–

Araszolok a sorban a teli bevásárlókosárral. A fiatal nő, aki előttem áll, nem mozdul. Azt várja, hogy a néni, aki legelöl fizetett, körülményesen befejezze a pakolást. Minden egyes tételt megnéz, megfontol, aztán vagy az egyik, vagy a másik vászon szatyorba helyez, idegőrlő lassúsággal. 

Nem haladunk. A nő előttem egyik lábáról a másikra áll. Hosszú, szőke lófarkát dobálja, és csak akkor kezd végre kirámolni a továbbítószalagra, amikor a nemezsapkát viselő néni végre mindent begyömöszölt a két cekkerbe. A fiatal nő ekkor kirakja a kosarából a szójatejet, az energiaitalt, a három laktózmentes túrórudit és a pur-pur kenyeret. Nem leselkedni akarok, egyszerűen csak látom, hogy miket vesz, és próbálom megfejteni a látványt. Ha csupa egészséges kaját választott, akkor minek neki a kék meg a zöld energiaital? Amikor megpillantom a kezét, még inkább zavarba jövök. Eres, fonnyadt néni-keze van a szőke lánynak, hosszú, méregzöld műkörmökkel.

Amikor a pénztáros megkérdezi tőle, van-e Lidl-kártyája, recsegő öregasszonyhangon válaszol, hogy nincs, angyalom. Úristen. Mintha az Ördögűző című filmből lépett volna ki, olyan a hangja.

Ahogy a szalag fölé hajol, a füle mögött hosszú, gyöngyház színű sebhelyet pillantok meg. Egy villanásra megfordul, amikor leteszi a kosarat a földre: bő hatvanas nő, de lehet, hogy inkább hetven. Teljesen szét van plasztikázva az arca.

Olyan, mintha egy rozoga, ösztövér állólámpára ráakasztottak volna egy új ernyőt. Beteszi a holmikat a DIOR feliratú lakk műanyag bevásárlótáskába, és kimegy a boltból.

A járásán már jól látszik, hogy nem fiatal lány, hanem idős asszony. Fáradtan billeg a platform tornacipőben, ütemre himbálódzik a hátán a derékig érő, hidrogénszőke műcopf.

A nemezsapkás néni mindeközben akkurátusan végigböngészte a blokkot a pakolópultnál. Úgy látszik, mindent rendbe talált, mert ő is elindul a két szatyorral a fotocellás ajtó felé. Előre engedem, aztán rögtön meg is bánom: a bejárat előtt lefékez. Ki kell őt kerülnöm. Az ódivatú bőr válltáskájából nehézkesen előcibál egy hosszú, bolyhos sálat, és a nyaka köré tekeri. Kikerülöm, lehagyom, átmegyek a zebrán. Közben a néni sapkáján gondolkodom. Sokan hordanak ilyen a városban, és én mindig valami homályos ellenszenvvel nézem ezeket a ruhadarabokat. Pont annyira anakronisztikusak érzem őket, mint a tarsolylemez formájú, domborított fémmel díszített övtáskákat. Olyan, mintha egy színházi kelléktárból szerezték volna be őket: szinte nevetségesen hatnak a farmer és az edzőcipő mellett. A múltkor a színházban két sorral előttem egy fiatal nő ült talpig ünnepi népviseletben, fején háromsoros gyöngyös pártával. Most eltekintve a pártától, ami olyan, mintha az ember egy legyezőpálma mögé váltana jegyet, magát az ünnepi népviseletet is mesterkéltnek érzem. Egyszerű feltűnősködésnek. Szeretem a tradicionális hímzéseket, a régi, paraszti kultúra szépen megmunkált darabjait, de a hagyományőrzésnek ez a demonstratív formája ugyanannyira visszatetsző számomra, mint a különféle kitűzők és jelvények, feliratok viselése. Pont olyan hidegen hagy, ha a ruha a viselője politikai nézetéről üzenget, mint az, amikor az anyagi helyzetéről. 

Nem hinném, dohogok magamban, hogy én kevésbé volnék hű a magyar kulturális hagyományhoz, mint ez a nemezsapkás néni, aki lám, egyszer csak odaér a villamosmegállóba. Újra előszedi a blokkot, megint átnézi összehúzott szemöldökkel, szemüvegben. Mire megjön a villamos, már határozott, körvonalazott ellenszenvet érzek iránta. Kekec, gonosz, korlátolt öregasszony lehet. Most biztosan sajnálja, hogy nem sikerült belekötnie a pénztárosba, mert az mindent helyesen ütött be a gépbe. Pedig sötét bőrű kis nő volt…

Két szabad ülés van egymással szemben. A néni az egyikre ül le, én a másikra. Rácsapja a bőrtokot a szemüvegre, elteszi, sóhajtozik.

Ez a fájdalmas sóhajtozás, ez valami hungarikum. Amikor a magyar ember üléshez jut a járműveken, jellegzetes sóhajjal huppan le. Egy francia barátom, aki kiválóan beszél magyarul és szépirodalmat fordít, azt mondta, akkor fogja igazán jól megtanulni ezt a titokzatos nyelvet, ha ezt a sóhajt is hitelesen tudja majd kinyomni magából leülésnél.

Hja, barátom, nem olyan könnyű az! Itt kell hozzá élni, feleltem neki. Nem sóhajtoznak így sehol másutt, ezt az anyatejjel szívja magába az ember.

A néni most rám néz. Apró, közel ülő szemeivel pásztázza az arcom. Próbálom elképzelni, mit láthat. Egy középkorú, fáradt nő ül szemben bevásárlótáskával, kirúzsozva. A rúzs, szerintem, nem igazán tetszik neki. Hunyorogva méregeti a számat. Ő hétköznapokon sose használ rúzst, legutoljára biztos a lánya esküvőjén tett fel, de akkor sem ilyen ordenáré, vöröses árnyalatot, hanem valami szép diszkrétet. 

Már ha egyáltalán van neki lánya.

Szerintem van.

Rúzsa is. Már csomós és megavasodott ugyan, de van.

És biztosan a lányának is van egy hasonló, csúcsos nemezsapkája. Fogadok, hogy van neki: abban járnak tüntetni a bevándorlók meg Brüsszel ellen.

Bámul az arcomba a nemezsapkás néni, szinte körbetapogat a tekintetével. Hidegen visszanézek, szinte provokálom a rúzsommal, amihez ragaszkodom, igen, még akkor is, ha csak bevásárolni ugrottam el. Akkor fogom majd elhagyni, ha én is sóhajtozva zöttyenek le a BKK járatokon: addig nem és nem.

A néni továbbra is néz. Nem is néz, fürkész. Egyszer csak azt mondja, milyen hideg lett megint. Össze is ütögeti a kezét, hogy mutassa, mennyire fázik. Nem kényszeríthet rá, hogy válaszoljak, és lóugrásban eljusson itt nekem a szemközti ülésen a gonosz Európai Unióig meg a háborúzó, provokáló ukránokig, a migránsokig, akik elveszik a munkát a magyar emberektől. Kívülről fújom, hogy mit akar mondani, de ezt most benézte: nem én vagyok az ő embere. Kelletlenül bólintok a megjegyzésre, aztán a kinti, elvonuló házsorokra szegezem a tekintetemet, lezárva a beszélgetést. Csend. Érzem, hogy nem adta fel.

Még szerencse, hogy a lányom megvette ezt jó kis sapkát, folytatja.

Magamban azt gondolom, hogy gratulálok a lányának, egy pej lovat is vehetett volna hozzá, ha már bevásárolt. Nem kéne akkor villamosozni. De nem mondok semmit.

Ezt a sálat is ő vette, folytatja a néni. Turkálóba szokott járni, nagyon jó érzéke van hozzá.

Megfordul a fejemben, hogy egyszerűen leszállok és faképnél hagyom a nénit, de túl nehéz a szatyor. Felőlem a lánya Dzsinkisz kán ünnepi öltözetét vagy egy teljes kipcsak népviseletet is túrhatott volna, akkor sem szeretnék beszélgetni, de a néni már vérszemet kapott. A nem-válaszolást beletörődésnek veszi, mondja tovább a magáét. 

Tudja, a kislányom vak. Masszőrként dolgozik. A férje is vak, nagyon rendes fiú. Keveset keresnek, de nem azért járnak turkálóba, hanem mert szeretik a szépet. Tapogatni azt a sok, finom, mindenféle anyagot. Nem baj, hogy fertőtlenítő szaguk van, azt ki lehet mosni. Valahogy tapintásra ki tudják választani, mi a szép. Ezt a sapkát is… a finom kis gyapjú miatt vették meg. És meleg is nagyon. A sál meg, mintha direkt hozzá csinálták volna! Nézze csak meg a színét! Pedig nem is látta, milyen a színe, mégis, hogy kiválasztotta! Én hiába megyek be egy ilyen turiba, én valahogy soha nem találok semmit. 

Visszafordítom a tekintetemet a szürke házsorokról. Lám, a néni mégiscsak nyert. Még három megálló van hátra. Felé fordulok.

Születésétől vak?

Igen, így született, szegénykém. Ezzel a villamossal jártunk az iskolába is, ide, a Vakok Intézetébe. De jó élete van, a férje is nagyon szereti. Akarnak gyereket is, csak hát eddig még nem jött össze.

Az ötödik megállónál leszállok, de előtte még azt mondom a néninek, hogy remélem, hamarosan összejön az unoka. A szatyrom dögnehéz. Elmegy a villamos, várom a zöldet. A túloldalon várakozik valaki egy ugyanolyan DIOR feliratú kínai táskával, mint amilyet húsz perccel korábban a Lidl-ben láttam. A pénztárnál, a hátulról fiatal lánynak kinéző, idős nő kezében.

Az a kislánynak kinéző, idős néni éppen most ér haza. Egy szuterénben laknak. A szójatejet a lányának hozta, az energiaitalt a munkanélküli fiának, hogy örüljön. Leveszi a platformcipőt, berámol a hűtőbe és megy tisztába tenni a magatehetetlen férjét, aki tetoválva, csontsoványan fekszik már második éve a belső szobában. Hogy ezt én mind honnan tudom? Csak, tudom és kész. Rátaláltam az életükre, miközben bámultam ki a villamos ablakán, néztem a szürke, omladozó házfalakat és a nemezsapkás nénit hallgattam. Ráéreztem, mint a finom gyapjúra a turkálóban, és nem látom ugyan, de kitapogatom fejben a történetüket. Érzem, hogy az egyik foszlik, el van vékonyodva, a másik már lyukas is, de azért még mindegyik szép. Viselhető, egy ideig.

Tóth Krisztina

Kiemelt kép: WMN