–

Gyűrű Christianiából

Az öcsém 2019-ben lett 18 éves, én meg kitaláltam, hogy egy külföldi utazást adok neki ajándékba. Mivel egyértelmű volt, hogy az én pénztárcám nem elég vastag a művelethez, bevontam a szüleimet és a nagyszüleimet a tervbe, így lett egy nagy közös ajándék a novemberi hosszú hétvége Koppenhágában. Ketten mentünk, csak tesók, és életre szóló élmény lett belőle. A dán főváros teljesen elvarázsolt minket, erről írtam is akkor egy élménybeszámolót. Ezt a gyűrűt akkor vettem Christiania szabad városban, ami technikailag Koppenhága egyik negyede, és ami totális ellentéte a városnak. A rendezett, jól szervezett és iszonyú csendes dán fővárosban ez egy bohém sziget telegraffitizett falakkal, romkocsmákkal, amikben még dohányozni is lehet, és a helyiek által készített portékáktól roskadozó utcai standokkal. Imádtuk a várost, de ezt a részt, ha lehet, még jobban a szívünkbe zártuk. Olyan hangulata van, amit nem lehet elmagyarázni, ezt át kell élni. Ez a gyűrű is egy utcai árustól van, és azóta mindennap hordom. Egyrészt, mert nagyon tetszik, másrészt emlékeztet erre a fantasztikus kalandra, amit az öcsémmel együtt éltünk át, ez csak a miénk.

Sherlock-bögre Londonból

Újabb születésnap, újabb utazás: ezúttal viszont az én 23. szülinapomról van szó, a helyszín pedig London. Mivel imádom a Sherlock Holmes-történeteket, még jobban a BBC-féle Sherlock című sorozatot, így egyértelmű volt, hogy az ötnapos kirándulásból a szülinapomon megyünk a Sherlock-múzeumba.

Őszinte leszek, a kiállítás nem nagy szám, ám a tény, hogy ott állok a Baker Street 221B-ben, felfoghatatlan boldogsággal töltött el.

Utána persze beszabadultunk az ajándékboltba, ahol a világ összes pénzét el lehetne költeni, nyilván, de megelégedtem ezzel a bögrével, amiből – úgy terveztem – életem végéig iszom majd a kávét. Ám körülbelül a harmadik használat után összekoccanhatott valamivel, ugyanis megrepedt az oldala, emiatt pedig szivárog. Így került át a könyvespolcra, de nem bánom: így egy percet sem kell eltöltenie holmi átlagos bögrék között a konyhaszekrényben. És így legalább mindennap látom, és emlékeztet életem eddigi legjobb szülinapjára.

Anya fülbevalója

Gyerekkoromban imádtam kutakodni a dolgozószobában, minden kincset ide rejtettek a szüleim: itt voltak a családi fényképhegyek, régi bizonyítványok, és az a barna üvegből készült doboz, amiben az arany ékszerek lapultak. Nem volt benne sok, 3-4 fülbevaló, egy pecsétgyűrű, amit apukám kapott egy régi munkahelyén, egy aranylánc egy szívecskés medállal, és ez a fülbevaló. Ez az egyetlen, ami nem arany, csak bekerült a többi közé: anyukám nem hord ékszereket, így nem volt külön hely a bizsuknak. Ezt a fülbevalót még a húszas évei elején vette a Váci utcában, de én sosem láttam rajta. Mindig a dobozkában volt a többi ékszerrel együtt, és nekem ez tetszett a legjobban, folyton előszedtem és ebben parádéztam a lakásban. Aztán amikor olyan 16 éves lehettem, egy bulira való készülődés közben újra előszedtem. Ekkor kaptam meg anyától. Nem szeretem a „lógós” fülbevalókat, ez az egy, ami nem idegesít. A közepén lévő gyöngy amúgy fekete volt, csak az évek alatt lekopott róla a festék. Gondolkodtam rajta, hogy visszafestem, de végül úgy döntöttem, ez így a legszebb.

Együtt koptattuk le anyával.

A határidőnaplóim

Jó, ez lehet csalás, ugyanis itt nem egy konkrét tárgyról van szó, hiszen minden évben újat kezdek. Mégis, nélküle szó szerint el vagyok veszve. Amit nem írok bele, az nincs, ez a kihelyezett agyam és emlékezetem. Nemcsak a teendőket írom bele, hanem minden programomat, és olykor azt is, milyen volt egy-egy nap. Ezek mellett pedig terápiás oldala is van, ugyanis magamnak rajzolom meg ezeket a naplókat. A bullet journalt – ez a szakkifejezés rá – elvileg havonta kellene megrajzolni, mindig a következő hónapot, ám nekem erre nincs időm, így egyszerre két-három hónapot szoktam megcsinálni sorozatnézés közben. Kikapcsol és feltölt, hogy pepecselhetek az adott hónap borítójának megtervezésével, azt a minimális vizuális kreatív energiát, ami bennem van, itt kiélhetem, és bár messze nem tökéletes a végeredmény, én nagyon boldog vagyok vele. A megtelt naplókat pedig néha előveszem és végiglapozgatom őket: ezek az én emlékkönyveim magamnak.

A szemüvegem

Sosem értettem, hogy miért gondolják egyesek, hogy ciki szemüvegesnek lenni. Én repestem az örömtől, amikor megkaptam az első szemüvegemet általános iskola alsóban. Hogy tényleg szükségem volt-e rá, vagy csak bemeséltem magamnak, hogy nekem is legyen szemüvegem, nem tudom, de az tény, hogy közelre tökéletesen látok. Ám kilencedikes koromra már hunyorogva sem tudtam elolvasni az első sorból, hogy mi van a táblára írva, így akkor lett távolra látó szemüvegem. Azt viszont akkor nem igazán szerettem, nem állt jól. Végül, pár évre rá meglett az első olyan szemüvegem, amiben tényleg jól éreztem magam. Tetszett, amilyenné vált az arcom vele. A mostani már egy újabb szemüveg, számszerűen a harmadik, de ezt szeretem a legjobban. Hosszú szenvedés volt, mire megtaláltam, és már előre félek, hogy mi lesz, ha ennek is lejár a szavatossága. Pucérnak érzem nélküle az arcom, és nem vágyom rá, hogy kontaktlencsével vagy műtéttel szabadítsanak meg tőle. Rajta keresztül látom a világot, hozzám tartozik. Én szemüveges lány vagyok.

Dián Dóri