„A test nagyon intelligens, és pontosan tudja, mire készülünk”

–

Óriási kőkád széléhez érünk, a horizont jobb oldalán egy nő tűnik fel, kezei véresek. Bemászik a vízbe és mosdani kezd, majd a kontyában lévő kampót a mennyezetről lógó karabinerre csatolja, teljes súlyát a fejbőrére terhelve. Fájdalommal, agresszióval, féltékenységgel teli násztánc az övé, ahogy meg-megremeg, majd forgás közben a magasba emelkedik. Egy ponton mintha már nem is ember lenne, inkább csak valamiféle embrioikus lény, maga az érzelem fizikai kivetülése, amit a mozdulat tisztít meg.

Ő Juno, a rómaiak főistennője – és egyben a Recirquel új, Európa eddigi legnagyobb immerzív színházi előadásának, a Walk My Worldnek egyik központi karaktere. Tánca már önmagában felér egy egész estés show-val, pedig csak egy szelete a 6500 négyzetméteren megvalósuló immerzív produkciónak, amelynek különböző helyszínein 34 másik artista-táncos nyűgözi le a közönséget. Seguí-Fábián Eszter artista-táncos szerint egy ilyen teljesítményhez legalább annyira kell mentális felkészültség, mint fizikai erőnlét és testtudat. A produkció november 2-től látható a Millenárison.

Takács Dalma/WMN: Miután végignéztem a jeleneted, muszáj egy nagyon bagatell kérdéssel kezdenem. Az nem újdonság, hogy az artistaélet komoly fizikai határhelyzeteket tartogat, de ez a produkció még a szokásosnál is fájdalmasabbnak nézett ki. Mégis hogy lehet ezt napról napra végigcsinálni?

Seguí-Fábián Eszter: Nem akarok hazudni, ez egy fájdalmas mutatvány, de a fájdalom mértéke nagyban függ attól is, hogy épp hogy vagyok fizikailag és mentálisan. Ha egy kicsit gyengébbnek érzem magam, akkor a hajlógás is kellemetlenebb az elején, de miután ránehezedik a súlyom a karabinerre, és először kiroppan a gerincem, már könnyebbé válik. És persze Bence (Vági Bence a Recirquel művészeti vezetője – a szerk.) is mindig figyeli, hogy vagyok, meddig vagyok terhelhető.

De ennek a munkának az is szerves része, hogy mentálisan hogyan viszonyulunk a fájdalomhoz. Ha bele tudom engedni magam, utána sokszor automatikusan megszűnik.

T. D./WMN: A Walk My World előadás nagyban eltér mindentől, amit korábban csináltatok. Mi a legnagyobb különbség számodra ebben a munkafolyamatban a klasszikus darabokhoz képest?

S-F. E.: A többi előadásunknál is nagyon komplex módon és nagyon sok mindenre kell odafigyelni, éppen ezért nem mondanám, hogy ez nehezebb, inkább csak más. A színházban a nézőnek nem igazán van szabad akarata: egyhelyben ül, maximum felállni vagy beletapsolni van lehetősége a darabba. Ezzel szemben itt bármerre mozoghatnak, közeljöhetnek, és nekem nemcsak az előadásomra, de rájuk is figyelnem kell, hogy biztonságban legyenek, nehogy bármiben kár keletkezzen. Emellett ennek a darabnak szerves része a jó időzítés, hiszen harminc művész szimultán ad elő több különböző helyszínen, a történeti szálaknak pedig bizonyos pontokon keresztezniük kell egymást. Ez egy szőrszálhasogató, számolgatós feladat, amire a mozdulatok precizitása és az előadásmód mellett még pluszban oda kell figyelni.

T. D./WMN: Mik azok a skillek, amelyeket akár fizikailag, akár mentálisan igényel tőled a felkészülés?

S-F. E.: Óriási testtudatosságra van szükségünk. Itt nemcsak arról van szó, hogy meg tudj csinálni egy trükköt, hanem arról is, hogy hogyan sétálsz a nézők között.

Talán furcsán hangzik, de a színpadi séta az egyik legnehezebb dolog előadóként, mert bármilyen hétköznapinak is tűnik, rögtön máshogy fogod csinálni, amiért figyelnek téged.

Gondolj csak bele: ha otthon beállítasz egy kamerát, akkor is máshogy fogsz viselkedni, pedig senki sem lát. És hát van, akinek nagyon könnyen megy a természetesség, van, akinek nem – komoly munka kell annak tudatosításához, hogy vedlünk át hétköznapi emberből előadóvá.

És persze ott a fizikai felkészültség, az erőnlét, a hajlékonyság, a tánctudás, a zsánereken való trükkök, na meg a színészeti rész, hogy mindeközben hogyan legyek gyengéd, vad vagy épp agresszív a legapróbb mozdulatokban.

T. D./WMN: Ez mentális szinten is komoly kihívás, nem lehet egyszerű ilyen sokféle érzelem között ugrálni.

S-F. E.: Szerintem nagyfokú önismeret kell ahhoz, hogy előadóművészként felismerjük a szükségleteinket, jelen tudjunk lenni, és át tudjunk kapcsolni a szerepünkbe. Persze ez mindenkinél más. Van, akinek annyi, hogy zenét hallgat az előadás előtt, van, aki meditál, mást a bemelegítés kapcsol át. De bármilyen állapotban érkezünk ide, bármi is történt a színház falain kívül, késznek kell lennünk arra, hogy azt letegyük, kizárjuk, és itt egy másik karakterré lényegüljünk át.

T. D./WMN: Esetedben Junóra, aki egy meglehetősen intenzív karakter – Trója pusztulását szorgalmazza, tele van haraggal. Milyen viszonyt ápolsz vele?

S-F. E.: Nagyon jó a kapcsolatunk, nagyon szeretem őt! Azt gondolom, mindannyiunkban van mindenféle karakterből, és minél inkább tudatosítjuk a különböző énrészeinket, annál könnyebb azonosulni bármelyikükkel.

Én ilyen téren szerencsésnek érzem magam, Juno óriási amplitúdón mozog, tele van ideges, féltékeny, sikítozós pillanatokkal, képes vérengzeni, de van benne erotika, bensőségesség, intimitás is, a megszemélyesítéséhez óriási skálán kell mozognom. Ez pedig felér egy ingyenes terápiával.

T. D./WMN: Bence említette, hogy a kiválasztási folyamat során egyaránt szempont volt a művészek táncos, artista és színészi tudása. Nálad mennyire adott mind a három?

S-F. E.: Amikor bekerültem a társulatba, nem volt adott mindhárom, és szerintem most is van hová fejlődnöm még bennük. De az ember a végtelenségig fejleszthető, egyikünk sem kész, folyamatosan tágíthatjuk a képességeinket és a komfortzónánkat a Recirquelnél. Én csak pár éve vagyok a társulatnál, de egyre bensőségesebb, léleknyitóbb tematikákat dolgozunk fel, amelyek pszichésen is nagyon nagy fejlődési lehetőséget hordoznak magukban.

És aki itt van, az nem véletlenül van itt. Bencéék olyan energiájú, olyan érzékenységű művészeket válogattak össze, akik képesek megugrani a saját határaikat.

T. D./WMN: Esetedben mi ez a határ? Mi a legnagyobb kihívás?

S-F. E.: Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert hiába óriási a projekt, könnyednek élem meg a munkafolyamatot. Jó időszakom van, jólesik ez a munkatempó, könnyen tudok menni vele. Ami leginkább kihívást jelent, az az, hogy nagyon sok jelenetünk improvizatív, és még ha meg is van határozva benne néhány sarokpont, rengeteg figyelmet kell rájuk szentelni. A rögtönzés óriási szabadságot tud adni, de ha épp nem vagy ott mentálisan, vagy szimplán nem aludtál jól, akkor könnyen válhat kínszenvedéssé.

Ezen felül kell kerekedni, jól használni a testet, elfogadni az állapotot, és engedni, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.

T. D./WMN: És meddig bír a test? Hogy regenerálódsz a próbafolyamatok során?

S-F. E.: Nagyon emberfüggő, hogy ki hogyan csinálja, de a regeneráció elengedhetetlen heti öt edzés mellett. Nekem fontos, hogy legyen időm egyedül otthon, és sokat segít az írás is, mert azzal le tudom tisztítani az érzéseimet, a gondolataimat, az aurámat. Persze a fizikai részére is gondolni kell, de az a tapasztalatom, hogy

a test nagyon intelligens, és pontosan tudja, mire készülünk. Bármilyen hosszú is a szezon, végig kitart, és érzi, mikor kezdhet el fáradni – és ez akkor is így van, ha két hónap a próbafolyamat, meg akkor is, ha egy év.

Kicsit olyan ez, mint amikor pisilned kell, de csak akkor válik nagyon erőssé az inger, ha már a wc ajtajához értél. Ha még tíz percet kellett volna várnod, simán kibírtad volna, de a tested megérezte, hogy hamarosan vége, hamarosan elengedhet.

Ugyanez van az előadásokkal is. Nagy kihívás lesz ennyiszer, akár napi kétszer eljátszani a darabot, de mindent megteszünk azért, hogy fizikailag egészségesek és kipihentek legyünk. Emellett nagyon nagy a csapat, vannak váltótársaink, és Bence úgy osztotta ki a szerepeket, hogy tudjuk egymást tehermentesíteni.

T. D./WMN: Ezek szerint nem csak te alakítod Junót? Milyen őt átadni valakinek, miután ennyire a szívedhez nőtt?

S-F. E.: Ez egy nagyon jó kérdés, és biztosan más lenne rá a válaszom, ha egy évvel ezelőtt merült volna fel. Szerintem már sokkal jobban kezelem, mint régebben tettem volna, de van emlékem olyan előadásokról, amelyekben nekem is és a váltótársamnak is komoly nehézséget okozott egy szerepen való osztozkodás.

De a féltékenység hasznos érzés is lehet, és ha az ember nem próbál görcsösen hadakozni ellene, nem kezeli égbekiáltó problémának, akkor akár tanulni is lehet belőle.

Érdemes feltenni a kérdést, hogy mégis mi áll a hátterében. Esetleg úgy érzem, hogy a másik valamit jobban csinál, mint én? Vagy csak tetszik egy mozdulata, amiből akár én is inspirálódhatnék? Vagy valami bajom van önmagammal, és érdemes lenne dolgoznom rajta? Nekem most ebben a próbafolyamatban egyáltalán nincs ilyen, de ha újra felmerülne, azt hiszem, ezekkel a kérdésekkel próbálnék közelíteni a témához.

Takács Dalma