Szoftverfejlesztő nappal, zongoraművész éjjel – Szalai Éva zongoraművész izgalmas karrierútja a zongorabillentyűktől a programozásig

–

Programozó nappal, zongoraművész éjjel

„Zenészkörökben sokáig egyáltalán nem mertem említeni, hogy programozóként is dolgozom, mert ha azt mondod, van egy másik állásod, azonnal azt a következtetést vonják le a szakmában, hogy nem gyakorolsz eleget, ergo, már nem veszed komolyan a zenélést, feladtad az álmaidat” – kezdi Éva, amikor arról kérdezem, hogyan határozza meg önmagát: programozóként vagy zongoraművészként.

A klasszikus zenei karrierút ugyanis meglehetősen kötött pálya, tele rivalizálással és versenyhelyzetekkel, így egy aktív zenésznek napi több órát kell gyakorolnia, hogy a teljesítménye bírja a kritikát. Ha a napból nyolc óra eleve mással telik, akkor adódik a kérdés, hogy marad-e idő a gyakorlásra.

A valóságban viszont a hagyományos zenetanári munka sem hagyna több szabadidőt erre a célra, az alapvető megélhetéshez ugyanis egynél több teljes állást kellene vállalni. Mindezzel együtt komoly, évekig tartó identitásválságot okozott számára, miután karriert váltott.

„Ma már el tudom engedni a klasszikus zenei világban jelenlévő, ezzel kapcsolatos előítéleteket, de tény, hogy többéves folyamat eredménye, mire sikerült megnyugtatni magam, hogy a váltás nem jelenti azt, hogy az elmúlt harminc évemet a zongorával a kukába dobtam volna.”

Járatlan ösvényen

Éva hatéves volt, amikor elkezdett zongorázni tanulni, és kiskamasz, mire kikristályosodott, hogy ez lesz az útja. Egy alföldi kisvárosban felnőve azonban nem voltak minták előtte, nem volt kitaposott út. Csak azt tudta, képtelen lenne a zene nélkül élni, úgyhogy elmegy a falig, hogy ne kelljen feladnia az álmát.

Művész családi háttér és kapcsolatrendszer híján a vágyott zenei karrierutat saját magának kellett kitaposnia, neki kellett felfedeznie ezt a világot. És bár így valódi gyerekkora lehetett, többszörösen meg kellett küzdenie azért, hogy helyet találjon magának a klasszikus zenei közegben.

„Mire egyáltalán észrevettem, mi történik körülöttem, addigra a pályatársak már messze előttem jártak. És míg néhány tizenéves zongorista ma már csont nélkül játszik egyetemi diplomaanyagot, annak idején Bács-Kiskun-megyében ilyen horizontok nem nyíltak – volt rá példa, hogy szigorúan leteremtettek kisgyerekként, amiért önszorgalomból megtanultam egy, a korosztályomnak megítéltnél nehezebb darabot.

Anyukám erőn felül támogatott a céljaim elérésében, de szaktudás, kapcsolatok vagy komoly anyagi források nélkül nem nagyon lehet labdába rúgni ezen a területen. Az, hogy hová születtem, nem rajtam múlt, így nem is kérhetem magamon számon, ezért inkább az adott helyzetből próbálom a lehető legtöbbet kihozni.”

Min múlik, hogy világsztár lesz valakiből vagy nem?

Azt mondja, a tehetség és a kitartó szorgalom mellett a családi háttér is meghatározó. Már kora gyerekkortól kezdve tudatosan kell építkezni ahhoz, hogy valaki ezt a típusú karriert sikerrel befussa – a legtöbb világszínvonalú klasszikus zenész útja zenészcsaládból indul, ahol már óvodásként elkezdik tanítani.

Azt azonban szerinte hozzá kell tenni, hogy esetenként borzasztóan sok lelki abúzus történik ezekkel a gyerekekkel – a túlzott elvárások miatt, olykor épp a szülők részéről. Rengeteg tragédiát hordoz ez a modell, sok csodagyerek vész el a süllyesztőben miatta.

„Mindig aggódom egy kicsit, amikor olyan videókat osztanak meg ezrével, ahol nagyon pici gyerekek játszanak felnőtt személyiséget igénylő, nehéz darabokat. Azok közül, akik már gyerekként profi karriert építenek, keveseknek adatik meg, hogy felnőttként is az élvonalban maradjanak. Sok esetben a lufi kipukkad, a helyén pedig üresség és sok frusztráció marad. Ezért is kellene nagyon odafigyelni arra, hogy ezeket a gyerekeket ne csak szakmailag, hanem lelkileg is komolyan támogassák, odafigyeljenek rájuk. Ez azonban nem feltétlenül valósul meg.”

De a perfekcionizmus is kulcskérdés. Ez a szakma nagyon zárt, tele erős hagyományokkal, és komoly elvárásoknak kell megfelelni a feljebb jutáshoz.

„Folyamatos versenygyőzelmekkel kell bizonyítani, rengeteg zenei felvételt kell készíteni – és a tökéletesnél nem szabad lejjebb adni. 

A hibázásnak, a melléütésnek – tehát a nagyon is emberi működésnek játék közben – nincs helye. Ez valahol a XX. század műve: a rengeteg verseny, a teljesen makulátlanra vágott lemezfelvételek kimerevítik a technikai elvárásokat a klasszikus zenében. Ugyanakkor szerintem nem ez a zene lényege, nem erről, a hibátlanságra törekvésről kellene szólnia.”

Éva úgy érzi, a szakmán belül túl messzire mentek e tekintetben. Ő épp azért rajong a régi, 100 évvel ezelőtti felvételekért, mert nagyon is emberiek: nincsenek megvágva, nem olyan tiszták, nem olyan hibátlanok, mint a maiak.

„Azzal együtt, hogy rengeteg melléütés hallatszik ezeken a felvételeken – amikbe ma könnyedén bele lehet kötni –, még egy évszázaddal később is megszólítanak bennünket. Olyan kavalkádját fejezik ki az emberi érzéseknek, ami a mi óvatos, perfekcionista gyakorlatunkból már gyakran hiányzik. A művészet viszont épp az emberi lényünk kifejezéséről szól, és ebbe a hibák is beletartoznak. Főleg, hogy a technikai tökéletességre most már hamarosan ott lesz a mesterséges intelligencia.” 

Nemcsak földrajzilag, hanem világokban is óriási távolságokat járt be

Évának gyerekkori vágya Kiskőrösön az volt, hogy felvegyék a Zeneakadémiára, most pedig már a doktori tanulmányait zárja a patinás intézmény falain belül. Rengeteg energiát fektetett kicsi kora óta a zongoraművészi karrierjébe: a középiskolás évei alatt hajnali ötkor kelt, hogy mire hatkor kinyit a konzi, már ott legyen, és a legjobb zongorára lecsapva gyakorolhasson a tanítás kezdetéig, aztán pedig estig bent maradt.

A kitartásának meglett a gyümölcse: már nagyon korán rangos külföldi versenyeken szerzett előkelő helyezéseket, egyetemi tanulmányai alatt pedig a madridi Zsófia Királyné Zeneművészeti Főiskola ösztöndíjasa lett, ahol két évet töltött a világhírű Dmitrij Baskirov professzor osztályában. Ezt követően a hágai Királyi Zeneakadémián folytathatta tanulmányait, amely intézménynek később tanára is lett.

És bár a laikusok számára lenyűgöző lehet, hogy a holland királyi család felkérésének eleget téve játszott a hercegi esküvőn, ő mégsem ezt, hanem a nemzetközi versenygyőzelmeket és az izgalmas koncertfelkéréseket tartja a legnagyobb kihívásoknak a pályája során.

„A legintenzívebb fellépések azok, amikor szólistaként zenekarral léphetek fel. Az egyik ilyen alkalom volt, amikor a Szegedi Nemzeti Színházban Chopin e-moll zongoraversenyét játszhattam – amire három nappal előtte kértek fel, egy beugrásról volt ugyanis szó, amely történetesen épp a születésnapomra esett. Nagyon boldog voltam miatta. De akkor is, amikor felkérés érkezett Chiléből, hogy az ottani nagykövetségen lépjek fel: Mozart-zongoraversenyt játszhattam egy kinti kamarazenekarral. És persze nemzetközi versenyen díjat nyerni is sokkal nagyobb kihívás, mint eljátszani egy négyperces darabot egy királyi esküvőn” – teszi hozzá mosolyogva.

Másfajta jelenlét

Éva szerint a klasszikus zenészeknek az is nagy kihívást okoz napjainkban, hogy a közösségi média hatására a befogadói attitűd is változásokon ment keresztül.

„Aggódunk amiatt, hogy elfogy a közönség, napjainkban ugyanis annyi minden viszi el a figyelmet, hogy azt a nyugodt, koncentrált jelenlétet, ami a klasszikus zene befogadásához kell, egyre kevésbé tudják az emberek egy ilyen absztrakt, elvont dolognak megadni. Szerintem ezért is kellene többek közt változtatni a már említett megkövesedett klasszikus zenei gyakorlaton.”

Ő maga törekszik rá, hogy koncertjein az adott műsor felépítését ehhez a megváltozott befogadói viselkedéshez igazítsa: szívesen mozdul el a rövidebb darabok, könnyebb műfajok irányába, amiket úgy válogat össze, hogy azok minél változatosabbak legyenek koncerten belül, és erős hatást tegyenek a hallgatók képzeletére, magával ragadva őket ebbe a fantáziavilágba. Első erre tett kísérlete a tavalyi Hangulatképek koncertsorozat volt a Szabó Ervin Könyvtárban, amely nagy érdeklődés mellett zajlott.

„Külföldön a közönség figyelmének fenntartására az is gyakori – sőt, szinte elvárt –, hogy a művész mondjon néhány szót az adott darabról, amit el fog játszani, hogy ilyen módon is kapcsolatot teremtsen a hallgatóságával. Ez itthon kevésbé szokás, holott régen, Liszt Ferenc idejében sem voltak ennyire megmerevedett keretei a klasszikus zenei koncerteknek, mint manapság.

A szalonkoncerteken Liszt húsz percet zongorázott, majd egy pohár vörösborral a kezében elbeszélgetett a jelenlévőkkel, mielőtt ismét a billentyűkhöz ért volna. Ő találta ki a zongoraest műfaját – előtte mindig vegyes műsorok voltak –, úgy tartotta ugyanis: »én vagyok a koncert«.

Ahhoz, hogy zongorázás közben profilból látszódjon, oldalra fordíttatta a hangszert abba a pozícióba, ahogyan ma is látható a koncerteken – előtte a zongorista háttal volt a közönségnek, mert onnan vezényelte a zenekart. Neki megvolt ehhez az egója, aminek ékes bizonyítéka az is, hogy már egészen fiatalon megcsináltatta a saját halotti maszkját, hogy az utókor a legszebb korából emlékezzen rá. Az »imidzsépítés« – ahogy ma mondanánk – a vérében volt, de a zenei tehetségével ezt mind tartalommal töltötte meg.”

Harc az algoritmusokkal a koncertmeghívásokért

A közösségi média persze nem csupán a közönség figyelmére, illetve azon keresztül a művészetfogyasztási szokásaira gyakorolt hatást. Ma már nem elég, ha valaki jól teljesít a színpadon, Éva szerint zenészként kvázi a saját imázsépítéséért is felelnie kell a közösségi média felületein.

A fiatal művészek tudatosan használják ezeket az eszközöket –

ma már látni olyan klasszikus zenei karriereket, amelyek a közösségi médiából indultak el. És bár még a legtöbb esetben nem találkozik ez a jelenlét a valódi koncertmeghívások világával, de azért egyre inkább abba az irányba haladunk, ahol Éva szerint ez mind többet nyom a latban.

„A Covidot még mindig nem heverte ki a művészvilág, a klasszikus zenei koncertek látogatottságán erősen érezhető a hatása, amin persze a gazdasági válság csak tovább rontott. A hangversenytermek a jegyeladásért küzdenek, és ha azt látják, hogy valakinek már van egy viszonylag jól látható – potenciális fizető – közönsége, akkor nem fognak tőle elzárkózni.”

Éva szerint ez egyrészt olyan hatalmat ad a fiataloknak, amely által a kezükbe vehetik a saját karrierjüket – és nem kell már feltétlenül a nagy nemzetközi zsűritagoknak megfelelni ahhoz, hogy híres színpadokra kerüljenek –, de cserébe az embernek a mindennapos harcait is meg kell vívnia ezekkel az algoritmusokkal. Azt mondja, ő még nem jött rá, hogyan kell ezt hatékonyan csinálni, és bár az egyik róla készült videó az Instagramon meglehetősen virális lett – csaknem hárommillió megtekintésnél jár, ahogyan egy különleges magyar találmányt, egy mozgó zongoraszéket tesztel –, szakmailag nem profitált belőle.

„Nem lovagoltam meg azt a hullámot, ami ezzel a videóval jött, az influenszerkedés nem volt a prioritásaim között abban az időszakban. Fontosabb feladat volt ugyanis, hogy befejezzem a doktori disszertációmat a Zeneakadémián” – mondja nevetve.

A szerelem, ami hazahozta

Éva hat éve élt már Hollandiában, amikor újra találkozott régi évfolyamtársával, egy Budapesten élő zenetörténésszel, a kapcsolatukból pedig szerelem lett. Felmerült hát a kérdés, hogyan tovább.

„Bár az ember külföldön mindig kicsit idegen marad – bármilyen jól is beszélje az adott ország nyelvét –, korábban nem szerepelt a terveim között, hogy hazaköltözzek. Voltak lehetőségeim, stabil anyagi helyzetet tudtam magamnak teremteni, úgy terveztem, maradok. Aztán jött a leendő férjem.”

Félévnyi távkapcsolat után világossá vált: meg kellene oldani, hogy szerelmével legalább közös irányítószám alatt éljenek. Több lehetőség is felmerült, de végül úgy döntöttek, Éva költözik haza, hiszen itthon nemcsak neki, hanem kihasználva (ma már) férje, Tóth Endre zenetörténész szakmai adottságait, közösen is több lehetőségük van. 

„Beláttuk, hogy mi ketten itthon erősebbek vagyunk, mint külföldön lennénk (Endrével vannak közös estjeik is – a szerző). A végső döntés meghozatalában azonban a doktori iskola játszott döntő szerepet, ami számomra bakancslistás pont volt. Miután megvolt a felvételi a Zeneakadémián, másnap visszarepültem Hollandiába, két-három hét múlva pedig hazaköltöztem.”

Éva azt mondja, a döntését egy percre sem bánta meg. Persze kár lenne tagadni: azzal szembesülnie kellett, hogy itthon mások az anyagi lehetőségei ebben a szakmában, mint külföldön.

„A szakgimnáziumi tanári fizetésem volt a legelső lökés a karrierváltás felé – egyszerűen annyira méltatlan volt. És bár még most, programozóként sem keresek annyit, mint amennyit odakint pályakezdő zenészként tudtam, az azonban felbecsülhetetlen érték számomra, hogy az anyanyelvemen kommunikálhatok, jobban ismerem a saját kultúrám írott-íratlan szabályait, és itt van a családom is – nem csupán egy idegen vagyok a sok közül.”

Átmenet a teljesség felé vezető úton

Ugyanígy a karrierváltást sem bánta meg – sőt, épp ellenkezőleg. Belátta ugyanis, hogy nagyobb szabadságra tett szert azáltal, hogy a megélhetése már egyáltalán nem függ a művészi munkájától. Ez pedig elképesztően felszabadító számára.

„Így már teljes bizonyossággal tudok nemet mondani olyan felkérésekre, amelyek nem rezonálnak százszázalékosan arra, amit a zenében csinálni szeretnék, illetve ahogy szeretném magamat meghatározni.

Képes vagyok kialakítani magamnak egy olyan zenei pályaösvényt, amelyen megtalálhatom a saját hangomat – megszabadulva a szakma iránti megfelelési kényszertől, amely évekig megkötött.”

Amikor arról kérdezem, van-e bármiféle hasonlóság a programozói és zongoraművészi munkában, azt mondja: amellett, hogy mindkettő elég elvont dolog, nagyon magányos is. A zongoraművészi szakma pedig még magányosabb, mint a programozói, ahol mégiscsak egy csapattal kell együttműködni.

„Tulajdonképpen a kotta is egy kód, amit meg kell érteni, le kell fordítani és le kell »futtatni«. Mivel szeretek elmélyülni dolgokban, engem ez is teljesen beszippant.”

Jelenleg átmeneti időszakban van, amikor újra szeretné definiálni önmagát zongoraművészként – végre azonban ezt kellemetlen kompromisszumok, illetve a külső elvárásoknak való görcsös megfelelés nélkül teheti meg, hiszen már nem a megélhetése múlik rajta.

„Még lezárom a doktori tanulmányaimat egy koncerttel a Zeneakadémián (a koncertre április 8-án kerül sor – a szerző), és aztán szeretnék új videókat felvenni abból a repertoárból, amit a tavalyi koncerteken kipróbáltam. Azt az egyéni hangot szeretném megtalálni, amivel teljes mértékben azonosulok, és amivel meg tudom szólítani az embereket. Olyan műveket szeretnék felsorakoztatni, amelyekkel az emberi érzelmek mélységeit-magasságait együtt fedezhetjük föl a közönséggel. Egy ponton az ember ugyanis elgondolkodik azon, hogy miért csinálja azt, amit: az, hogy jobb legyen, mint bizonyos mennyiségű ember, önmagában nem fogja boldoggá tenni. Én most esélyt kaptam arra, hogy átgondoljam, mit szeretnék a zenével, és miért választottam egyáltalán ezt a hivatást annak idején. Hiszen végül nem a legnagyobb karrier elérése a cél, hanem az, hogy az ember boldog legyen, és azt csinálhassa, amit szeret – ha pedig ezzel még másoknak is örömet okoz, annál több nem is kell.”

Képek: Bielik István/WMN

Filákovity Radojka