Gyerekmolesztálás, elmebaj, elfojtott homoszexualitás – mindez egy operában

–

Ha mást nem, azt mindenki tudja Leonard Bernsteinről hogy ő szerezte a West Side Story zenéjét, ami egy csapásra világhírűvé tette. Egyeseknek talán arról is vannak emlékei, hogy valamikor a ’80-as években a tévében magyarázott arról, melyik komolyzenei művet hogyan kell hallgatni, a New York-i Filharmonikusok vezetőjeként. (Igen, ez a tévéműsor még a szocialista Magyarországra is eljutott.) A karmesterekhez képest megdöbbentően laza és játékos volt, folyton viccelődött még dirigálás közben is, mégsem kérdőjelezte meg senki a zenei tehetségét, sőt, zsenialitását. Talán az is dereng néhányaknak, hogy voltak szimfonikus művei is. De azt kevesebben tudják, hogy operákat is szerzett, amik közül az A Quiet Place még soha nem volt látható Magyarországon. Mostanáig.

Egy nem mindennapi opera

Az A Quiet Place ugyanis olyan témákat feszeget, amiket 35 éve, amikor először mutatták be Houstonban, még valószínűleg megrökönyödve néztek, sőt, még tíz-húsz évvel később is.

De akár ma is! Képzeljetek el egy operát a ’80-as évek amerikai külvárosából, ahol egy tipikus kertes házban halotti tort ülnek, egy középkorú nőt búcsúztatnak. A család és a barátok leróják kegyeletüket az elhunyt előtt, majd miután elmennek, a szűk család tagjai egymásnak esnek. Szép lassan kiderül, hogy az apa molesztálta a lányát gyerekkorában, a lány emiatt az öccse ágyába menekült, aki viszont valójában meleg, de ezt soha nem vállalhatta fel, ettől megőrült, és felnőttként a nővére férjére mozdul rá – gyakorlatilag a halott anyja hamvai felett –, akiben szintén ott bujkál a homoszexuális hajlam. Ezt így, töményen, egy operában. Szóval kicsit más, mint a Tosca – természetesen zeneileg is.

És talán nem is csoda, ha nem játsszák gyakran, ezért eseményszámba megy a bécsi Neue Oper vállalkozása, ami újra színpadra vitte, és a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében április 9-én és 10-én a Müpába is elhozza. Walter Kobéra, az állandó játszóhely nélkül működő társulat vezetője azonban már negyedszer találkozik a pályáján Bernstein-operával, tehát jól ismeri a szerzőt, és a kihívást, amibe belevágott. Az A Quiet Place bécsi főpróbája előtt ültünk le vele, hogy meséljen arról, mit gondol Bernsteinről, és hogyan kell nézni és hallgatni ezt a művét.

„Bernstein már a musical műfajában is szeretett volna valami egyedit alkotni, ami az On the Townnal sikerült is neki, de a West Side Storyval végképp, ám mindig is nagyon izgatta az opera műfaja”

– mondja a karmester. „A Candide című operája például először musicalváltozatban készült el, aztán az operaváltozatából is készült két verzió. Az volt a vágya, hogy megteremtse az »amerikai opera« műfaját, úgymond intézményesítse azt, és aztán az új műfaj a saját útját járja. Tulajdonképpen erre tett kísérletet az A Quiet Place-szel, és ha engem kérdez, az első felével sikerült is elérnie a célját – a zenéje remek, és nagyon modern, vannak benne még zörejek is, vagyis egy új kompozíciós technikát talált fel. A második részben más utakra indult, swinges elemeket használt fel, beágyazta őket az operazenébe. Ebbe a részbe már kicsit mi is belenyúltunk, hogy dramaturgiailag rendbe tegyük. Behelyeztünk egy áriát egy korábbi művéből, a Trouble in Tahitiből, aminek az A Quiet Place valójában a folytatása.”

Vagyis Bernsteinnek ez a két műve összetartozik, bár csaknem harminc év különbséggel írta őket. A Trouble in Tahiti (amit februárban lehetett látni a Bernstein-maraton keretében a Müpában) szintén egy amerikai kertvárosban játszódik, de még messze nem olyan tragikus, sőt, akár vígjátékként is fel lehet fogni. Az is arról szól, hogy a felszín mögött milyen stiklik húzódnak meg egy középosztálybeli család életében, de még nem vállal fel olyan kemény témákat, mint az A Quiet Place. Ebben viszont már nem egyszerűen egy diszfunkcionális családot látunk, hanem konkrét elmekórtani eseteket és bűncselekményeket.

Nem lehet könnyű az operaénekeseknek mindezt eljátszani – amellett, hogy zeneileg is nagy falat. 

Fejest ugrani az őrületbe

Az egyik főszerepet – az elfojtott homoszexualitásba beleőrült fiatal srácot –

egy magyar operaénekes-tanonc, Foki Dániel énekli, aki  hét éve Bécsben él, és az ottani Zeneművészeti Egyetem hallgatója.

A szerepet is ennek köszönheti, ugyanis Walter Kobéra az egyetemi professzora, és látta őt vizsgaelőadásokban, vizsgakoncerteken. Ilyen nagy szerepet azonban még sosem énekelt, és főleg nem ennyire szokatlan karaktert. „Az első sokkon már túl vagyok, azon átestem akkor, amikor először olvastam a partitúrát” – meséli. „De attól még nagy a nyomás bennem, hogy ilyen szörnyűségekről beszélünk, hiszen most már magamra öltöttem a szerepet, és belehelyezkedtem a történetbe. A zene mindezt csak felerősíti.”

Dani számára nagyon fontos, hogy egy ilyen darabot nem lehet a klasszikus operai színjátszással prezentálni. Sokkal valósághűbbnek kell lenni, a lélektani realizmust kell követni – ami számára egyébként is fontos. „Az a fajta operajátszás, amit mi ebben a darabban csinálunk, nem szokványos a nagy operaházak színpadain” – mondja. „Azokban az operaházakban a vokális előadás a lényeg, ami minden mást háttérbe szorít.

Márpedig ha valaki csak arra koncentrál, hogy a hangja hibátlanul csengjen, akkor nem tud hitelesen játszani.

Walter Kobéra együttese viszont arra esküdött fel, hogy hitelesen jelenítsen meg mindent, és mivel kis együttes, ezért szabadon dönthetnek a művészi elveikről. Hál’ istennek, hogy ők valami újra és frissre törekszenek, mert számomra ez az egyetlen metódus, amiben el tudom magam képzelni. Nem érezném helyesnek, ha csak a hangomra összpontosítanék.”

Úgy érzi, Bernstein a figuráján keresztül önmagáról, és a saját elfojtott vágyairól beszél. „Bernstein apja ugyanúgy nem fogadta el, hogy a fia meleg, mint a darabbéli apa, és mindkettőjüket Samnek hívják. És Bernstein ugyanúgy tipródott a homoszexualitása és a felesége, illetve a családja között – akiket nagyon szeretett –, ahogy egy másik szereplő a darabban, François karaktere. Mindenképp kijelenthető, hogy ebben az operában a saját érzéseit dolgozta fel.

Számomra ez a történet arról szól, hogy az embereknek el kellene fogadniuk előbb önmagukat, majd másokat is olyannak, amilyenek, és nem valamiféle sablonba kényszeríteni őket.”

Egy igazi zseni

Az opera női főszereplője, az észt Katrin Targo egyenesen odavan ezért az operáért. „Nagyon szeretem Bernstein zenéjét. Nem túl modern, de nem is régi, és szerintem gyönyörű. Mielőtt találkoztam Philipp M. Krennel, a rendezőnkkel, kicsit aggódtam, hogy valami nagyon őrült dolgot kell majd csinálnunk, de aztán kiderült, hogy nem az őrület a lényeg, hanem az, hogy a figuráink lelkének a mélyére ássunk. Nagyon bonyolult karakterek ezek, így az én szerepem, Dede is összetett személyiség, meg kellett találnom magamban az érzelmeit.

A próbák és az előadások után mindig teljesen kimerülök, van, hogy másnap indokolatlanul el is sírom magam – egyszerűen azért, mert olyan pontokat érint meg bennem, amikhez az ember többnyire nem nyúl.”

Nemcsak játszani, de nézni sem könnyű egy ilyen történetet, de amellett, hogy felkavar – mintha egy kortárs független filmet néznénk megzenésítve, vagy Jonathan Franzen valamelyik regénye elevenedne meg előttünk –, zeneileg is egy új univerzumot tár fel. Ahogy Katrin Targo fogalmaz: „Talán az emberek nem is tudják – még én sem igazán tudtam korábban –, hogy

Bernstein valódi zseni volt.

Olyan tűz lobogott benne, és úgy szikrázott az agya komponálás közben, hogy az hihetetlen. Sokan mondják, hogy ebben a művében felfedezhetőek más zeneszerzők és darabok hatásai, és hogy Bernstein szemtelenül lopott. Szerintem ez hülyeség, ő nem lopott, csak idézett másoktól, fejet hajtott előttük. És olyan fantasztikus, saját zenét írt köréjük, hogy amikor először találkoztam az operával, azt mondtam magamban: »te jó ég, hogyan fogom ezt megtanulni?!« Aztán ahogy elkezdtem értelmezni a zenéjét, rácsodálkoztam, milyen elképesztően okos ember lehetett Bernstein. Hogy állhatott mindez össze a fejében? Lenyűgöző.” 

Az A Quiet Place-t két alkalommal lehet látni Magyarországon a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, április 9-én és 10-én, a Müpa Fesztivál Színházában. 

Gyárfás Dorka

Fotók: Armin Bardel