A cinizmus csapdába ejt a világ egy olyan változatában, amelyben nem jó élni

–

Mit jelent pszichológiai értelemben a cinizmus?

Míg a hétköznapi szóhasználatban „cinizmuson” néha fanyar, csipkelődő humort, vagy megkeseredettséget is értünk, a lélektanban ennél körülhatároltabb jelentése van a fogalomnak:

azt a meggyőződést takarja, amely szerint az emberek cselekedeteit az önzés motiválja.

A Stanford kutatói, Jamil Zaki és Eric Neumann, 2023-ban publikálták Towards a Social Psychology of Cynicism (A cinizmus szociálpszichológiája felé) című rövid tanulmányukat, amelyben azt írják, a cinizmus összefügg ugyan a bizalom hiányával, de nem feleltethető meg neki. Míg bizalmatlanság esetén ugyanis csökkennek a másokkal szembeni pozitív elvárásaink, addig a cinizmus az emberi természet erősen negatív megítélését jelenti, és általában a többiek egész jellemére (nem „csak” a hozzáértésére vagy a kiszámíthatóságára) vonatkozik. 

A cinizmusnak persze több típusa is van attól függően, hogy kire/mire irányul. Előfordulhat, hogy valaki az emberek bizonyos csoportjait tartja önzőnek, kapzsinak, becstelennek (például egyes pártok képviselőit, szavazóit). Mások különböző intézményekhez viszonyulnak cinikusan (például a sajtóval, a politikusokkal, az egyházzal, a tudománnyal, a munkahelyükkel szemben ellenségesek). De az is lehet, hogy valaki az egész emberiségre kiterjeszti a cinikus nézeteit, és úgy látja, mindenki annyira csak saját magával van elfoglalva, hogy a civilizációnk megérett a pusztulásra. 

A kiégés egyik vezető tünete

Mára klasszikussá vált, és sok helyen idézett modelljében Christina Maslach, a Kaliforniai Berkeley Egyetem professzora a kiégés három alapvető összetevőjét különböztette meg. Az első ezek közül az érzelmi kimerültség (az illető közönyössé válik az emberi problémákra, képtelen kezelni különféle társas helyzeteket); a második a cinizmus, a munkával és a kollégákkal kapcsolatos negatív hozzáállás; a harmadik pedig a teljesítménycsökkenés (ami az önértékelésre is hat).

A cinizmust az eredeti elméletben Maslach deperszonalizációnak, azaz elszemélytelenedésnek hívta, ami arra utal, hogy a kimerültség miatt mentálisan és érzelmileg annyira eltávolodunk a környezetünktől, hogy egyre kevésbé észleljük a körülöttünk lévők egyéniségét és emberi mivoltát.

Egyszerűen nincs kapacitásunk arra, hogy foglalkozzunk a kollégáink, az ügyfeleink érzelmeivel, nehézségeivel, szükségleteivel – ehelyett a munkafolyamat egy láncszemét, vagy egy megoldandó feladatot látunk bennük. 

Ahogy a Harvard Business Review szerzője, Kandi Wiens is kiemeli: a munkahelyi cinizmus egyáltalán nem jellemhiba (a pszichológia amúgy sem ilyen minősítő kifejezésekben gondolkodik). A cinizmus sok esetben – de ahogy látni fogjuk, nem mindig – a munkahelyi környezetből is ered.

Valójában az, hogy valaki távolságtartóvá és visszahúzódóvá válik, gyakran a megküzdés egy formája: félig-meddig tudattalan önvédelem a terheléssel, a stresszel, a nehézségekkel, akár a bántalmazással szemben, amire a személyes élet történései is ráerősíthetnek. 

Mivel a cinizmus könnyen eluralkodhat a szervezetben, érdemes minél előbb foglalkozni vele: természetesen nem szankcionálni, hanem észrevenni, jelzésként kezelni, és a végére járni, elsősorban mi okozza. A munka–magánélet egyensúlyának tartós felbomlása? Bizalomvesztés? A cégen belüli perspektíva hiánya?

A cinikus embereket kevésbé választják vezetőnek

Tovább bonyolítja a képet egy friss vizsgálatsorozat, amelyről 2023 végén számoltak be a British Journal of Psychology című szaklapban. A Lübecki Egyetem docense, Olga Stavrova, közel 700 egyetemista bevonásával először azt mutatta ki, hogy a cinikusabb résztvevőket magasabb hatalomvágy jellemezte. Szerinte ez két dolgot is jelenthet: a kizsákmányolással szembeni védekezést, hogy valaki több autonómiára törekszik (lásd a fenti, kiégéses helyzetet), és azt is, hogy az illető másokat szeretne kihasználni (a machiavellizmus, mások manipulálása kapcsán szintén elő szokott kerülni a cinizmus).

A második vizsgálatban közel 400 munkavállalóval vettek fel kérdőíveket. Az derült ki, hogy a cinizmus – a meggyőződés, hogy az emberek önzők – a dominancia iránti vágyhoz kapcsolódik, ahhoz, hogy a személy irányítani, uralni szeretne másokat. Nem járt viszont együtt a presztízs iránti motivációval (amikor a teljesítményünkön keresztül mások elismerésére, csodálatára törekszünk), vagy a vezetésalapú stratégiákkal (amikor élvezzük azt a felelősséget, hogy egy csoport működését koordinálhatjuk a közös célok elérése érdekében). 

A harmadik vizsgálatban 173 holland egyetemi hallgató vett részt, akik pszichológiai teszteket töltöttek ki, majd számukra ismeretlen emberekből álló csoportokban tevékenykedtek fél órán keresztül. Ezt követően mindenkitől megkérdezték, a csoport tagjai közül kit választana vezetőnek. Míg sem az extraverzió, sem a barátságosság nem állt kapcsolatban azzal, ki mennyi jelölést kapott, a cinizmus igen: az ezen a skálán magas pontszámot elérő embereket választották a legkevesebbszer vezetőnek. Ezt egy negyedik, longitudinális vizsgálat is megerősítette, amelynek során tíz éven keresztül követtek nyomon 9000 dolgozót, és azt találták, hogy a cinikus emberek kisebb valószínűséggel kaptak vezető pozíciókat. Olga Stavrova szerint tehát:

a cinikus emberek vágyják a hatalmat, de éppen a cinizmusuk miatt kisebb eséllyel kapják meg – ami tovább fokozhatja a cinizmusukat.

A cinizmus paradoxona

Eric Neumann és Jamil Zaki egy sor olyan kutatást idéznek, amelyek szerint a cinizmus negatív mutatókkal jár együtt. A cinikus embereknél magasabb a szívbetegségek, a gyomorfekély, a cukorbetegség vagy a demencia kockázata, sőt a korai halálozásé is. Ezek a személyek kevesebb proszociális (önzetlenül segítő) viselkedést mutatnak, és gyakrabban szigetelődnek el. Annak ellenére, hogy a cinizmus az emberek egészségét és társas kapcsolatait is kikezdi, úgy tűnik, mégis egyre többen lesznek cinikusok – ezt a jelenséget nevezik a cinizmus paradoxonának a szerzők, és elsősorban szociálpszichológiai tényezőkkel magyarázzák. 

Ezt a jelenséget példázza az a kísérlet, amelyről Jamil Zaki 2021-es, több mint 3 milliós megtekintésnél járó TED-előadásában beszélt. Brazília délkeleti részén mindössze 30 mérföld (48 km) választott el egymástól két halászfalut. Az egyik az óceán partján feküdt, így a halászathoz nagy hajókra, nehéz felszerelésekre, egy egész legénység összehangolt munkájára volt szükség. A másik falu egy tó partján helyezkedett el, ahol a halászok egyedül indultak útnak, ki-ki a maga kis csónakjában, és egymással is versengtek a szűkös erőforrásokért. A vizsgálat tanulsága az volt, hogy az emberek egy idő után idomultak a környezetükhöz: minél tovább dolgoztak a tavon, annál versengőbbek lettek. Minél tovább halásztak az óceánban, annál kevésbé. 

„Egyes családok, iskolák, cégek olyanok, mint az óceáni falvak. Az emberek bíznak, mert tudják, hogy mások rászolgálnak a bizalmukra.

De vannak olyan helyek is, mint a tóvárosok – az emberek magukra figyelnek, mert senki más nem teszi. Társas világunk, mint az agyagot, önmagunk reményteljes vagy cinikus változatává formál bennünket. És jelenleg sokan közülünk egy történelmi méretű tóvárosban élnek”

– mondta a Stanford Egyetem pszichológusa, és azt hiszem, sokan, itt Magyarországon is tudunk rezonálni a szavaira. A gazdasági egyenlőtlenségek, a korrupció, a társadalmi igazságtalanságok, a politikusok viselkedése mind-mind olyan tényezők, amelyek növelik a polgárok körében a cinizmust. Ugyanakkor Jamil Zaki és kollégái arra is rámutatnak, hogy a cinizmus maga is cinizmust szül, és nekünk is felelősségünk van ezeknek a káros folyamatoknak a visszafordításában. 

Három fő mechanizmus

Pszichológusok régóta vizsgálják az önbeteljesítő jóslatokat, azt a jelenséget, hogy a kezdetben hamis hiedelmek idővel igazzá válnak. Akit kompetensnek tartunk, idővel tényleg hozzáértőbb lesz, akit tehetségtelennek könyvelünk el, kevésbé fog fejlődni annál, mint amire képes lenne. Mivel a cinikus emberek rosszat feltételeznek másokról, sokszor tiszteletlenebbül is bánnak a többiekkel – ezt viszont senki sem szereti, így előfordulhat, hogy viszonozzák a tiszteletlenséget. A cinikusok tehát tudat alatt maguk is hozzájárulnak egy olyan társas környezet létrejöttéhez, amely aztán megerősíti az emberi természetről alkotott zord elképzeléseiket. 

A másik jelenség, amely szerepet játszik ezekben a folyamatokban, az úgynevezett pluralista tudatlanság (pluralistic ignorance). Ilyenkor az történik, hogy érzékelünk a csoportunkban egy normát – ebben az esetben az önzőséget –, de nem tudhatjuk, hogy a többieknek milyen belső vívódásaik vannak, valóban egyetértenek-e ezzel a normával, vagy csak megpróbálnak igazodni hozzá.

De mivel nem szeretnénk naivnak tűnni, inkább mi is cinikus módon viselkedünk, hogy ne lógjunk ki a sorból.

A csoporton belüli pluralizmus, a vélemények sokszínűsége a konformizmus miatt láthatatlan marad, és a norma megerősítődik, hiszen senki sem osztja meg nyilvánosan a kétségeit, az ellenállását. 

A harmadik mechanizmus pedig, hogy kutatások szerint a külső csoportok tagjait hajlamosak vagyunk a valóságosnál szélsőségesebbnek és homogénebbnek érzékelni. Ez ahhoz vezet, hogy bár a társadalomban tényleg erős a megosztottság, ennek mértékét még inkább túlbecsüljük, és nehezen látjuk a közös pontokat, ami tovább fokozza a cinizmust.

A boldogság nem zéró összegű játszma

Hogyan lehet egyéni és kollektív szinten kiszabadulni a cinizmus csapdájából? A fentiekből adódik, hogy fordulhatunk egymás felé alapvető bizalommal; törekedhetünk arra, hogy az együttműködés, a figyelmesség legyen a norma; és érdemes azzal is számolnunk, hogy a külső csoportokról alkotott képünk torzításokat tartalmaz. Ezen felül Jamil Zaki és kollégái szerint az empátiás készségünk helyreállítása kulcsfontosságú – ehhez hozzátartozik a kiégésünk kezelése, a munkahelyek szervezeti kultúrájának fejlesztése, vagy tágabb értelemben, a rendszerszintű problémák orvoslása. 

A Stanford kutatói azzal kapcsolatban is végeztek vizsgálatokat, hogy mi történik, amikor a résztvevők figyelmét felhívják arra, hogy a boldogság nem zéró összegű játszma.

Nem mások boldogtalanságától leszel boldogabb (és fordítva), épp ellenkezőleg: ha segítesz valakinek, attól általában te is jobban érzed magad.

Azt a hiedelmet is érdemes felülírni magunkban, hogy az empátia a gyengeség jele volna, vagy automatikusan egy vita elvesztését jelentené, ha együttérzést tanúsítunk. Sőt, magukról a vitákról sem úgy lenne jó gondolkodni, mint győztes–vesztes helyzetekről, hanem mint alkalmakról, amelyek közelebb vihetnek minket egymás megértéséhez. 

Természetesen senki sem állítja, hogy a nagy közös problémáink egyetlen gyökere a cinizmus. Viszont ha azt gondoljuk, hogy a demokrácia és az intézményrendszereink állapota az emberi természet romlottságát tükrözi, akkor nehezen fogunk változtatni, mert nem hisszük el, hogy kollektíven jobbat érdemelnénk. De dönthetünk úgy is, hogy más történeteket kezdünk mesélni önmagunknak és egymásnak. Aztán a normákon, a viselkedésünkön és a döntéseinken keresztül jó eséllyel ez válik egyre inkább társadalmi valósággá.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Atlas Studio

Milanovich Domi