Apa, én sosem tőled, hanem a betegségedtől féltem – Felnőni egy paranoid skizofréniával küzdő szülő mellett

–

Az első jel

12 éves voltam, és imádtam festeni. Akkor ismertem meg egy helyi művészt, aki heti egy alkalommal tanított olajfestékkel dolgozni. Minden percét élveztem annak, hogy nála lehetek. A házában mindenhol képek, érdekes ecsetek, anyagok, illatok keveredtek. Talán a negyedik alkalom volt, hogy együtt festettünk. A felesége is kedves volt; eleinte zavarban voltam, de gyorsan megnyíltam. Gyerekként mindig példaképeket kerestem, és úgy éreztem, megérkeztem valahová, ahol megtanulhatom, hogyan válhatok művésszé. Kiváltságos, újszerű érzés volt.

Egy nap azonban apa jött értem, nem anya. A festőtanárom és a felesége behívták egy kávéra. Emlékszem, a konyhában ültek, én pedig a nappali foteljéből bámultam a festményeket magam körül. Egyszer csak hallottam, hogy apám elkezd mesélni egy történetet. Hirtelen dermesztő félelmet éreztem. Nem tudtam, mi történik. Nem mertem kimenni a konyhába, csak füleltem.

Elmondta, hogy látott magáról egy felvételt az interneten, amelyen bedrogozták és megerőszakolták. Részletesen kifejtette. Közben a festőtanárom és a felesége folyton kérdezgetett: „Ez mikor történt? Biztos vagy benne? Hogy történhetett ez?”

Ekkor már zokogtam. Próbáltam visszatartani, de meghallották. Sírva szálltam be a kocsiba.

Ekkor találkoztam először a paranoid skizofréniával. Apa beteg volt, de én akkor még nem tudtam, mi ez. Csak az érzés maradt meg bennem: a rémület, hogy valami nagy baj van.

Rettegés az örökletességtől

Utolsó emlékem arról a napról, hogy anya fogja a kezem a szobámban, miközben sírok, és a mama az ajtóban áll. Próbálja elmagyarázni, hogy ez egy betegség, és gyógyszert kell rá szedni. Szinte felháborodva kérdeztem: „Miért nem tudtam én erről?”

Azután a nap után évekig féltem, hogy beteg leszek én is, megöröklöm a tüneteket, eljön a nap, amikor jelentkeznek nálam, és nem tudom majd elkerülni. Minden gondolatomat felülvizsgáltam: Vajon normális? Vajon egészséges, hogy ezt gondolom? Vagy már elkezdődött…? De ha én megúszom, a gyerekem még örökölheti.

Sokat kérdezgettem anyát, hogyan kezdődött, ő mikor vette észre, és apa meg fog-e gyógyulni. Anya első emléke a kezdetekről: 

„Egy este feküdtünk egymás mellett az ágyon, és egyszer csak megkérdezte apátok:
– Szerinted beszélnek rólam az emberek?
– Miről beszélsz? Hogy érted ezt? – kérdeztem.”

Téveszmék hada

Az évek alatt sokfajta téveszméje volt. Meg akarják mérgezni, a felesége pornózik, önmagát látja egy olyan képen, amin valójában nem is ő szerepelt, a híradóban róla van szó, és az interneten talált olyan cikkeket és videókat, amikben őt bántják. Hogy mások azt gondolják: ő nem is ember, hanem egy gomba. 

Amikor gimnáziumba jártam, bekerült egy pesti pszichiátriára. Majdnem másfél hónapig bent tartották. Ritkán tudtunk beszélni, ezért vezettem egy füzetet, amibe leírtam, mi történt aznap, és mennyit gondolok rá. Egy nap aztán apa jobban lett. Hosszú időre és rendszeresen szedte a gyógyszert, amely kiegészült injekcióval is. Nem voltam tisztában vele, hogy ezek milyen gyógyszerek lehetnek, sejtettem, hogy antipszichotikumok és erős hatásúak. Egy ideig jól volt: normalizálódott a helyzet, támogatott az egyetem alatt, és vasárnaponta nála ebédeltem.

22 éves voltam, amikor egyszer felhívott. Keservesen zokogott a telefonban. Könyörgött, higgyem el neki: nem erőszakolta meg az unokahúgát, mert az egész falu ezt gondolta.

Próbáltam megnyugtatni, hogy hiszek neki, és most az a legfontosabb, hogy összepakolja a cuccát és bemenjünk a kórházba. 

Gyerekből szülő

Apát a sírás kerülgette, engem is. Olyan furcsa volt a szerepcsere: a szüleinket szinte gyerekként látni, akikről gondoskodni kell. A folyosón várakoztunk, és kijött az orvos: nyugodtan fáradjon be apa a szobába, ahol beszélgethetnek. Hívott engem is, de nem akartam bemenni, úgy gondoltam, nem tartozik rám, és szerettem volna, ha apa nyugodtan tud beszélgetni. Egy nővér állandóan ki-be járt a szobából, és minden alkalommal nyitva hagyta az ajtót. Én pedig minden alkalommal becsuktam. Felháborított, úgy gondoltam, ezzel betegjogokat sért, és dühített, hogy az orvos sem szólt rá. 

Egyszer csak kinyílt az ajtó, és az orvos tájékoztatott arról, hogy apának bent kell maradnia. Kimentem a kocsihoz a ruháiért, majd visszatérve megkérdeztem az orvost, tudna-e velem is beszélni néhány percet, de azt mondta, nincs rá ideje. Az emeletre érve egy kedves nővér fogadott minket, és bekísérte apát egy kétágyas szobába. Apa szinte sírva, gyermekien kérdezte: „Választhatok ágyat?” A nővér és én is elérzékenyültünk.

Egy hét múlva kijött a kórházból, de az állapota nem igazán javult. Én pedig úgy éreztem, tehetetlen vagyok, nem bírom lelkileg elviselni ezt az egészet. A téveszmék örökre beleégtek a tudatomba, és nem tudtam kiverni a fejemből a sok szörnyűséget. Felhívta a NÉBIH-et, hogy vizsgálják a szalámit, mert biztosan megmérgezték. Nem mer emberek közé menni. Mindenhol veszélyt lát.

Közben mindenki azt mondogatta körülöttem: nem az én felelősségem. Pedig az volt.

Az utolsó napokban késsel aludt, mert félt, hogy meg fogják támadni. A szekrényt is az ajtó elé tolta, hogy senki ne tudjon bemenni. Ezeket utólag tudtam meg, miután felhívtak, hogy öngyilkos lett. 

Szia, apa!

Sírva írom neked ezt a levelet. Sajnálom. Úgy érzem, cserben hagytalak. Egyfolytában vádolom magam. Bocsáss meg, hogy kiabáltam veled és leraktam a telefont, amikor utoljára beszéltünk. Nem hittem, hogy utána soha többé nem fogom hallani a hangod. 

Sajnálom az elmúlt egy évet és ezt a szörnyű betegséget. Nem érdemelted meg, olyan jólelkű voltál, és tudom, hogy nagyon szerettél minket. Mi is szerettünk téged. 

Bocsánat, hogy nem mondtam elég gyakran.

Bocsánat, hogy mikor utoljára találkoztunk, vonakodtam az öleléstől. Szörnyen érzem magam. Amikor felhívtak, hogy mi történt veled, egy részem megkönnyebbült, hogy már nem szenvedsz. Sajnálom, hogy ebben a kibaszott magyar egészségügyben nem kaphattál kielégítő segítséget. De tudom, hogy nem csak ezen múlt, hogy eddig fajultak a dolgok. 

Volt, amikor féltem, de nem tőled, inkább a betegségedtől.

Köszönöm, hogy támogattál és próbáltál része lenni az életemnek. Köszönöm, hogy mindig a kedvencemet főzted. Ma az asztalnál ülve írtuk a gyászbeszédet a temetésedre. Anya, Eszter és én. Megbeszéltük, hogy olyan csodás temetést és megemlékezést rendezünk, amelyet megérdemelsz. Minden barátodat meghívtuk és a legszebb emlékeket összegyűjtöttük rólad. 

Kérlek, látogass meg álmomban egyik éjszaka, mondj el mindent, amit szerettél volna és amit én nem hallgattam meg. Mondd, hogy most már jól vagy és én elmondhatom, hogy szeretlek.

Hogy végre megszabadultál ettől a betegségtől és egészséges vagy, és én is az maradok, ahogy a gyerekeim is a jövőben. Nem bírtam még bemenni a házadba, úgy szégyellem magam.

Te sosem voltál teher, csak ez a betegség. 

Megígérem, hogy jó szívvel fogok rád emlékezni. Nem haragszom rád, apa. Köszönöm, hogy voltál nekem! A nevem örökre az enyém marad és te adtad nekem. 

Szeretlek: 

Petra

WMN szerkesztőség