Takács Dalma: 5 tárgyam, 5 történetem

–

Ha a tárgyakhoz fűződő viszony kerül szóba, mindig baljósan visszhangzik bennem a Harcosok klubja ikonikus mondata: „amit birtokolsz, az birtokba vesz” – így, az előttem szólókhoz hasonlóan én is mindig törekedtem rá, hogy az érzelmeimet ne tárgyakra, sokkal inkább személyekre és élményekre projektáljam. Nem akarok hazudni, van itt holmi bőven – sajnos imádok turizni –, de lelkiismeretem, az ökolábnyomom és a párom ősz hajszálai miatt ezeket minimum félévente szelektálom. Kivéve a könyveket. Meg a lemezeket. Meg a kollázspapírokat. Meg a kutyám játékait. Na jó, meg még a textilmaradékokat, amikből majd egyszer varrok még valamit. És mindig van aktuális kedvenc is. Talán, ha két nappal korábban, vagy két nappal később írom ezt a cikket, más tárgyakat választok, szóval tekintsünk a most következő sorokra úgy, mintha csak pillanatfelvétel lenne. Íme, öt dolog, ami most, ezen a szép augusztusi napon iszonyúan fontos nekem. 

A plüssegér

Sok oka lehet annak, amiért életre szóló barátságot kötünk egy plüssel, de – az én tapasztalataim alapján – a küllem és a pénzbeli érték szinte sosem tartozik közéjük. Annál inkább az ajándékozó személye, vagy a tárgy megszerzésének körülményei. Így van ez a piros masnis, meglehetősen dohos szürke egérkével is. Bár gyerekkoromban záporoztak rám a pofásabbnál pofásabb mackók és az elképesztő szettekbe öltöztetett babák, az örök kedvenc mindig ő maradt, ami egynapos koromtól kezdve mostanáig kiemelt polcot kap minden olyan helyen, amit otthonnak nevezek. Hogy hogy került a családba, az a feledés homályába vész – egyes legendák szerint anya kapta apától, mások a mamámra mutogatnak – mindenesetre

Egérke a gyerekkorom legfontosabb hőse volt, akit minden mesébe beleköltöttek a szüleim.

És mára már barátja is van: a párommal együtt érkezett mellé egy gombszemű, falábú cica is, amit pedig az ő nagymamája meséi alapján varrt meg egy kedves családi ismerős.

Az Egy ács nevelt fiának lenni című Neszlár Sándor-könyv

Anno, Dob utcai éveimben mély barátságot kötöttem a szomszédommal, aki amellett, hogy mindig megosztotta velem az elszámolt mennyiségű gulyáslevesét, fantasztikus kormányellenes matricákkal tudott szolgálni, és még a kutyaneveléshez is volt mindig pár jó gondolata. G.-nek szenzációs könyvei voltak (és vannak is), sok új olvasmányélményemet köszönhetem neki. Az egyik ezek közül Neszlár Sándornak az Egy ács nevelt fiának lenni című kötete, ami olyannyira magával ragadott, hogy hiába teltek el évek a kiadása óta, azért írtam róla egy ajánlót egy kulturális portálra. A cikkbe többek között belefoglaltam azt is, hogy ezt a kötetet lehetőleg ajándékba kell kapni vagy adni, úgy működik igazán, nem az a típusú olvasmány, amit az ember magának vesz meg. Ez egy üzenet, amihez feladó és címzett kell, aminek gesztusértéke van, és aminek tárgyától elválaszthatatlan az ajándékozó szándéka.

Az ajánló megjelenése után pár héttel csomag landolt a postaládámban. A könyv szerzője elolvasta a cikkemet, és küldött nekem egy dedikált példányt a könyvből – így végre a vásárolt kötetem mellett nekem is lehet egy, amit viszont ajándékba kaptam.

Most kettő van belőle, és bízom benne, hogy a megvásároltat hamarosan tovább ajándékozhatom. 

A motoros fickó a falon

Gyerekként és kiskamaszként mindig csillogó szemmel hallgattam édesanyám vad (vagy akkor vadnak tűnő) történeteit a fiatalságáról. Nemcsak családi legendárium volt mindez, de kordokumentum is egyben: mesélt arról, milyen volt lázadónak lenni a szocializmus idején, együtt lógni a Beatrice tagjaival huszonévesen, először kézbe venni Jack Kerouactól az Úton-t, megtanulni a Hair betétdalait, vagy ellopni a motort a papától, és hatalmasat esni vele. Nem csoda, hogy mikor a mamáéknál jártunk, mindig előszeretettel vetettem bele magam az egykori tiniszobájának ereklyéi közé – mentettem onnan Pink Floyd-vinylt és nyolcvanas évekbeli Rocklexikont, de

a legkedvesebb mégis az NSZK-ból hazahozott, állítólag indokolatlan árú (márkában mérendő!) motoros fickó posztere, ami aztán az én falamra is kikerült.

Arról persze fogalmunk sincs, ki ez, de ha a papa garázsa tele lehetett a hatvanas évek Playboyaival, az én szobámban is lóghat egy fekete-fehér fickó, aki sármos félmosollyal bókol nekem minden reggel és este.

Az InterRail-jegy

Sokat filóztam, hogy a cikkben szereplő negyedik tárgy ez a vonatjegy-összesítő legyen, vagy egy bóvli, fehér napszemüveg, hiszen a kettő egyazon sztorihoz kapcsolódik. Életem egyik legmeghatározóbb élménye – és későbbi értékrendem, életmódom origója – a 2014-es nyugat-európai, vonatos-stoppos körutam (ITT írtam róla), amit egy barátnőmmel közösen tettünk meg, nem kisebb céllal, mint hogy szembeszálljunk a pánikbetegségünkkel. Még ha ez nem is sikerült maradéktalanul, az a három hét annyi élménnyel és tanulsággal szolgált, mint máskor egy teljes év.

Ott tapasztaltam meg először ugyanis, hogy magamra utalva sokkal többre vagyok képes, mint gondolnám, hogy a világ ezerszer többről szól, mint az albim és az egyetem közötti metrószakasz, és hogy az emberek igenis eredendően jók és segítőkészek.

Na meg azt is, hogy nincs nagyobb terápia, mint a környezetváltozás, a tenger, és az új ingerek gyűjtése. A napszemüveget a párizsi állomásunk utolsó estéjén, a táncparkett közepén vettem le egy vadidegen fiú fejéről hajnali négy tájékán, akkor még nem is sejtve, hogy a srác egy hónap múlva utánam jön, és egy évig boldog pár leszünk. 

Az első póló, amit én varrtam

Korábban írtam már arról, milyen fontos mérföldkő volt az életemben, amikor a Covid alatt megvettem az első varrógépem. Na, ennél már csak az volt fontosabb lépés, amikor elkészült az első pólóm is, amiben azóta is úgy grasszálok az utcán, mintha Vivienne Westwood kizárólag nekem tervezett és aláírt darabját ölteném magamra. Kissé elszabott felső, szűk a hónalja, és az anyagválasztás sem volt túl szerencsés, valószínűleg a fazonon is lenne mit igazítani, de épp a tökéletlenségében rejlik a szerethetősége és az egyedisége.

Ha ránézek, sokkal többet látok holmi bársonydarabnál: ez a felső egyben a varrónő nagymamám hagyatéka, a megszerzett önbizalom, hogy képes vagyok új tudás elsajátítására, és egyben egy emlékeztető arról, hogy van hova nyúlnom, ha a túlgondolkodást alkotó tevékenységbe fordítanám.

Ha elolvasnád más szerzőink 5 legkedvesebb tárgyainak történetét, azokat ITT találod.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Takács Dalma