől, mert mindenki féltett, így a vezetés hosszú évekre elmaradt az életemből. De csak nem hagyott nyugodni dolog.

A szabadság a lételemem, a vezetés nélküli időszakban úgy éreztem magam, mint egy rabmadár, akinek mindig másokat kell nyüstölnie, hogy vigyék el ide-oda.”

Az élet aztán rákényszerítette Nórit, hogy átlépjen a félelmein. Kétlaki élete lett, ám mivel a kutyáit nem akarta a repülőgép rakodóterébe száműzni, erős motivációvá vált, hogy újra a volán mögé üljön. Ez azonban hatalmas kihívást jelentett, mert a poszttraumás stressz szinte összes tünetét produkálta. „Vettem először egy Fiat 500-ast, mondván, az milyen cuki, mosolygok mindig, ha meglátom, biztos jó lesz erre a feladatra. Szerettem is nagyon, de inkább csak kívülről. Ha el kellett indulnom vele, sokszor még a mécses is eltörött.

Szinte éreztem, ahogy a légzsák a mellkasomhoz szorul, nem egyszer kiszálltam az autóból, és hívtam egy taxit”

– mondja Nóri, aki vezetőleckéket vett, különféle terápiákra járt, de egyik sem segített.

„Rájöttem, hogy csinálnom kell magammal valamit, mert ez így nem mehet tovább. A másik szakterületem, az endometriózis miatt megtapasztalhattam, mennyit számít az énerőm. Akkor is orvostól orvosig jártam, és mindenkitől azt hallottam, ezt a betegséget nem lehet kezelni. Kezembe vettem a dolgot, és rájöttem, hogy még egy olyan helyzetből is ki lehet mászni, amire mindenki azt mondja, biztos nem fog menni. Próbáltam ezt az erőt újra felkutatni magamban, és elkezdtem utánajárni, tanulni, gyakorolni.

Csak a magam számára alkottam meg ezt a módszert, és egyszer csak bekövetkezett, amit lehetetlennek hittem: visszaültem az autóba, és elkezdtem vezetni.”

Nóri eleinte összeszorított foggal járta az utakat, és sokáig azt hitte, ez a maximum, ami a helyzetből kihozható. Ma már újra tud örömből, akár egy jó zene mellett is vezetni, élvezni a szabadságot. Akivel megosztotta a módszert, hasonló javulást tapasztalt, de végül egy véletlen ébresztette rá arra, hogy mások is profitálhatnak a tudásából.

„Éppen úton voltam Franciaországba, és az egyik benzinkútnál megláttam, hogy egy nő zokog a kocsiban, hátul pedig sápadtan üldögél a nyolc év körüli kisfia. Megittam a kávét, megsétáltattam a kutyákat, de a nő még bő háromnegyed óra múlva is sírt. Kitört belőlem a pszichológus, és vittem neki egy ásványvizet és zsebkendőt. Nagyon hálás volt, és sokkos állapotban kézzel-lábbal próbálta elmagyarázni, hogy majdnem balesetet szenvedett az autópályán, és még hétórányi vezetés van hátra, de egyszerűen nem tud elindulni. Zanzásítva elmagyaráztam neki a módszerem leglényegesebb pontjait, hogy legalább el tudjon indulni. Hét óra múlva jön egy üzenet tőle: megérkezett, minden rendben volt, ezt tanítanom kellene! Ez a mondat belém hasított.”

Innen jött a tanfolyam ötlete, amihez rengeteg tudást mozgósított, gazdag módszerrepertoárjából kiválogatta, ami hasznos, és ráillesztette az adott helyzetre. A Dare to Drive alappillére az úgynevezett trauma-informed megközelítés, de a pozitív önszuggesztiónak is fontos szerepe van, hiszen egy traumatikus esemény következtében olyan erős önvédelmi mechanizmusok léphetnek életbe bennünk, hogy mindent megteszünk azért, ne kelljen újra vezetnünk.

„Elhitetjük magunkkal, hogy megvagyunk autó nélkül is, hiszen nem is akarunk olyan sok helyre elutazni. Épp ezért, ha van személyes motivációnk a vezetésre, érdemes táplálnunk, öntözgetnünk, különben nagyon könnyű hátat fordítani a vezetésnek, és belefásulni.”

Nem bénaság, nem bátortalanság

Nóri kiemeli, hogy nem lesz minden balesetből trauma, rengeteget számít, milyen állapotban ér minket az adott esemény, mennyi erőforrásunk van abban az időpillanatban. Szerinte elég nagy biznisz is épült aköré, hogy a „kötelező traumatizáció” hamis hitében tartsák az embereket, és ezáltal minél hosszabban járjanak terápiába. „Ha valaki számos erőforrással rendelkezik a baleset időpontjában, nem hal meg senki, épp egy jó életszakaszban van támogató kapcsolatokkal a háta mögött, akkor a traumatikus esemény nem biztos, hogy a földig rombolja. Ezekben az esetekben a pszichoedukáció és néhány módszer alkalmazása bőven elég a továbblépéshez” – mondja. 

Hozzáteszi: traumáról akkor beszélünk, amikor olyan dolog történik, ami életet veszélyeztető, hirtelen, nem tudtunk rá felkészülni, és a helyzet meghaladja az adott megküzdési képességeinket.

Épp ezért sem érdemes önmagunk felett ítélkeznünk, vagy kudarcként megélni, ha a jogsink már évek óta a fiókban árválkodik.

Nóri is nagyon sokat magyarázza a klienseinek, hogy a lefagyás nem ciki dolog, nem jellemgyengeség vagy a bátorság hiánya, hanem nagyon is adekvát válasz egy sokkra.

Azt mondja, hogy egy olyan traumára, amit egy autóbaleset jelenthet, háromféleképpen reagálhat az idegrendszer: harccal, meneküléssel és lefagyással. Autóban rekedni olyan, mintha egy szűk ketrecben lennék, és bár még ilyenkor is működhet némi hatóerő, például tudunk fordítani a kormányon, magából a helyzetből nem tudunk elmenekülni. És ha még sikerül is kiszállnunk, hiába késztetne az idegrendszer futásra, civilizált emberként, a büntetőjogi felelősségünk tudatában ezt nem tehetjük meg. Harcolni szintén nem tudunk, ezért az idegrendszerünk kelepcébe kerül, marad a lefagyás.

„Az ilyen kihívást jelentő élethelyzettel való megküzdésnél az idegrendszerünk automatikusan ütésre, futásra raktározza el az energiát, a lefagyásnál viszont ez az energia bent reked.

Bekerülünk egy forgatókönyvbe: szociálisan kompetensen kell viselkednünk, együttműködni a rendőrökkel, beszállni a mentőbe, tehát nincs lehetőségünk megadni az időt arra, hogy kijöjjünk a lefagyásból, és ez a bent rekedt túlélő energia távozzon a testből. Ez vezet végül ahhoz, hogy traumakörbe kerülünk.”

Bár ő is úgy tapasztalja, a nők valamennyire nagyobb arányban fordulnak segítségért egy ilyen helyzetben, a traumát illetően nincsenek nemi különbségek. Inkább arról van szó, hogy a férfiak nem szeretik nyíltan vállalni, ha rettegnek a vezetéstől, hiszen azt tanulták meg, ez nem férfias, sőt ciki. 

„Nekünk, nőknek gyakrabban szólogat be a tanár, többet poénkodik velünk a család azon, hogy »szólj, ha beülsz a kocsiba, mert akkor nem megyünk az utcára«, az önbizalomhiány tehát könnyebben kialakul. Emiatt tűnik úgy, hogy a nők jobban érintettek a témában. Sajnos a kutatások is nagyon elmennek abba az irányba, hogy a nőket sérülékenynek állítsák be, és bár a statisztikák szerint a férfiaknál valóban jobban sérülünk egy autóbalestben, és több baleset végződik halállal, én azt gondolom, ennek oka az, hogy a nők egyszerűen kisebb autóba ülnek.”

Nóri azt vallja, stresszmentes vezetés nincsen – főleg a magyar vezetési kultúrában, ahol mindenki feszült, kapkod, rohan az utakon, beléd áll akkor is, ha 130-cal mész az autópályán.

„Inkább az a kérdés, tudunk-e például éjszaka aludni, ha másnap vidékre kell utaznunk.

A stresszmentesség nem, de a szorongásmentesség elérhető, ami annyit jelent, hogy akkor is megvan a magabiztosságunk, akkor is beülünk a kocsiba, ha az út során érnek minket apróbb stresszes helyzetek, például elrontjuk a kijáratot.

Abszolút elérhető cél lehet, hogy ezek a stresszek ne akadályozzanak meg abban, hogy önmagunk hibáztatása vagy a belső kritikusunk monológjai nélkül tudjuk tovább folytatni az utunkat.”

Bánosi Eszter