Az igazi szegénységet semmilyen iskolaköpeny nem fedi el

–

Kaptam hideget-meleget…

A fent említett poszt miatt főként azért vádoltak engem oly sokan mosdatlansággal, mert azt mertem állítani, hogy a hetvenes-nyolcvanas években bizony nagyon sokszor büdös volt az osztályteremünkben amiatt, mert nem szellőzött az iskolaköpeny teljesen szintetikus anyaga, és sokan beleizzadtak.

Lehet, hogy máshol más volt a helyzet, de én a SAJÁT emlékeimet idéztem föl, nem pedig mások nevében írtam, ami az egész cikkből világosan kiderül.

Még ma is az orromban van a jellegzetes, szúrós szag, amit „köpenybűznek” neveztem az írásomban.

Azért az nagyon erős látleletet ad a mostani társadalmunkról, hogy ha mások nem azt élték át, amit én, akkor a legkisebb gondolkodás nélkül személyeskedjenek, lehülyézzenek és hazugnak nevezzenek, sőt propagandistának… Úristen, de hát mit propagáltam én szerintetek? 

Nyilván nem kínoztam magam azzal, hogy végigolvassak 2600 kommentet, de az egyikből muszáj idéznem. Tartalma nem engem minősít, hanem önmagát:

„Ez az írás tipikusan olyantól származik, aki nagyon libsi akar lenni. Nem volt »köpenybűz«. A köpeny nagyon is célszerű volt nem a ruha lett piszkos, könnyen mosták, a legtöbb diák meg felvette azt jónapot, nem agyalt ilyen hülyeségeken, mint ez a nyomorék firkász. A köpeny eltakarta az anyagi különbségeket és a buta libsi dumával ellentétben egyáltalán nem okozott lelki traumát, nem korlátozott semmilyen szabadságot. Mivel az egész egynkitaláció, nem véletlen, hogy nem írta alá a patkány a cikket.”

No, hát a posztban is ott van a nevem, és a cikk végén is. Amúgy nem akarok „libsi” lenni, mert már az vagyok. (Nem használunk szmájlit az oldalon, de most azt kérem, hogy képzeljétek ide.)

Azt is megkérdőjelezték néhányan, hogy egyáltalán jártam-e iskolába akkoriban. Igen, jártam. 1968-ban születtem, és 1974-ben kezdtem az iskolát, ami mindenkinek kötelező volt, ahogy az iskolaköpeny viselése is.

Egy kistelepülésen éltem, ahol nem volt akkora a kínálat, mint a fővárosban, és szinte mindannyian nejlonköpenyt hordtunk.

Negyedikig nálunk például telente az osztályteremben volt a tornaóra is, (a szintén műszálas tornadresszek szaga se volt semmi a tornaórák után), szóval nem akarok magyarázkodni, nincs is miért.

Naponta kétszer biztosan mosakodtam, mint az osztálytársaim többsége, tehát nem a mosdatlanság miatt bűzlöttek a köpenyeink, hanem azért, mert vacak anyagból készültek, és nem engedték szellőzni a testünket.

Télen vacogtunk benne, tavasszal és ősszel pedig szinte ránk olvadt.

Sokan írták, hogy mennyire szerették az egyedileg készült, természetes anyagú iskolaköpenyeiket, és ez abszolút rendben is van, szerencsésebbek voltak, mint én. Az én megélésem sajnos más volt: olyan jó volna, ha egyszerűen csak elfogadnánk a másik véleményét anélkül, hogy azonnal minősítenénk.

Azért egy volt általános iskolai osztálytársam kommentjét idemásolom nektek, bár nem oszt, nem szoroz, de talán némiképp bizonyítja, hogy a cikkem abszolút a valóságon alapul: „Jaj de jó volt olvasni és újra átélni mindezt, amit valójában egy osztályban éltünk át, együtt.” 

Az iskolaköpeny tényleg elfedi a társadalmi különbségeket?

A legtöbben azt kommentelték, hogy amiatt is praktikus volt az iskolaköpeny viselése, mert eltakarta a társadalmi különbségeket, de én azt hiszem, hogy ez csak a legritkább esetben történt így.

Nyilván nem zárom ki, de az igazi szegénységet szinte biztosan nem fedi el egy iskolaköpeny. Mindenki pontosan tisztában volt nálunk a másik anyagi helyzetével – iskolaköpeny ide vagy oda.

Már abból is kiderült, hogy ki milyen uzsonnát hozott vagy nem hozott magával, és milyen cipőt viselt, pláne milyen iskolatáskával járt, telt-e a családnak illatos radírra és bőrből készült tolltartóra.

Ma is világosan látszik például a lábbeliből, hogy ki mennyire tehetős, de már egy telefonból is pontosan lehet tudni, hogy ki melyik társadalmi réteget képviseli.

Az is nagyon érdekes jelenség, hogy még ennyi idő múltán is mennyien képesek azonosulni azzal a mélyen belénk sulykolt gondolattal, amit a korábbi cikkemben is írtam: „A kötelező iskolaköpeny helyes és okos, megszünteti az öltözködési versenyt. A köpeny alatt az így átalakított és ötletesen javított ruhák jó szolgálatot tesznek, és az édesanyák mindennapi öltöztetési gondjait megoldják” – idézték a Szabad Föld újságíróját, aki 1971-ben így ideologizálta meg az iskolaköpeny szükségességét.

Ez már akkor sem volt teljesen igaz, de tényleg furcsa, hogy mennyire tartja magát ez a tévhit.

Nyilván léteztek olyan iskolaköpenyek is, amelyek nem töltődtek föl elektrosztatikusan, és nem olvadtak meg, ha a fűtőtestnek dőltünk vele, sőt szellőztek is, ezért nem izzadtak bele a viselőik: nekem, – és hangsúlyozom újra, hogy a SAJÁT élményeimről beszélek –, soha nem volt másfajta köpenyem, csak a legvacakabb műanyag, egyszerűen azért, mert a mi környékünkön ilyet lehetett kapni.

A hetvenes-nyolcvanas évekről beszélek, amikor a hiánygazdaság idejét éltük, és a magyar textilipar finoman szólva sem volt jó helyzetben. Még az is előfordult, amikor megjelentek az igényesebb anyagból készült köpenyek, hogy évekig hiánycikk volt, és csak a „pult alól” lehetett kapni. Ahogy minden mást is, ami valamivel jobb minőséget képviselt, mint az olcsó és silány tömegcikkek. 

Külföldön egészen más hagyománya van az iskolai formaruháknak

Trembácz Éva Zsuzsanna is írt korábban nálunk az iskolai uniformisokkal kapcsolatos külföldi tapasztalatairól, ő nagyon sok országban élt a családjával: mindenütt elég megosztó ez a téma.

Ugyanakkkor vannak olyan országok, ahol évszázadok óta töretlenül tartja magát ugyanaz a formaruha: az angliai Christ's Hospital diákjai például 1552 óta nem változtattak a viseletükön, ugyanúgy sárga harisnyát és fekete alapon fehér galléros formaruhát hordanak – olvasható a Múlt-kor oldalán.

Az is elég jellemző volt a kommentelőim körében, hogy főként a lányok iskolai öltözködését kifogásolták, mondván, elvonják a fiúk figyelmét a tanulástól a túlságosan szexi ruhadarabok. Ahogy kollégám is írta: „az Education Week szerint a korlátozások jelentős része a lányokra vonatkozik, a fiúk öltözetét sokkal kevésbé szabályozzák”.

Az ő lányát például azért figyelmeztették a külföldi iskolában, mert ujjatlan felsőt viselt, amelyben látszott a válla. Elég karakteres válasza volt az akkor 11 éves kiskamasznak erre: 

„A fiúkat tanítsák meg koncentrálni, és ne az én öltözködésemet korlátozzák!” 

Tény és való, hogy a fiúk öltözködését sokkal kevesebb kritika éri, mint a lányokét, és az is igaz, hogy az iskolai bullying oka sokszor a külső megjelenés, amit egy kötelezően előírt iskolai formaruha talán még ellensúlyozhat is.

Ugyanakkor egy igazi uniformis – és most nem az iskolaköpenyről beszélek –, nemcsak a testet és az esetleges társadalmi különbségeket fedi el, hanem olykor az identitásukat vadul kereső kamaszok valódi énjét is.

Az öltözködés egyben önkifejezés is, és ha megtiltjuk az önkifejezést ennek a korosztálynak, lehet, hogy olyan sebeket ejtünk a lelkükön, amik nagyon nehezen gyógyulnak be. Nekem biztosan rossz emlékként marad meg, hogy 1974 és 1986 között, tehát 12 éven át, egy kellemetlen anyagból készült holmiban töltöttem az iskoláséveimet.

Egy „rendes” kamasz eleve lázad minden ellen, a kötelező uniformis pedig igazi triggerpont lehet náluk.

Lehet, hogy van ráció az iskolai uniformisok viselésében, de ahogy Magyarországon szoktak menni ezek a dolgok, attól félek, nem lenne jó vége, ha megint előállna valamelyik oktatásban dolgozó vezető ezzel a gondolattal, mint ahogy Hoffmann Rózsa, egykori oktatási államtitkár tette, aki igencsak szorgalmazta volna újra a kötelező iskolaköpeny viselését. Maradjunk annyiban: nem bánom, hogy nem sikerült végigvinnie ezt a tervet.

Both Gabi