Sokat elárul a közösségeinkről az, ahogyan az alkoholista nőt látjuk

–

Hogyan érthetjük meg a függő énrészeinket, és miként segíthet ebben a gyermekkori sebek tudatosítása? A felépülés útja személyre szabott, sokszor kiszámíthatatlan, és a terapeuta sem tudja előre a pontos menetét. A „mindentudás” illúziója inkább akadályozza, mint segíti a folyamatot. Valódi változás akkor történik, ha a segítő ott kapcsolódik a klienshez, ahol az valóban tart – nem ott, ahol „elvileg” kellene lennie.

Ezek a gondolatok a napokban az HBO Maxra felkerült Parlagon (The Outrun – 2024) című film kapcsán jutottak eszembe, melynek főszereplője egy felépülő alkoholista fiatal nő (Rona szerepében Saoirse Ronan). Az anonim alkoholisták közösségét látogatja, járja a csoportos épülés útját, ám a film sokkal többet enged át abból, ami benne, azaz a függő és a (fel)épülő énje között zajlik. Azt, ami előre nem látható és ami személyes. Kísérjük, ahogyan elindul és visszazuhan, emelkedik és szégyenbe esik, bántja a környezetét, majd vágyik a megbocsátásra, hárít és felelősséget vállal, bizonytalankodik, majd újra és újra magát választja. Olyan a film, mint az élet, azaz döntések sűrű láncolata. 

A Parlagon nem poroszos edukáció a függőségről

A Parlagon csak látszólag szól arról, hogy egy fiatal nő italba zárkózik, majd kinyílik. Ott van benne a magában hordozott gyermekkor, a szülei akkori megküzdési stratégiája, és annak transzgenerációs következményei, illetve az azokra válaszként adott destruktív „túlélési” eszköze (az ital). Rona közel hozza a nézőhöz a bipoláris és alkoholhasználati zavarral bíró apát, aki a lány gyerekkorában elérhetetlen volt, és aki a kislány érzéseit vissza nem tükröző hiánnyá merevedett. Látjuk az anyát is, akinek vallásossága inkább lecsatlakozás volt a család és lánya valóságáról: az istenhit nem a lány és anya közötti szeretet áramoltatását és közös érzelmi megélését szolgálta.

Nem szeretnék spoilerezni, minden ilyen film válhat segítő alkotássá, ha kinyitjuk felé a szívünket. A főszereplő különböző életszakaszainak és -eseményeinek felvillantása valószerűen adja vissza azt, ahogyan a sóvárgás, „ami jön a semmiből” egy megismert „valami” lesz. Carl Gustav Jung szélesebb körben ismert mondásának igazságát, miszerint „amíg a tudattalant nem teszed tudatossá, addig az fogja irányítani az életed, te pedig végzetnek fogod hívni”, a film is visszaadja. Amikor Rona felismeri, hogy ugyanazokra az érzelmi helyzetekre már tud más és józan válaszokkal élni, és hogy míg az érzések elfojtása gyerekkorában a túlélését szolgálta, felnőttként már akadálya volt a feldolgozásnak és a továbblépésnek.

Hiszen a függőség gyakorlatai ismétlések, ebből fakadóan pedig azzal csak ugyanarra a „következtetésre” lehet jutni. 

Szerettem ezt a filmet nézni, mert nem poroszos módon edukál a függőség egy lehetséges hátteréről, vagy mutat rá arra, hogy mi hiányzott a gyerek Ronának. Látjuk, ahogyan ebből a hiányból felépült a fájdalom és az önutálat piramisa, majd pedig utóbbiak mellé felépülni látszik a cselekvőképesség és az önmeghaladás építménye is. Ez hangozhat elvont módon, de sok más között ez talán azért is lehet, mert az élet és a felépülés mindig izgalmasabb, mint a róla való beszéd. A változás cselekvéssel erősödik, a gondolatok és érzések pedig követik egymást az úton. A tempót senki nem tudja előre, és ha tudni akarja (ami persze érthető), azzal néha akár akadályokat is állíthat az útja és az önmegismerése elé. Akár egyéni, akár csoportos segítséget választ valaki, mindenkinek saját ideje és útja van.

Mi derül ki a hazai kutatási adatokból?

Amiről a film kapcsán még érdemes beszélni, az a főszereplő neme. A filmben egyrészt egy függő, másrészt egy női függő megélését látjuk. Napjainkban a tudományos ambíciók ellenére a női szerhasználat egy alulkutatott téma (ennek okairól legutóbb a szerző és a Partizán közös Kiszálló podcastjának témával foglalkozó adásában volt szó – a szerk.), a WMN-en is többször megszólaló Kaló Zsuzsa és kutatótársai több könyvében foglalkoznak a női szerhasználó világával. Ennek sajátosságaira ehelyütt nem térnék ki, tekintettel arra, hogy most egy Kaló Zsuzsa felvetésére és a vele folytatott személyes beszélgetésből inspirálódott kutatás eredményeit osztom meg.

Ez a kutatás arra vonatkozott, miként látják a felnőtt magyarok a női vagy férfi alkoholistát, és az, ahogyan látják, mennyiben tér el, ha férfi vagy női a válaszadó. Az IDEA Intézet keretében a kutatás adatait 2025. május elején vettük fel online kitölthető kérdőív segítségével. A vizsgálat végeredménye reprezentatív az ország felnőtt népességére iskolai végzettség, életkor, nem, településtípus és régió tekintetében. A teljes magyar weben és a közösségi médiában végzett adatfelvétel lekérdező szoftverrel, önkitöltős online kérdőíven keresztül (CAWI) történt.

A vizsgálat keretében a problémaérzékenységet is felmértük, mely szerint a felnőtt népesség majdnem háromnegyede úgy látja, hogy az alkoholizmus elterjedése komoly problémát okoz az országnak. Ugyan a férfiak kétharmada is ezen a véleményen van (64%), a nők határozottan súlyosabbnak látják ezt a problémát (78%). 

Habár a probléma súlyosságával a társadalom döntő része tisztában van, az alkoholizmust a többség továbbra is inkább személyes felelősségből fakadó lesüllyedésnek és kevésbé betegségnek érzékeli – legalábbis erre utalnak a válaszadók az „alkoholbeteg férfi” és az „alkoholbeteg nő” kifejezésekkel kapcsolatos elsődleges asszociációi. (A kérdés így szerepelt: Önnek mi jut eszébe, mire gondol először az alkoholbeteg férfi/nő kifejezés hallatán?).

Az eredményekből egyértelműnek tűnik, hogy

az alkoholbeteg férfi és az alkoholbeteg nő kifejezések hallatán a felnőtt népesség tagjai leggyakrabban valamiféle viszolygást éreznek:

számukra olyan távolságtartásra okot adó állapotot élnek meg, mely elsősorban az alkoholbeteg egyéni felelősségéből, illetve annak hiányából fakad (27%). A válaszadók között egyértelműen kevesebben vannak azok, akik válaszaikkal az empátiát és a szolidaritást fejezték ki. Már csak nagyjából feleennyien említettek olyan asszociációkat, amelyek az alkoholbetegségből következő szociális problémákra, a családra gyakorolt káros hatásokra, az erőszakos viselkedésre, a bűnözésre, vagy a betegség mögött meghúzódó pszichés problémákra vonatkoztak, illetve az együttérzésre vagy a sajnálatra. 

A férfiak között az átlagnál többen voltak olyanok, akik a problémafelvetést nők és férfiak esetében sem igazán értették, vagy mert marginális ügynek, személyes problémának gondolták, vagy mert egyáltalán nem látták betegségnek az alkoholizmust, sokkal inkább egyéni, jellemhibának gondolták. A nyitott kérdésekre adott válaszok alapján az mondható, hogy a férfiak témával kapcsolatos válaszai sokkal egyszerűbbek voltak, mint a nőké, és általában kevésbé is mutattak érdeklődést. Ezentúl a férfiakra az is kevésbé volt jellemző, hogy különösebben másnak látnák a női és férfi alkoholbetegeket.

A nők lényegesen több jelzőt tudtak társítani az alkoholbeteg férfi és az alkoholbeteg nő kifejezésekhez.

A válaszok egyértelműen nagyobb aktivitásról, és az állapot iránt érzett magasabb empátiáról árulkodtak.

Miközben a férfiak jellemzően 1-2 jelzőt, addig a nők 2-3, vagy akár több jelzőt is tudtak társítani az alkoholbetegség fogalmához. 

A nőkre az is valamivel jobban jellemző, hogy más tulajdonságokat társítanak az alkoholbeteg férfi és alkoholbeteg nő fogalmához. A nők az alkoholbeteg férfiakhoz jóval gyakrabban kapcsoltak viszolygást kifejező érzéseket, illetve agresszióról szóló tartalmakat, mint az alkoholista nőkhöz. A válaszok azt mutatják, hogy a nők szerint a férfiak alkoholizmusa sokkal gyakrabban vezet szegénységhez és státuszvesztéshez, mint a nőké, viszont a nők alkoholbetegsége sokkal nagyobb károkat okozhat a családban, a gyereknevelésben. A nők az alkoholbeteg nőtársaik helyzetét egyértelműen kilátástalanabb, reménytelenebb helyzetnek látják, mint a hasonló betegségben szenvedő férfiakét.

Egy ember soha nem azonos a problémáival

Meg kell jegyezni, hogy a legbelső motívumok és a valós asszociációk feltárására a kvantitatív vizsgálatok korlátozottan alkalmasak, de jelen kutatás válaszadásai azt tükrözi, hogy a magyar társadalom és a Parlagon képe az alkoholista nőkről egyelőre eltérnek.

A függőség erkölcsi kérdésként kezelése, morális kategóriák mentén történő megítélése továbbra is csak akadálya lehet az egymás felé történő közeledésnek.

Pedig egy ember soha nem azonos a problémáival, főleg nem azonos azzal, ahogyan róla gondolkodnak. A függő, a viselkedési vagy szerhasználati zavarral bíró ember is több mint egy függő. Sőt, az, ami ő, és az, amit ő keres, az van csak igazán a függőségen túl.

Addiktológiai konzultásként is fontosnak tartom, hogy a konzultációs foglalkozások adják meg a lehetőségét annak, hogy a segítséget és támogatást kérő annak lássa magát, aki: egy embernek, akinek nehézségei vannak az élettel és az életben, és aki ezeket nem valamilyen viselkedéssel vagy szerrel akarja megoldani, hanem a saját maga iránti kíváncsisággal, az önerő és az önbecsülés visszaszerzésével.

A magyar társadalom egyelőre még kitart az előítéleteiben, de a kép folyamatosan árnyalódik. Gyakran még nem sok tere marad az együttérzésnek abban a társadalomban, ahol a feljogosítottság érzése és a másik ember megszégyenítése (a saját szégyen továbbtolása) az általános. Ahogyan a változtatásnak egyéni útja van, úgy a társadalomnak is saját, csak rá jellemző utat kell majd bejárnia ahhoz, hogy meghaladja az ítélkezést.

A Parlagon című filmben a társadalomról alig esik szó. És ez rendjén is van így, mert az első lépéseket önmagunk és a másik felé csak egyéni szinten tudjuk megtenni.

A szerző addiktológiai konzultáns, az IDEA Intézet stratégiai igazgatója

Böcskei Balázs