„Professzionális beszélgetésekben is kimondható, hogy egy középkorú nő orgazmuskészsége megváltozik” – sikeres nők ötven felett az életről

–

A női barátságok ereje

Életem során sokféle kapcsolódásban volt részem. Estem fájdalmas-bántó szerelembe, voltam csendes-lágy kapcsolatokban, volt, hogy egy-egy baráttal csak hosszabb-rövidebb életszakaszon át kísértük egymást… 

És vannak néhányan, akiknek, ha azt írnám, „Hozd az ásót!” csak egy dolgot kérdeznének: „Hova?” Ők azok, akik megmondják, ha szar a hajam, ha nem rajzolom fel egyértelműen a határaimat, ha széllel szemben próbálom azt a bizonyost, vagy ha a „húzni” jelnél próbálom befelé nyomni az ajtót – persze teljes gőzzel és mindenáron.

Akad köztük, aki évtizedek óta elvisel – mentségemre szóljon, hogy én is őt! – és olyan is, aki bár még csak pár éve a mindennapjaim része, egyszerűen nem emlékszem (és ami azt illeti, bele se akarok gondolni), hogy milyen volt az élet nélküle. Szerencsés vagyok, hogy a barátaim között vannak olyan – legtöbbször negyven körüli – nők, akikre mindig számíthatok, ha magánéleti vagy szakmai kérdésekben van szükségem támogatásra.

Ez jutott eszembe, amikor egy szeles-meleg januári estén hallgatója lehettem három nagy tudású, szemléletformáló, tudományosan is elismert szakember, nem mellesleg okos, humoros nő kerekasztal-beszélgetésének. Miközben egy zöld sütidobozból egyre-másra kerültek elő a beszélgetés hívószavai, bajtársias közösségből, magvas gondolatokból és nevetésből is akadt bőven.

Különbözz, ne háborúzz!

Korábban fel sem tűnt nekem, de dr. László Móni personal branding szakértő megszólalásai nyomán végre észrevettem, hogy a magyar nyelv sokszínűsége a versenyhelyzetek leírásában is megmutatkozik. Hiszen – ahogy arra az előadók is felhívták figyelmünket – bár a hazai közgondolkodásban a verseny háború, jobban teszed, ha úgy gondolkodsz, hogy az ellenfél valójában versenytárs. 

A versennyel az a helyzet, hogy mindenki egy kicsit tart tőle. Ahogy elhangzik ez a szó, mindenkinek összerándul a gyomra, mert azonnal a háborúra asszociál” – mondja dr. László Móni.

„Pedig a verseny lehet együttműködő, lehet társakat találni, lehet összefogni és versengeni egyszerre. Erre mi magunk is jó példa vagyunk. Gondolhatnánk azt is, hogy egymás ellenségei vagy ellenfelei vagyunk, de valójában versenytársak vagyunk.”

Móni szerint ugyanakkor sok hibalehetőséggel jár, ha elfelejted monitorozni a konkurenciát, vagy nem ellenőrzöd időről időre, hol tartasz a többiekhez képest.

„A versenyt negatív dolognak tartjuk. Ez az él azonban eltűnik, ha a »Különbözz, ne háborúzz!« elvet követed.

Nézd meg a versenytársaidat, és igenis hasonlítsd össze magad másokkal! Persze nem mindegy, miben és hogyan, nem szabad elfelejteni, hogy egy jó versenytárs folyamatosan motivál és előrehúz.

Ha valaki jobb nálad, ha eredetibb, ha jó ötletei vannak, és hagyod, akár inspirálhat is. Arra sarkallhat, hogy még jobb legyél” –mondja. „Azt sem szabad elfelejteni, hogy a tisztességes verseny mint olyan, igenis létezik.”

Sok múlik azon is, hogyan keretezed az egyes helyzeteket, amikben érvényesülnöd kell. Iványi Orsolya menopauza-aktivista szerint például nem kell elsőnek lenni. Elég, ha te vagy a legjobb.

„Én mindig azt mondom, nem versenyzem. Nyilván ehhez olyan téma kell, amiben nincs túl sok versenytársad. Vagy csak nem kell őket versenytársnak tekinteni” – mondja a menopauza-nagykövet. 

„Életem során időről időre úgy érzem, hogy jó lenne együtt dolgozni valaki mással. De rá kellett jönnöm, hogy együtt dolgozni nem, csak együttműködni tudok. Ez tanított meg arra is, hogy másként kell néznem a helyzetekre: versenyezni nem akarok, de a saját értékeim mentén, egymást erősítve összedolgozni igen. Azt sem tagadom, hogy sokszor akkor jönnek a legjobb ötleteim, amikor valaki belém áll, mert egy-egy ilyen helyzet arra ösztönöz, hogy fejlődjek és még jobb legyek.”

Dr. Füredi Júlia szervezetpszichológus szerint a vállalati munkahelyek világában a verseny épp olyan éles, mint az élet bármely más területén. Vannak azonban olyan nem befolyásolható tényezők is, melyek akaratunkon kívül is hatással vannak a verseny tényleges folyamatára.

„Nagyon érdekes azt látni, hogyan alakul ki a verseny egy corporate közegen belül. Ki meddig megy el, kinek mennyire lejt a pálya…

Mert valójában egy-egy erőforrás vagy pozíció megszerzésének esélye nem kizárólag annak függvénye, hogy nekem milyen képességeim, képesítéseim vannak, vagy hogyan tudom magam exponálni” 

– mondja Júlia. 

„Előfordul, hogy méltatlan körülmények közé kerülök, hogy mellőznek, de az is lehet, hogy falakba ütközöm. A metoo-mozgalom társadalmi jelentősége például vitathatatlan. Ugyanakkor azt sem szabad eltagadni, hogy ez a folyamat bizonyos értelemben hátráltatja a nők nagyvállalati előrejutását is. Ennek oka, hogy a legtöbb helyen a többségében férfi dominanciájú vezetőség támogatása nélkül a szervezeten belüli előrejutás nehéz vagy lehetetlen. Ezek a döntéshozók azonban, tanulva a metoo-t megelőző rendszer hibáiból, ma már elsősorban arra törekszenek, hogy minden félreértést és esetleges gyanút elkerüljenek. Vagyis egy munkatársat, aki történetesen nő, biztosan nem hívnak el egy céges vacsorára, vagy egy vidéki konferenciára, mert tartanak a lehetséges következményektől. Márpedig egy-egy ilyen esemény nemcsak a szaktudást mélyítheti el, hanem a networkinget is elősegíti.”

Mindenki ugyanazt akarja: gondolatok a hatalomról

„A hatalom megnyilvánulása sokféle lehet” – mondja dr. Füredi Júlia.

„Érdekes kérdés, hogy az, hogy kié a hatalom, illetve mennyire formális vagy informális formában oszlik el, meghatározza, hogyan érezzük magunkat egy adott munkahelyen. Ráadásul az, hogy az egyén képes-e élni a ráruházott hatalommal, vagy visszaél vele, sok mindenen múlik.

Én például nőként – sok más nőhöz hasonlóan – mindig is nehezen éltem meg a hatalmat. Küzdöttem az imposztorszindrómával, és folyamatosan megkérdőjeleztem önmagam.

Huszonnégy évesen, életem első munkahelyén, HR-igazgatóként mindennap úgy mentem dolgozni, hogy »Na, ma lesz a nap, amikor lebukom, rájönnek, hogy nem értek semmihez« és az egésznek vége. Szóval én mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik jól tudnak élni a hatalommal.”

A szervezetpszichológus azt is hangsúlyozza, hogy az emberek azokat a vezetőket szeretik igazán, akik hatalmi pozíciójuk mellett – vagy éppen ellenére – sem veszítik el a valódi kapcsolatot a munkavállalókkal. Dr. László Móni pedig arra is rámutat, hogy bár a hírnév is egyfajta hatalom, melyet épp úgy fel lehet használni, mint bármilyen más erőforrást, nem mindegy, hogy van-e mögötte valódi érték vagy teljesítmény.

„Fontosnak tartom, hogy a személyes márkaépítés ne önmagáért való tevékenység legyen, hanem olyan, ami túlmutat az egyéni érvényesülésen, az egyéni haszonszerzésen” – mondja.

„Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a hatalomgyakorlásnak konstruktív módjai is vannak. Előfordulhat például, hogy ismertségét felhasználva valaki egy jó ügy mellé áll, és emberek ezreit mozgósítja. Ez is egyfajta hatalomgyakorlás. Az ember társas lény, és a többiek segítenek nekünk eligazodni a világban.

Anélkül, hogy másokhoz mérnénk magunkat, például azt sem tudjuk megállapítani, hogy magasak vagy alacsonyak, lassúak vagy gyorsak vagyunk, hiszen egyedül nem határozhatjuk meg önmagunkat. Ahogy mások nélkül hatalmunk sem lehet.”

(N)ők stresszről és sikerről

Nőnek lenni azt is jelenti, hogy sokféle szerepben kell egyszerre kiválóan teljesíteni. Nem biztos, hogy mások ezt várják tőled – bár lássuk be, elég esélyes –, de számodra mégis fontos, hogy megbízható munkaerő, elérhető barát, válaszkész, érzelmi biztonságot adó anya, szexi, vonzó, kedves, lelkes és további tetszőleges elemszámú, kiemelkedő teljesítményű miegymás légy, az elég valószínű. 

Csakhogy nem lehet mindig, minden fronton százszázalékosan teljesíteni. Jól tudja ezt dr. Füredi Júlia szervezetpszichológus is, aki nemcsak kutatja, hanem könyvet is írt a kiégésről.

„Leginkább akkor kezdtem ezzel foglalkozni, amikor a saját kiégésemet éltem át. Úgy keltem reggelenként, hogy összeugrott a gyomrom. Akkor még nem tudtam, miről szól az állandó rossz érzésem, de később felismertem, hogy már akkor a kiégés tüneteit észleltem magamon. És ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy utáltam volna a munkámat vagy a főnökömet” – meséli.

„Ez az általános vélekedés: ha rosszak a körülményeink, utáljuk a vezetőnket, kiégünk. A valóság azonban az, hogy

bármilyen tartós érzelmi stressz kiégéshez vezethet. Stresszfaktor lehet egy párkapcsolat vagy annak hiánya, a magány, az egyedülálló szülőség, egy tartósan beteg gyerek nevelése, egy rendszeresen határsértő közeli rokon és számos más tényező is.

Sokféle életszakaszból fakadó, többé-kevésbé természetes körülmény is eredményezheti, hogy hosszabb-rövidebb időre elfogyunk.”

A szakember azt is hangsúlyozza, hogy a férfiak ebből a szempontból még nehezebb helyzetben vannak, mint a nők. Hiszen számukra a stressz „tilos”, az azzal való megküzdés lehetséges módjai pedig mindaddig bizonyos értelemben rejtettek maradnak, amíg a stresszbetegségek tünetei egyértelműen meg nem jelennek. Mert míg egy nő akár nyilvánosan is stresszelhet, ventilálhat, addig egy férfinak némán tűrni kell.

„A kor és a siker is lehet stresszfaktor” – mondja Iványi Orsolya.

„Különösen akkor, ha egymás után jönnek a jó dolgok, de nem hagyunk kifutási időt a sikereknek, és nem tanuljuk meg, hogyan tudjuk jól megélni ezeket a pillanatokat. Meg kell tudni állni, kibontani egy üveg proseccót és ünnepelni.”

Persze az is elhangzott, hogy a kutatások szerint a kelet-európai sikerszemlélet egyedi jellemzői – miszerint szentül hisszük, hogy a sikeres emberek csalók, átgázolnak másokon, és méltatlan módon, érdemtelenül kerülnek hatalmi helyzetbe – azt eredményezik, hogy még az objektíven sikeres emberek sem tudnak azonosulni saját csoportjukkal. 

„A magyar szociokulturális sajátosságok miatt nem szeretjük a sikeres embereket, ez egyfajta belső konfliktust okoz. Ez a személyes márkaépítés kapcsán is megnyilvánul: építem a személyes márkámat, de ezt nem vállalom be, mert azzal elismerem, hogy sikeres szeretnék lenni, és ezért még teszek is” – emeli ki dr. László Móni.

„És persze azt se felejtsük el, hogy miközben a kutatások szerint Angliában a menopauzán áteső nők tíz százaléka az életszakasszal járó, bizonyos értelemben természetes teljesítmény-visszaesés miatt kilép a munkaerőpiacról, addig

a Forbes százas listáján szereplő sikeres nők 80 százaléka 45 év feletti”

– mondja Júlia. „Tehát a sikeres érett nő izzadva, hőhullámokkal küzdve, kimerülve, agyi köddel is kiemelkedő teljesítményt nyújt.”

Hasonló tapasztalatokról számol be Iványi Orsolya menopauza-aktivista is.

„A multik világában a nők átlagosan negyvenöt és ötvenöt éves koruk között érik el a vezetői pozíciót. Vagyis éppen abban az időszakban, amikor egy részük megtapasztalja a menopauza különféle kellemetlen tüneteit. És mivel sokan nem tudnak kivel beszélni a változásokról, nincsenek tisztában azok valós okaival, inkább felmondanak, mert azt hiszik, azok az öregség egyértelmű jelei” – mondja Orsolya.

„Csakhogy ezek a döntések valójában hormonális hatásra születnek meg, nem feltétlenül jelentik a legjobb megoldást. Mivel tapasztalatok alapján átlagosan minden tizedik változókorú nő mond fel, ha nem kap megfelelő támogatást a munkahelyén, rendkívül fontos, hogy a cégeknél essék szó menopauza különféle tüneteiről. Ha mind az érintettek, mind a kollégák megértik, mi történik ilyenkor a női testben, és transzparens kommunikációs helyzeteket lehet teremteni, ha a vezetők elfogadók és példát mutatnak a munkavállalóknak, a teljes szervezetben tartós változások indulnak útjukra.”

Mindenki fél valamitől – Tabuk és félelmek helyett élet

Iványi Orsolya munkásságának központi eleme ez a tabuktól mentes, transzparens kommunikáció. Mindennapjainak része, hogy akár négyszemközti helyzetekben, akár nagyelőadókban vagy vállalati workshopokon beszél a női szexualitásról, a menopauza hormonális és érzelmi hatásairól, a változókorral járó ilyen-olyan kellemetlenségekről vagy éppen a negyvenes-ötvenes nők munkaerőpiaci helyzetéről. Számára a tabuk megtörése egyfajta sorsfeladat, melyet bátran vállal magára. 

„Menopauza-aktivistaként csak azt mondhatom, hogy a tabuk, a titkolózás meggyengítenek. Ha nem tudunk beszélni a munkahelyünkön arról, ami valójában történik velünk, a látszat fenntartása rengeteg energiánkat felemészti. Így nem marad arra, ami igazán fontos” – mondja.

„Nekem nem okoz gondot beszélni a menopauza tüneteiről, az egyes jelenségekről. Szerintem professzionális beszélgetésekben is ki lehet mondani, hogy egy középkorú nő orgazmuskészsége megváltozik.

Ez nem olyan nagy dolog. Mások számára azonban egy-egy ilyen mondat kisebb-nagyobb tartós változásokat indíthat el.”

Dr. Füredi Júlia azt is hangsúlyozza, hogy a tabusítás olyan eszköz, amellyel társadalmunk a mai napig gyakran él. A tabukkal szembeszállni pedig kizárólag közös erővel, őszinte kommunikációval lehet.

„A mentális egészség fontosságát korábban nem vettük kellőképpen komolyan, a Covid óta viszont sokkal nyíltabban beszélünk arról, hogyan vagyunk valójában. Az ez idő alatt kirajzolódott problémák felvállalása elősegíti, hogy tisztábban lássunk, és kigyomláljuk az életünkből a felesleges elemeket. Vegyük csak például az érzelmeket! Mi, nők sírhatunk, nekünk szabad. De »egy férfi még mindig azáltal lesz férfi, hogy nincsenek érzelmei«. Vagy ha vannak is, akkor nem foglalkozik velük” – mondja el Júlia. 

„Nemrég egy olyan vállalati helyzetben tartottam workshopot, ahol én voltam az egyetlen nő. Amikor az érzelmek mint téma felmerült, a férfiak mindenhova néztek, ahova csak lehetett, de rám vagy a munkatársaikra még véletlenül sem… Közben pedig nagyon sok ember vágyik arra, hogy kimondjanak helyette dolgokat. Nekem ezzel nincs bajom, mert én szabadúszóként minden helyzetben csak a saját bőrömet viszem a vásárra. Amúgy is úgy érzem, hogy

előbb-utóbb mindannyian eljutunk arra a pontra, hogy azt mondjuk, ami van, mert már sem időnk, sem kedvünk nincs a játszmákhoz, elhallgatásokhoz.”

Dr. László Móni ugyanakkor azt is kiemeli, hogy a túlélés érdekében a félelmek, a szorongások és a fájdalom jelzőfunkcióiról sem szabad megfeledkezni.

„Korábban olvastam egy cikket olyan emberekről, akik nem érzékelik a fájdalmat. Mivel én gyakran megyek neki dolgoknak, először azt gondoltam, hogy ez mennyire csodálatos, hiszen az ütközések utóhatása így teljesen kiesik, nincs gond. De aztán rájöttem, hogy ha nem érzünk fájdalmat, akkor annak védelmi funkciója is elveszik. Ha nem érzem, hogy megégettem magam, így nem megyek orvoshoz, a seb pedig elfertőződhet…” – mondja. 

„Azt is tapasztalom, hogy az emberek egyik legnagyobb félelme a mások ítélkezésétől való rettegés. Tartunk attól, hogy mit gondolnak rólunk, és közben elfelejtjük, hogy ezek a megítélések fontos visszajelzést adnak láthatóságunk mértékéről és módjáról is. Természetesen nem mindegy, kinek az ítéletére hallgatunk: ha a saját kritikus, ugyanakkor támogató közegünkére, akkor jól tesszük, hiszen ezzel a félelmeinket is megszelídíthetjük.” (A Grant-féle támogatói csoport működéséről és jelentőségéről ITT írtunk bővebben.)

Szex ötven felett

A szexuális szabadság és élvezetek, a kalandozások a közgondolkodás szerint hagyományosan a fiatalok előjogai közé tartoznak. Sokan tapasztalják ugyanakkor, hogy a kor előrehaladtával, az önismeret fejlődésével és a női életszakaszokkal járó természetes hormonális változásokkal átalakul a szexualitáshoz, orgazmushoz való viszony is.  

„Korábban azt mondtam magamról, hogy én vagyok Magyarország menopauza-nagykövete. Most viszont már a tesztoszteron-nagykövetnek is tekintem magam. Egyéves kutatómunkámba került ugyanis, hogy felgöngyölítsem a tesztoszteron-ügyet” – mondja Iványi Orsolya.

„A női vágy kicsit bonyolultabb, mint a férfi. Nálunk a vérbőségnél egy kicsit több kell ahhoz, hogy hangulatba jöjjünk. Példának okáért, ha egy nő tesztoszteron-szintje alacsony, még nem biztos, hogy a libidója is az. Nincs összefüggés, csak enyhe befolyás.”

Orsi a bikini medicine létezésére is felhívja a figyelmet. Mint mondja, a gyógyszeripari fejlesztések és kutatások körében alig harminc éve annak, hogy a nőket kutatási alanyoknak tekintik, korábban ugyanis – dacára a nyilvánvaló testarány- és testfelépítés-eltéréseknek, a hormonháztartás vagy a metabolizmus teljesen eltérő működésének – a nőket az orvostudomány csupán kisméretű férfiként tartotta számon. Az volt a vélekedés, hogy a nők minden tekintetben ugyanolyanok, mint a férfiak -– kivéve persze a bikini által fedett apró részleteket.

Hasonló a helyzet a nagy egészségtudományi kutatásokkal is: a szív- és érrendszeri megbetegedéseket, cukorbetegséget és más kórképeket vizsgáló, extrém költségvetésű kutatásokat 1993 és a bikiniszabály kiiktatása előtt végezték. Méghozzá férfiakon.

Nem csoda hát, hogy

míg erektilis diszfunkciók kezelésére számos készítményt fejlesztettek ki, addig a női nemi vágy serkentésére jelenleg nincs a nagyközönség számára hozzáférhető por vagy tabletta.  

„Ugyanez a helyzet a menopauza-kutatásokkal is” – folytatja Orsi. „Csupán 1993 óta vizsgálják ezt a területet, így amikor valaki megbízható segítséget kér tőlem a változókor tüneteinek kezelésében vagy a csökkent libidó okozta gondok felszámolásában, nem tudom megmondani a tutit. Egyszerűen nem telt el elég idő ahhoz, hogy valódi eredményekről lehessen beszámolni. Nőként tehát ezen a területen is nagy hátránnyal indulunk.”

Az utolsó szó jogán

Ha létezne tudományos-feminista kultúr-stand up, azt mondanám, Júlia, Móni és Orsolya a műfaj koronázatlan királynői. De mivel nem létezik, azt mondom: a tény, hogy egyre többször, egyre őszintébben beszélhetünk arról, hogy nőként mennyifélék vagyunk és lehetünk, hogy a lányaink előtt már millió lehetséges út áll, hogy végre lehetünk otthon az irodában vagy a konyhában is – és nem szükségszerűen van ott egy apró, de jelentőségteljes és –, olyan változás, amit ünnepelni kell. Proseccóval, transzparens beszélgetésekkel, társadalmi párbeszéddel, férfiakkal és nőkkel, mert sok van már mögöttünk, de előttünk még több.

Felhasznált irodalom ITT, ITT, ITT, ITT és ITT. 

Kiemelt kép: dr. Füredi Júlia, Bánhegyesy Antal, Gregus Máté

Z. Kocsis Blanka