„Nincs pénzünk zongorára, és azt amúgy is szívás lenne cipelnem” – Cseppet sem zökkenőmentes zenei felnövekvésünk

–

Egyedül megy

Tulajdonképpen roppant szerencsésnek tarthatom magam, az én anyukámnak ugyanis igen fontos volt, hogy rendes (ahogy mifelénk mondták) „jó házból való úrilányokat” neveljen belőlünk, úgyhogy kicsi koromtól fogva vitt kakaókoncertre (vagy annak a nyolcvanas évekbeli megfelelőjére), aztán hangversenyre, és operabérletet is kaptunk minden évben a húgommal, ahová elegánsra kipattintva jelentünk meg. Elegáns, ahogy azt a felmenők szerint a jó házból való úrilányoknak dukál: válltöméses blúz válltöméstartó aranyozott „zicherejsztűvel”, időnként zsabó, és térdig érő gyapjúszoknya.

Az hagyján, hogy jobb napokon úgy festettünk, mint két hatvanas titkárnő, rosszabbakon pedig, mint két lakáj, de ezek az úri göncök bizony rettenetesen kényelmetlenek is voltak.

Tízévesen ráadásul még a mostaninál is sokkal idétlenebb voltam, így bevallom, Sári húgommal leginkább a szüneteket vártuk, hogy ökörködhessünk a bejárat vastag bársonyfüggönyébe elbújva egymás elől.

Ráadásul, mivel már gyerekként is egy sajtkukac voltam, igazi kínszenvedés volt rendesen viselkedve végigülni egy-egy órányi előadást, csöndben, karattyolás nélkül. Egy szó, mint száz, a hozzáadott kötelező jó magaviseleti faktor miatt nekem hosszú ideig nem annyira ment át, hogy a zene, főleg a komoly, lehet jó is. Ez abban a pillanatban fordult át, hogy a tizenharmadik születésnapomra megkaptam Muszorgszkij Egy kiállítás képeit kazettán. A mai napig élénken emlékszem, ahogy hanyatt fekszem az ágyamon a fejemen a walkmannel, és az Éj a kopár hegyentől csorog a fülembe a könnyem, hogy „úristen, ez mennyire gyönyörű”. Újra és újra és újra visszacsévéltem a szalagot, rongyosra hallgattam a művet, ami végül átütötte nálam a tagadás tűzfalát. A segítségével azt is felfedeztem, hogy lehet otthon, egyedül, mackóban is zenét hallgatni. Onnantól fogva rájártam a szüleim bakelitjeire, és végighallgattam minden otthon fellelhető klasszikust. Sőt, a mai napig sokszor hallgatok komolyzenét, főleg főzéshez, olvasáshoz vagy munka közben, de futottam már a szigeten a Négy évszakra is, mert szerintem mindenki legyen az ő élete filmzenéjének a DJ-je.

Csak a tánc

Ha én – elkényeztetett purdé módjára! – arra panaszkodtam esetleg, hogy szép ruhában kellett a Zeneakadémiára járnom, mit szóljon szegény Gyárfás Dorka, akinek a szülei nem érték be annyival, hogy passzív befogadót neveljenek a lányukból, Dorkát hangszeres játékra is megpróbálták rávenni (nem sok sikerrel). Végül szerencsére ő is eljutott addig, hogy megtalálja azokat a csatornákat, amiken keresztül a legjobban tud kapcsolódni a zenéhez.

„Már oviban megpróbáltak beíratni zongorára (de én inkább bebújtam alá, és nem hagytam magam).

Ekkor átváltottunk egy játékos szolfézs-előkészítőre, hogy mire zongorázni kezdhessek (hétévesen), már tisztában legyek a hangjegyekkel, ritmussal, kottával, dúrral-mollal. És persze már oviban ott volt a klasszikus balett is. Mi folyton a Négy évszakot hallgattuk otthon, amit a mai napig imádok, a bőröm alatt van, és igen, az Egy kiállítás képei is megvolt vagy százszor gyerekkoromban. Operabérlet éveken át (csak nem zsabós blúzban, hanem matrózruhában), majd később hangversenyek (amikortól megalakult, azóta BFZ, azaz a Budapesti Fesztiválzenekar). Mivel a szolfézzsal nagyon nem boldogultam, egy idő után áválthattam kórusra, és sokat jártam fellépni is, még talán a Zeneakadémián is volt koncertünk a VI. kerületi gyerekzenekarral, ha jól emlékszem. Mindennek ellenére nem értek a zenéhez, a műveltségem is satnya, és a mai napig leginkább a táncon (baletton) keresztül tudok hozzá a legjobban kapcsolódni – dacára annak, hogy pár évig abban a szerencsében volt részem, hogy Petrovics Emiltől tanulhattam zeneelméletet az SZFE-n, akit rajongásig szerettem. Maradtam tehát örök műkedvelő, akinek a Bartók Rádió a végső menedéke.”

Aki kamaszkorában Hattyúk tavát bömböltetett

Olyan is előfordul, hogy az ember korai zenei műveléséről nem a szülei, hanem egyenesen a szomszédok gondoskodnak, ahogy az Szabó Anna Eszter vallomásából is kiderül.

„Gyerekkoromban fölöttünk egy zenészcsalád élt: Ildi néni zongorista, Laci bácsi csellista volt. Sokat voltam náluk, mindig komolyzenét hallgattunk, rongyosra néztük Bergman Varázsfuvoláját, de a Figaro és Carmen operafilmeket is imádtam. Pogácsát a Karl Böhm-féle Varázsfuvolára gyúrtunk. Zongorázni is tanultam náluk, de a szolfézstól ötévesen már elment a kedvem. Amikor 11 éves koromban az Anyegin debreceni előadásában balettoztam, a partitúrát követve hallgattam otthon a zenét.

A bátyám zenei rendező szakot végzett, sok operát rendez(ett), azokat is nagyon szeretem.

Sokat hallgattam Mozartot, Chopint… a balett miatt már csak a gyakorláshoz is sokszor bömböltettem a Diótörőt, Hattyúk tavát… Aztán alábbhagyott a lelkesedésem. Mostanában magamtól ritkán hallgatok komolyzenét valamiért.”

Pedagógiai irányelv: a zene és a sport kötelező legyen!

Flóra szülei még Dorkáénál is továbbmentek, náluk nemcsak egy hangszeren kellett brillírozni, hanem egy választott sportágban is.

„Nálunk az volt az elv, hogy mindenkinek választania kell egy hangszert és egy sportágat. Tipikus stréber első gyerekként én voltam a legkitartóbb a zenében, de mivel nem igazán van tehetségem hozzá, inkább több hangszeren (fuvola, szaxofon, szoprán szaxofon) tanultam meg nem túl jól játszani. Anyukám pedig még egészen nagy koromban is rendszeresen elrángatott az Operába, a Zeneakadémiára számomra teljesen ismeretlen koncertekre, sőt, vidéki operaelőadásokra is, de igazából csak azért mentem, mert szeretek színházba járni (meg jófejségből). A Bánk bánnal máig ki lehet üldözni a világból, pedig szerintem csak egyszer láttam (de az mélyre ment), viszont a Varázsfuvolát most is imádom, az Örömódát meg szinte bármin eljátszom.”

Flóra anyaként is viszi tovább a zenei pallérozást, tehát úgy néz ki, nem szenvedett traumatikus élményt gyerekkorában (legfeljebb a szomszédai…)

„Persze én is szorgosan viszem a lányaimat mindenféle koruknak megfelelő komolyzenei eseményre.” 

A zene mint természetes közeg

Sohasem lehet tudni, hogy az ember életében bekövetkező események milyen irányba tolják el a fejlődését. Talán, ha nincs egy komoly operáció, Marossy Kriszta sem lesz óriási zenerajongó, aki – a nagy átlaggal ellentétben – még a szolfézsért is rajong.

„A talajtornás versenyzést örökre abba kellett hagynom a szívműtétem miatt, talán ezért is szerettem meg annyira a zenetanulást. Igen, a szolfézst is.”

Ezzel együtt kacskaringós út vezette Krisztát az érett zenerajongásig.

„A hegedűtanulásban van két kegyetlen év, ami a családot amortizálja le a legjobban, aztán amikor már jól ment volna, akkor a csodás tanárnőm helyett kaptam egy kínzótisztet, aki még ütött is, ha hibáztam. Abbahagytam, és fuvolára váltottam, amit azonnal megszerettem.”

Később megérkezett az életébe a nevelőapja, akinek az életében nagyon fontos szerepet töltött be a klasszikus zene.

„Nem tudatosan ugyan, de elég szélesre tárta előttem a klasszikus zene kapuit. Reggeltől délután ötig csak azt hallgatta lemezről, kazettáról, vagy néha leült zongorázni. Ez volt a természetes közege, és így nekem is az lett.

Ráadásul a Zeneakadémia mellett laktunk, és random beszaladtunk egy-egy koncertre a kakasülőre, ahol diákok álltak. Közben mesélte a történetet a műhöz, de ha gyenge volt az előadás, minden további nélkül leléptünk. Rettentő sokat tanultam így.

Pont pár napja futottam össze az egyik unokatestvéremmel, aki 25 éves, és egész életében rajongott a komolyzenéért. Hét nyelven beszél, két egyetemet végez, mellette dolgozott Fischer Ádám mellett, az ORF klasszikus zenei osztályán, most éppen a Budapest Fesztiválzenekarral, és megannyi fesztiválon a világban. Imádom, ahogy mesél a klasszikus zenéről: természetes, élvezi, szerves része és soha, de soha nem (ki)oktató. Nekem ő a példa arra, hogy ehhez alkat, érzék, lelkesedés és sok sírás, nevetés illik, ha jól épül be az életbe.”

Végül: aki magabiztosan tört előre mindig is a zene dzsungelében

A WMN foci- és operarajongójának zenei felcseperedését semmiképp nem hagyhatjuk ki ebből a cikkből, főleg, mert Csepelyi Adri az, aki a mai napig nagykanállal falja a fesztiválokat is (már amikor a körülmények engedik, ugye). De hogyan lesz valakiből a zenének ennyire elkötelezett szerelmese?

„Három unokatestvérem játszik rézfúvósként Európa neves szimfonikus- és kamarazenekaraiban, őket látva határoztam el hétévesen, hogy azonnal hangszeren akarok játszani. Akkor már furulyázni tanultunk (ének-zene tagozatos általános suliba jártam), de az annyira alapvető volt, hogy nem is tekintettem igazi hangszernek. Az egyik iskolai hangszerbemutatón láttam meg a fuvolát, és megbeszéltem magammal, hogy ez épp jó lesz, aztán addig könyörögtem a keresztszüleimnek, míg bevittek a fúvós tanszakra a fiúk tanárához, hogy korengedménnyel vegyen fel.

Roppant meggyőző lehettem, mert amikor megkérdezte, miért épp fuvolázni akarok, kifejtettem, hogy »nincs pénzünk zongorára, és azt amúgy is szívás lenne cipelnem«. Ezen annyira röhögött, hogy meghallgatás után (nagyon penge voltam már furulyán, állandóan nyomtam) felvett. Aztán később szembesültem vele, amikor másfél év után fuvolára válthattam végre, hogy a fuvola fafúvós hangszer, így én sosem kerülhetek be a suli rézfúvós-zenekarába.

Kampányoltam még egy darabig, megtanultam a Rózsaszín párduc főcímzenéjét, hátha ez meggyőzi őket, de nem győzte. Viszont kísértem az énekkart, és egyedül is felléptem. Aztán persze beláttam, hogy ez nem az én pályám, de a komolyzene-imádatom (még az operáé is) ebből az időből ered, ugyanis rengeteg híres darab kivonatát és sok operarészletet is megtanultam. Fura módon először a barokk operába szerettem bele, amit nehezen emészthetőnek tartanak, de én imádtam fuvolázni őket.”

Fiala Borcsa

Rajzpályázatot hirdet a Liszt Ferenc Kamarazenekar két korcsoport (1–4., és 5–8. osztályos tanulók) számára. A gyerekek megadott darabok alapján rajzolhatják le, hogy az adott zenemű mit jelent számukra. A pályázatok beküldési határideje: 2021. június 10. Részleteket ITT találsz.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Imgorthand