–

Itt nézhetitek meg a Finnországban készült videó első részét:

Mindent hátrahagyva

Két évvel ezelőtt hatalmas lépésre szántuk el magunkat a barátnőimmel. Nem emlékszem, pontosan hogyan és miként, de egy nyári napon ott találtuk magunkat az autóban, útban Horvátország felé, bömböltetve a többórásra gyúrt playlistünket. Felszabadulva indultunk útnak, hátunk mögött hagyva a stresszes hétköznapokat, a gyerekeket, a férjeinket, hogy pár napig azt csináljuk, amit csak akarunk. Aludtunk, ameddig jólesett (ez, mondjuk, anyák esetében egyet jelent azzal, hogy ugyanúgy korán reggel, csak magunktól keltünk), nappal szennykajákat ettünk, este viszont tenger gyümölcseit. Napoztunk, sorozatot néztünk, daloltunk és egy pillanatig nem volt lelkifurdalásunk. 

Tudjuk mi pontosan, mennyit gürcölünk a hétköznapokban, és felismertük, hogy ha nem töltődünk fel, nem szakadunk ki bizonyos időközönként, azzal senki nem jár jól, így egy ilyen utazásból mindenki csak profitálhat. 

Elhatároztuk, hogy márpedig ebből nem engedünk,

minden évben el kell utaznunk valahová hármasban. 

Következő évben emeltük a tétet és már nem a szomszédba mentünk, hanem repülőre szálltunk és meg sem álltunk Skóciáig. Nagy álmunk vált valóra. Rettenetesen vágytunk már oda, és olyan csodálatosan éreztük magunkat, hogy azt hittük, ennél jobb dolgunk a világon sehol nem lehet. 

Épp kicsit megfeneklettünk a soron következő utazás szervezésében, de mintha csak a sors akarta volna így, ugyanis a meghívást kaptunk Finnországba, hogy a Finnair jóvoltából odautazzunk, és megmutassuk az ország kevésbé ismert, nyári arcát.

Lázas szervezkedésbe kezdtünk, mindenki letelefonálta, elintézte, mi legyen a gyerekekkel abban a pár napban, és mire kettőt pislogtunk, már a reptérre tartottunk. 

Irány észak!

Hamar átestünk a biztonsági ellenőrzéseken, és már bent voltunk a terminálon. Igaz, korábban csak egyszer repültünk együtt, de tavaly óta tudjuk: hagyományt teremtettünk azzal, hogy a kozmetikumrészlegnél megpróbáltuk felkutatni a legdrágább kencéket, hogy magunkra kenhessük. Ezt most sem hagyhattuk ki, hiszen mégiscsak forgatunk, a legszebb arcunkat kell mutatnunk, ugyebár. 

Az izgalmakat egy koccintásnyi proseccóval öblítettük le a Bottega bárban, aztán megkerestük a gépünket. Beszálláskor kiderült, hogy az én jegyemet módosították business classra, úgyhogy – bár jó lett volna együtt utazni a lányokkal – kééénytelen voltam élvezni az elsőbbségi bejutást, a forró kéztörlő törülközőt és az ínycsiklandó, többfogásos ebédet. 

Helsinkibe érve gyakorlatilag azonnal ugyanaz tűnt fel mindhármunknak: a csend. 

Ott voltunk egy világváros repterén, jöttek-mentek az emberek a huzigálós bőröndjeikkel, mégis csend volt. Semmi stressz, semmi rohanás. Még mindig ezen hüledeztünk, amikor már azon a vonaton ültünk, ami Helsinki belvárosába vitt minket. Onnan mindössze pár perc alatt elértünk a szállásunkhoz, az idén nyílt, különleges hangulatú Hobo Hotelhez. A szálloda nagy meglepetésünkre mindhármunknak külön szobáról gondoskodott.

Nem olyan egyértelmű ez nekünk, hiszen Horvátországban egy koliszobában laktunk, Skóciában egy lakást béreltünk, és minden este váltogattuk, ki alszik az egyszemélyes hálószobában, de most megtörtént, ami minden anya álma: saját birodalmunk lett! Bár végtelenül csábító volt a nagy út után a hatalmas franciaágy, nem tétlenkedtünk, máris nekiindultunk körülnézni Helsinkiben. 

Orgona ága

Néhány perc sétával a kikötőbe értünk, ahol egy hangulatos piacon keresztülsétálva azonnal lecsaptunk a lehetőségre, hogy valami finom halasat együnk. Fejenként tizenhárom euróért úgy teleettük magunkat egy lazacos, grillezett zöldséges lakomával, hogy utána valódi próbatételt jelentett továbbmenni, de mivel tudtuk, hogy a fővárosban összesen másfél napunk lesz, nem volt mese, mentünk, amíg a lábunk bírta. 

Ahhoz képest, hogy nagyvárosban voltunk, sehol nem volt tömeg, zaj, a levegő friss, tiszta, mi több, orgonaillatú volt! 

Májusban még simán hó fedte a finn tájakat, de júniusra a természet tripla fokozatra kapcsolt. Mivel júniustól két hónapig nem megy le a nap, ebben az időszakban a növények éjjel-nappal fotoszintetizálnak, növekednek, gyarapodnak, virágoznak, termést hoznak. 

Nem győztünk csodálkozni azon, hogy míg itthon nálunk már régen véget ért az orgonaszezon, addig Helsinkiben olyan, mindent átható virágillat áradt, amilyet még egy anyák napi eseményen sem éreztem soha. 

A nagy séta után muszáj volt kicsit megpihennünk, úgyhogy kiültünk egy teraszra, hogy kiheverjük hátrahagyott mindennapjainkat. 

Iszonyúan meglepődtünk, amikor egyszer csak ránéztünk az órára, és kiderült, már este tizenegy van. Éreztük, hogy már nagyon fáradtak voltunk, de a világos miatt a testünk valahogy abba a hitbe ringatta magát, hogy nem érdemes leállni.

A szobáinkba visszatérve behúztuk a sötétítőket, élveztük a magányt, de közben persze egymással chatelve örömködtünk, hogy miután megfürödtünk, az ágyból nézhettük a Netflixet. Ekkor még nem tudtuk, mi az igazi luxus!

Helló turiszt, Helsinkiben

A szállodánkban csodálatos reggeli várt minket másnap. Miközben pukkadásig teleettük magunkat, megterveztük a napunkat, kitaláltuk, miket akarunk megnézni, és bár igen sűrű programot raktunk össze, úgy számoltuk ki, hogy azért egy kis reggeli utáni pihenés is beleférjen. Meg is beszéltük, hogy ennél nagyobb luxus a világon nincs, mint reggeli után visszafeküdni az ágyba.

Persze nem henyélni jöttünk Finnországba, szóval hamar útra keltünk. Megnéztünk egy Mumin-boltot (a sok közül), mert ami nekünk Pom Pom, az a finneknek Mumin. Mindenhol ott van a kedves kis víziló, és nyilván bármilyen ajándéktárgy létezik ilyen verzióban is. Bármennyire csábítók voltak is a bögrék, plüssök, táskák és egyéb relikviák, tartottam magam, nem vettem semmit, mert a világ pénzét el tudtam volna költeni ilyen csecsebecsékre, de körülnézni is bőven jó volt. 

Ezután ellátogattunk a Csendkápolnába, ami egy igen forgalmas, kimondottan zajosabb téren álló, különleges, hajó alakú faépület. A nagyszerűsége pont az egyszerűségében rejlik, ugyanis ebben a kápolnában nincs az égvilágon semmi.

Padsorok, kavics alakú párnák és a mennyezeti különleges ablaknak köszönhetően beszűrődő fény, ennyi az egész. Mintha egy kipárnázott, csendes fagömbben lettünk volna.

Itt amúgy sem tartanak szertartásokat: ez a hely tényleg azért van, hogy bemenj, lecsendesedj, imádkozz, gondolkodj, és kész. Dizájn és megvalósítás szempontjából is csillagos ötös, semmiképp sem szabad kihagyni, óriási élmény! 

A lecsendesedés után meglátogattuk a föld alatti Amos Rex Múzeumot, ami a felszínen érdekes dombocskákként mutatja csak meg magát. Megnéztünk egy végtelenül izgalmas kortárs kiállítást, ahol a kifejezetten szép műalkotásoktól kezdve az egészen gyomorforgatóig mindent láttunk. Volt például egy olyan installáció, ahová a bejutáshoz sorban kellett ülni. Az áttetsző függönnyel elkerített térben speciális ágyakra lehetett felfeküdni, kaptunk egy fejhallgatót, amiből természeti hangok szóltak. A nagy különlegesség aztán egy négykilós, világító félgömbszerű, bugyborékoló érzeteket keltő tárgy volt, amit a hasunkra raktak. Vica a laktózérzékenységre asszociált tőle, Dudi a terhességre. Nekem mindkettő eszembe jutott, imádtam minden percét, igazából szívesen elfogadnám itthonra is. Iszonyúan tetszett az egész múzeum hangulata, a látvány, a dizájn és hogy az apró részletekig ki van minden találva – például a sorban ülés alatt még egy művészetekkel kapcsolatos, kérdezős, beszélgetős kártyajátékot is adtak nekünk, hogy ne unatkozzunk. 

Eper, sirályok és a béke szigete

Miután megtömtük magunkat kultúrával, újra a kikötő felé vettük az irányt, mert kinéztünk egy szigetet, ami Helsinkitől negyedórányi kompútra van. A szállásunkon kaptunk egy úgynevezett Helsinki kártyát, aminek az a lényege, hogy nyolcvan euróért három napon keresztül számtalan programot és szolgáltatást ingyen, vagy nagy kedvezménnyel lehet igénybe venni. Ezzel a kártyával egész konkrétan egyetlen programért vagy jegyért, belépőért nem fizettünk.

Mielőtt felpattantunk volna a kompra, a már ismert piacon bedobtunk egy fánkot, és rászabadultunk az épp szezonális eperre. Megtárgyaltuk, hogy sajnos olyan aranyáron van az eper itthon, hogy ha veszünk is, általában csak a gyerekek esznek belőle, nekünk már csak a megszomorodott darabokból jut. Most viszont végre az összes gyümölcs a miénk volt, normális áron, ráadásul embertelenül finom terméssel. Esküszöm, kicsit más íze volt a finn epernek. Kevésbé savanyú, édesebb és valami extra ízt is éreztem, mintha valamivel megfűszerezték volna. Mire a doboz végére értünk, már meg is érkeztünk Suomenlinna békés szigetére. 

A régen katonai erődítményeknek helyet adó sziget hasonló a Margitszigethez, csak annyi különbséggel, hogy nagyobb és laknak is rajta, méghozzá színes, meseszerű faházakban. Az addig is mindent letaroló orgonaillat itt turbófokozatra kapcsolt, már-már elviselhetetlenül finom volt a levegő! 

Elsétáltunk a sziklás tengerpartra, rácsodálkoztunk a jéghideg vízben fürdő helyiekre, a gyönyörű tájra, táncoltunk, énekeltünk, nevettünk, beszélgettünk, elmerengtünk, figyeltük a sirályokat, vadkacsákat, olvadoztunk a házikóktól. Végig ragyogott a nap, mégsem sültünk meg.

Tökéletes kiránduló idő volt, teljesen kisimultunk tőle. Helsinki nem hivalkodik, nem tolja az arcunkba, mi mindent kínál. A maga visszafogottságában, csendességében mégis páratlan lehetőségeket nyújt. Jobbnál jobb kiállítások érik egymást, elképesztően jókat lehet enni, a hangulat derűs, békés, az árak pedig egyáltalán nem vészesek, sőt. Azt kell hogy mondjam, olcsóbban ettünk finomat (és egészségeset), mint ha itthon próbálnánk kint enni valami ehetőt. Annyi időnk nem volt a városban, hogy mindent megnézhessünk, de igyekeztünk kimaxolni a lehetőségeinket.

Hazafelé még megnéztük a Helsinki Székesegyházat, kipróbáltuk a helyes kis zöld villamost is, de aztán már vonszoltuk is habtestünket a hotelszobánkba. A nap végén már moccanni sem bírtunk, annyira kipurcantunk. Márpedig pihennünk kellett, ugyanis másnap kezdődött csak északi kalandjaink java… 

Folytatása következik. 

Szabó Anna Eszter