-

Tegnapelőtt gyanútlanul beszélgetésbe elegyedtem az idős taxisofőrrel hazafelé tartva a bázisról, ahol a meccset néztük.

Mondom az utcát, ahová megyünk... köszi, és na, mit tetszik szólni a csapathoz...?

Habzó szájjal rontott nekem, hogy szálljunk le a földre, micsoda égés, négy gólt kaptunk, ami eddig volt, az mind véletlen meg szerencse... és mi, magyarok még mindig sehol nem vagyunk.

Próbáltam érvelni ellene, amíg be nem vitte a találatot: „maga is biztos a felcsútiakra szavazott..." Nem hittem a fülemnek. És ő  csak mondta, mondta, mondta és mondta. Én meg ideges lettem – és egyenlítettem.

Lekommunistáztam egy taxist! Na, szépen vagyunk!

A kínos vita hevében egy házzal arrébb szálltam ki, bőrig áztam, és úgy érzetem, hogy nálam eddig tartott a „fociöröm", eltört a mécses. (Igen, sírtam.) Haragudtam a taxisra, hogy el akarta venni tőlem ezt a két hétnyi boldogságot. Haragudtam az ostoba reakciómra akkor is, ha „neménkezdtem". Sajnáltam, hogy megint láttam az árkokat. Közöttünk, emberek között.

Hazaértem. Ott várt az asztalon a poszterem a csapatról. Leültem elé, nézegettem. És közben ropogós csirkeszárnyakat majszoltam.

Arra gondoltam, hogy ennek az embernek két hét öröm sem jutott az egészből. De közben én, és még annyian micsoda érzelmeket éltünk át... és milyen mennyei ez a csirkeszárny is.

Na, nekem aztán nem veheted el a boldogságomat, taxiskám! 

Legalábbis én meg fogom próbálni megőrizni... jól jön az még a jövőben. 

Erika

Fotó: MLSZ Facebook