-

Leghíresebb műve megjelenése óta majdnem háromszáz év telt el, a benne ábrázolt problémák, az emberek utálatos oldalának szatirikus bemutatása azonban semmit sem veszített létjogosultságából. És ez legalább annyira megrendítő, mint amennyire elgondolkodtató. Szegény Jonathan Swift, ha most látna bennünket!

 „Itt nyugszik Jonathan Swift, ahol a vad felháborodás nem marcangolhatja többé a szívét.”

– szól sírfelirata, melyet igen előrelátóan ő írt meg magának. Épp ma 271 éve, hogy elhunyt a XVIII. század legnagyobb angol írója, a kedves, sziporkázó, gyöngéd férfi, aki műveiben mégis túláradó dühvel ostorozza az emberiséget. Örökösen vad felháborodás tépte a lelkét, mindez pedig az emberek iránt érzett hatalmas szeretetéből fakadt. Olyan volt, mint egy apa, aki túlféltésből, túláradó szülői szeretettől hajtva bánik különösen szigorúan a gyerekével. Amerre járt, rosszaságot, gonoszságot, hamisságot tapasztalt, minden művével ezen igyekezett változtatni. Ám ha most körülnézel a világban, nagyon úgy tűnik, Swift szavai még soha nem voltak ennyire aktuálisak. „Kitűnően bebizonyítottad, hogy a tudatlanság, lustaság és a bűn azok a fontos tulajdonságok, amelyek segítségével valaki törvényhozóvá lehet. Hogy a törvényeket azok értelmezik, magyarázzák és alkalmazzák, akiknek minden érdekük és képességük csak a törvények elferdítésére, elrontására és kikerülésére irányul.” – írja a Gulliverben. Mondhatni, nem csoda, hogy szegény elborult lélekkel halt meg...

„Amikor egy valódi géniusz születik e világra, azt a legbiztosabban az jelzi, hogy minden ostoba szövetségbe gyűlik ellene.”

Azt nem tudom pontosan, vajon a párkákon kívül másik is összeszövetkeztek-e Jonathan Swift születésekor, mindenesetre szegény fickónak már a világba érkezése is igen keservesen alakult. Apja a születése előtt hét hónappal halt meg, édesanyja pedig komoly nehézségekbe ütközött, hogy a felszínen tartsa örökké betegeskedő csemetéjét, akiről utólag kiderült, hogy a valószínűleg Meniére-kórban szenvedett. Ez a belső fülnek a betegsége, mely fájdalommal, szédüléssel és halláscsökkenéssel is jár. A kis Jonathant végül egy szárazdajka, illetve Írországban élő rokonok gondjaira bízta az anyukája, míg ő visszaköltözött Angliába. Swift Írországban maradt, itt tanult és itt is élt. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy érzékeny tudott maradni az elnyomásban élő írek nehéz sorsa iránt is. Szerette az íreket, és ez az érzés kölcsönös volt. Azon kevés angolok közé tartozott, akinek a tiszteletére egész Dublint kivilágították.

„Gyűlölöm és megvetem az embernek nevezett állatot.”

Bár sokan úgy ismerik, és eszerint is olvassák, Swift leghíresebb műve a Gulliver utazásai távolról sem gyerekkönyv, épp ellenkezőleg: véres szatíra. Fordulatos cselekménye, a többszörösen hajótörött orvos kalandjai alapján azonban (főleg az első két rész) akár gyerekmeseként is élvezhető.  A címszereplő seborvos először egy törpék által lakott országba kerül, aztán óriásokhoz, majd tudósokhoz, végül a lovak szigetére. Minden helyszín egy-egy szatirikus kritika Angliáról, illetve az egész világról. Gulliver mindenütt azt magyarázza fellelkesülten, milyen csodálatos az ő országa, túlzó lelkesedésével tudatosítva az olvasóban, mennyire nincs így. Lilliputban az aprócska emberek között az emberiség kicsinyességére mutat rá, az óriások között, Brobdingnagban a visszataszító, otromba oldalunkkal szembesít. A lovak, azaz a nyihahák országában aztán végleg leszámol Swift az emberiséggel. Maga Gulliver is végül annyira kiábrándult lesz, hogy miután hazatér a családjához, és inkább az istállóba költözik, semmint hogy a családjával kelljen együtt élnie. A Gulliver utazásai azonnal hatalmas siker lett, már az első három hétben több mint tízezer példányt adtak el belőle. Azóta pedig számtalanszor újranyomták, bizonyítva Swift sajnos azóta is érvényes kritikáját az emberekkel szemben, amely azóta sem évült el.

P.S.: Ha mégis inkább bulvárhírre szomjazva kattintottál volna a cikkre, akkor annyit még elárulok, hogy Swift nem csak felháborodott, az emberiséget vadul ostorozó író, hanem szerelmes férfi is volt. Huszonhárom évesen ismerkedett  meg az akkor még csak nyolcéves Esther Johnsonnal, aki aztán egész életében végigkísérte Swiftet. A műveiben Stellának becézett lány megértette a férfi szívében dúló vad viharokat, barátként, szeretőként és múzsaként szolgálva őt. Hogy pontosan milyen volt a kapcsolatuk, csak sejteni lehet. Pletykálták, hogy 1716-ban titokban összeházasodtak, ahogy azt is, hogy Swift örökké magánál tartotta a lány egyik hajtincsét. Azonban Stella mellett (és vele párhuzamosan) más nők is feltűntek az író életében, 1713-ban romantikus viszonyba kezdett Esther Vanhomrigh-gal, akit műveiben Vanessának nevezett. Ez utóbbi Esther egyébként szintén jó húsz évvel volt fiatalabb Swiftnél. De mindez semmit nem változtat azon, hogy szívén viselte az emberek sorsát, és olyan örökbecsű remekművet hagyott hátra, mely (sajnos) még ma is aktuális.

Fiala Borcsa

Források: ITT, ITT, ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/