Jane Goodall: Öt évünk maradt radikálisan változtatni, vagy a jövőnk halálra van ítélve

–

Arról, hogy 64 év után még mindig képes rácsodálkozni a csimpánzokra

„Legutóbb azt láttuk, hogy egy új nőstény, aki a kicsinyével csatlakozott a csapathoz, behozott egy új eszközt és módszert. A csimpánzok elkezdtek hosszú botokat használni a hangyászáshoz. Észrevettük, hogy a husángokat a fák odvaiba dugják, majd amikor kihúzzák onnan, a botra felmászott termeszhangyákat lecsipegetik a szájukkal. A Gombe-i csimpánzok eddig ezt nem csinálták, egészen néhány évvel ezelőttig, amikor az új nőstény csatlakozott – akitől a módszert eltanulta a kicsinye, majd tőle a többi kölyök. A hímeket az újdonság nem érdekelte.”

Arról, hogy mit szól az őt ért kritikákhoz, melyek szerint túlságosan is emberszámba vette a csimpánzokat azzal, hogy nevet adott nekik és a barátainak tekintette őket

„Amikor alig húszévesen kikerültem Gombe-ba, még nem jártam egyetemre, nem volt semmilyen protokoll, amit követhettem volna, és senki sem kísért el. Csak a könyveimet vittem, egy használt távcsövet és egy tollat. Mindössze ennyim volt. Az egész életemet állatok megfigyelésével töltöttem. A kutya a kedvenc állatom, de ha macskád van, nyulad vagy lovad, nekik is nevet adsz. Kislánykoromban a mókusokat figyeltem meg a kertünkben, őket is elneveztem. Sőt, a barátaim csigaversenyén, a csigáknak nemcsak sorszámuk volt a házukon, hanem nevük is.

Szóval el sem tudtam képzelni, hogy ne adjak nevet a csimpánzoknak, amikor megfigyeltem és leírtam a személyiségüket, a gondolkodásukat és az érzelmeiket. Képesek voltak azt mondani, hogy ezek a tulajdonságok csakis emberiek lehetnek… de kapaszkodjanak meg, a csimpánzok tulajdonságai kísértetiesen hasonlítanak a mieinkhez.”

Arról, hogy miért nem áll le még 90 évesen sem

„Egyre szenvedélyesebb vagyok a környezetünkkel és a vadvilággal kapcsolatban. És rettentően szenvedélyes vagyok a bolygónkon élő gyerekek és állatok jövőjével kapcsolatban.

Most még nyitva van az ablak, ami lehetőséget nyújt, hogy lelassítsuk a klímaváltozást és a biodiverzitás csökkenését. De ez az ablak záródik.”

Arról, hogy mekkora a baj (Nagy.)

„A legfrissebb kutatási eredmények szerint már csak öt évünk van, hogy ténylegesen elkezdjük lassítani ezeket a folyamatokat. Ha nem fogunk össze, ha nem kezdjük el komolyan szabályozni azt, hogy az emberek mit tehetnek és mit nem a környezetükkel, ha nem válunk le villámgyorsan a fosszilis energiahordozókról, akkor a jövőnk halálra van ítélve.

Keményebb törvényekre van szükség. A saját életünkben is. Egyszerűen muszáj nekünk, embereknek is cselekednünk – az nem lehet, hogy csak a kormányokra és a nagyvállalatokra mutogatnunk.”

Arról, hogy igenis az embereken múlik

„Mivel globálisan akkora a baj, kétségbeesel és inkább feladnád – de ennek pont fordítva kellene lennie! Helyben kell nekiállni szövetségeseket keresni, közösséggé formálódni, fákat ültetni, etikusan vásárolni, és elfogadni, hogy minden egyes ember számít, mindannyiunknak van szerepe ebben, mindannyian hatással vagyunk a bolygó életére. Szóval bölcsebb döntéseket kellene hoznunk – nekünk, a saját életünkben.” 

Arról, hogy mennyire látszik a vészhelyzet már most a természeten (Nagyon.)

„Szinte elmondhatatlan, hogy mekkora hatással van ez az egész az élővilágra. Ott, ahol a csimpánzokat több mint hat évtizede megfigyelem, alapvetően mindig is két esős évszak volt: egy hosszabb és egy rövidebb – ezek olyan pontosan érkeztek, hogy hozzájuk lehetett igazítani az órádat. Most viszont már csak egy van, és az is változékony – néha a száraz évszakban esik, máskor az esősben van szárazság. És ez végzetes hatással van az élővilágra:

a fák rossz időpontban hajtanak ki, ami összezavarja a csimpánzokat és a rovarokat, emiatta a madarakat is… szóval nagyon is látható, kézzelfogható, ami történik. Egész Afrikában rohamosan csökken a csimpánzpopuláció, erdők pusztulnak el, a hatodik kihalási hullám közepén vagyunk.

Muszáj lenne helyreállítani a természetet, hogy legyen jövőnk.”

Arról, hogy mi az, amit jó lett volna, ha az emberek átélték volna vele a vadonban

„Egy csodálatos pillanatot az első csimpánzzal, akit megfigyeltem. David Greybeardnek (magyarul: Szürkeszakáll Dávid) hívtam, és épp elvesztette a társát. Követtem őt, és amikor egyszer leült, leültem én is a közelébe. Felvettem a földről egy piros, érett gyümölcsöt és felé nyújtottam, mire ő elfordította a fejét. Akkor a kezemet egy kicsit közelebb vittem hozzá… ő pedig egyszer csak felém fordult, belenézett a szemembe, és kinyújtotta a karját felém. A gyümölcsöt a földre ejtette és ugyanazzal a mozdulattal megszorította az ujjaimat. A csimpánzok így nyugtatják egymást. Az történt, hogy mi, ketten tökéletesen megértettük egymást ezen a gesztusnyelven. Egy olyan nyelven, amely már a beszélt emberi nyelv kialakulása előtt létezett.”

A BBC4 Rádiónak adott interjút ezen a linken tudod meghallgatni. Itt pedig Szabó Anna Eszter kollégám korábbi beszélgetését olvashatod Jane Goodall etológussal. 

D. Tóth Kriszta