„Ne érj hozzá! Az az enyém!” – Féltve őrzött tárgyaink

–

Rémisztő dolog történt nemrég egy hétfői értekezlet előtt: eltűnt a liverpoolos bögrém. Kétségbeesetten rohangáltam a konyhában, aztán az asztalok között, hátha csak ott felejtettem valahol, de semmi. Már épp az a rémkép kezdett kibontakozni lelki szemeim előtt, hogy a Popfilter-felvételek legfontosabb eszköze (jó, a hangcuccon túl, na…) eltört, csak senki nem mert szólni nekem, amikor megpillantottam a bögrét. Krajnyik Cinti kezében, aki épp gyümölcsteát iszogatott belőle. 

Szegény Cinti biztosan nem volt felkészülve olyan mértékű döbbenetre és pánikra, amivel megrohantam őt, és megkértem, hadd öntsem át az italát egy másik csészébe, mert én nem bírok a sajátom nélkül értekezni.

Utána elmagyaráztam neki, hogy nem arról van szó, hogy irigy seggfej lennék, mindössze arról, hogy ez a bögre számomra annyira személyes és fontos, hogy még sosem fordult elő, hogy más használta volna. 

Talán kicsinyességnek tűnhet, ugyanakkor sokkal inkább babona ez a részemről: ez a szerencsehozó, megnyugtató, biztonságot adó bögrém a felvételek közben. Az eset nyomán arra voltam kíváncsi, vajon a csapat többi tagja hogy áll a személyes tárgyak vs. idegen kezek témakörével. 

Tárgyfétis vagy jogos aggodalom?

Nos, első körben döbbenten tapasztaltam, hogy vannak (Dián Dóri és Milanovich Domi például), akik egyszerűen nem tudtak olyasmit mondani, amit ne adnának szívesen más kezébe. 

Fiala Borcsa például így nyilatkozott:

„Sokat gondolkodtam rajta, de szerintem nekem nincs ilyen. Talán az is az oka, hogy mi négyen voltunk testvérek, én a legidősebb, úgyhogy hamar megtanultam, hogyan ne ragaszkodjak túlságosan a dolgaimhoz. Ha még maradt volna bennem egy szikrányi morzsája a tárgyfetisizálásnak, azt meg a gyerekeim irtották ki két évtized alatt. Ma már tudom például, hogy ha nem találom valami sminkcuccomat, az a lányom szobájában lesz, ráadásul úgy, hogy ha már elég ideje ott van (mondjuk, egy hete), akkor az onnantól az ő tulajdonának minősül (szerinte).”

Itt egy kicsit elszégyelltem magam, de aztán jöttek a többiek, és árnyalták a képet. Olykor ugyanis nagyon is jogos a félelmünk.

Kiégetett, eltűnt tárgyaink

Pichler Zsófi egyszer már pórul járt, úgyhogy azóta árgus szemmel figyel:

„Nekem a függőágyam. Tudom, tudom, használati tárgy, de valahányszor fellógattam a kempingben, és valaki más ült bele helyettem, rögtön elkezdtem figyelni az illetőt, nehogy koszos lábbal, kajával, innivalóval másszon bele (annak ellenére, hogy én ettem-ittam benne bármikor, koszosan vagy tisztán). Ha meg a táboroztatott gyerekeink másztak bele, akkor biztos, hogy nem mozdultam mellőlük egy tapodtat sem, nehogy kárt tegyenek benne. Sajnos az előző függőágyam így is áldozatául esett egy égő cigarettának, amikor az egyik barátunk belesétált a sötétben cigizés közben (ez a barát aztán rendes volt, és vett nekem egy újat). Azóta ha nem vagyok a közelben, inkább leszedem a függőágyam, nehogy az újnak is baja essen. Nem szép dolog, de ÉN akarok benne gondtalanul heverészni. Az az én helyem.” 

Szabó Anna Eszter félelmei sem teljesen alaptalanok:

„Gund, a plüss. Négyéves voltam (most leszek harminchat), amikor Amerikában egy boltban megláttam, és nem voltam hajlandó elengedni, a szüleimnek esélyük nem volt. Mindent elmond az áráról, hogy apa évekig dollárnak hívta. Én a márkacímke alapján maradtam a Gundnál. Azóta is velem van, minden költözésnél kiemelt helye volt.

És persze igyekszem meghatódni, amikor a gyerekek játszanak vele, hogy jaaaaj, régen én, most meg ők, ehelyett belül inkább idegrángást készülök kapni, hogy ezek a haramiák nehogy kárt tegyenek az én drágaságomban. Igen, az anyák gyöngye vagyok, jól látjátok. A plüssömet féltem a gyerekeimtől. De higgyétek el, nem ok nélkül!

Eddig két kedvenc teásbögrém esett áldozatul. Ma már nincs kedvenc bögrém, az a tuti.”

Ajjaj, Both Gabi vallomását nagyon át tudom érezni: az én egyik, a szekrény tetején gondosan őrizgetett szerkesztői díjamról épp néhány napja, nagytakarításkor vettem észre, hogy a díszdobozát leszarta a galamb, amit nyáron felneveltem…

„Amióta van három gyerekem, azóta számomra gyakorlatilag megszűnt a magántulajdon fogalma. Először az anyukámtól kunyizták el a vitrinből az összes kézilabdás érmemet. Egy ideig boldogan osztogatták egymásnak a különböző szerepjátékokban, aztán örökre eltűntek az érmeim. Mindegyik. Később a versmondóversenyeken kapott okleveleimet hányták szét és tüntették el szintén örökre. Most meg az van, hogy ha nem lopom be a szárítóról idejében valamelyik kedvenc ruhámat a szobámba, akkor nagy valószínűséggel valamelyik lányomnál találom meg egyhetes kitartó keresés után a sarokba hajítva.

Szóval nekem nincs ilyen tárgyam. Még a papucsaim tulajdonjogáról is le kellett mondanom.

Valamiért a sötétkék plüsspapucsokat részesítem előnyben, van belőle néhány pár, illetve már nem pár, mert Lujzi kutyánk hivatásos papucstolvaj, és szétrágja, rejtegeti, dédelgeti őket. Az utolsó épen maradt papucsomat keresgéltem a napokban: Lujzi pontosan érti a »hol a papucsom?« kérdést, van, amikor engedelmesen és bűnbánó pofával elő is hozza a rejtekhelyről, és visszaszolgáltatja, de most süketnek tettette magát. A kanapén találtam meg, a párnák mögé bedugva mind a kettőt, szerencsére csak az egyik volt megrágva…” 

Amitől nem válnánk meg sosem

Pásztory Dóri adta az egyik legaranyosabb választ a kérdésemre (ahahaha, mekkora szóvicc!): 

„Talán az én esetemben sokan azt feltételeznék, hogy az olimpiai érmeim, de én azokat nagyon szívesen adom oda bárkinek, aki a nyakába szeretné akasztani vagy megfogdosni, valahogy nincsenek túlmisztifikálva számomra. Úgy érzem, hogy ha ezeken a tárgyakon keresztül tudok valamit adni, motivációt, inspirációt vagy akár egy darabot abból a jó érzésből, amit nekem jelentett a megszerzésük, akkor már érdemes volt dolgozni értük.

Az alvós kispárnámhoz viszont nem nyúlhat senki.

Amióta az eszemet tudom, van egy kispárnám, amit mindenhova viszek. Először egy sárga pumuklis, igazi búcsús fodrosszívecske-párna volt, de az konkrétan menthetetlenre foszlott tizenöt év alatt. Így az elmúlt húsz évben már a második alvós párnámat koptatom, ami egész jól bírja. Ha csak egy éjszakára is megyek valahova, akkor is viszem, mert egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy idegen ágyneműre hajtsam a fejem.”

Iliás-Nagy Katinak, következő vallomásunk írójának üzenem: egyszer valaki nem adta vissza az egyik, külföldről rendelt, gyűjtői kiadású könyvemet, s amikor számonkértem rajta, azt írta,

szerinte a könyvek életéhez hozzátartozik, hogy összevissza adogatjuk őket, és sose látjuk, amit kölcsönadtunk. Szerintem én azóta is ott ülök a csetablak előtt, amelyben ezt bepötyögte nekem…

„A fényképezőgépem. Manapság már nem jellemző, de anno, amikor még nem voltak okostelefonok, vagyis nem volt mindenkinél fényképezésre alkalmas eszköz, előfordult, hogy ismerősök, barátok elkérték a fényképezőgépemet. »Lőhetek néhány képet?« Nem szívesen adtam oda, egyszerűen azért, mert főiskolásként a kevéske kis pénzemből spóroltam össze az árát, és tudtam, hogy ha valami baja lesz, gondot okoz javíttatni vagy újat venni, tehát kénytelen lennék kifizettetni azzal, akinek odaadtam a gépet… szóval kellemetlen szitu lenne.

Ha ennek ellenére mégis odaadtam a gépemet néhány kattintásra, akkor a másik nyakába akasztottam, és kb. folyamatosan mellette álltam és felügyeltem. Szörnyű pillanatok voltak!

Ja, és rájöttem, hogy könyvet sem adok szívesen kölcsön. Már így is hiányzik két könyv a házi könyvtárunkból. Ki tudja, kinél van. Azt sem szeretem, ha valaki koszos, ragadós, kajás kézzel nyúl a könyvekhez.”

Fiala Borcsának (aki, mint kiderült, a könyvekről mégiscsak jegyzéket vezet) van egy bevált módszere a fentiek ellen: „Én azt szoktam csinálni, hogy az illetőt, amikor kölcsönvesz tőlem egy könyvet, lefotózom a kötettel, és akkor ott a dátum, meg a tárgyi bizonyíték, amit le se tagadhat.”

Fun fact: Borcsa olyan lelkiismeretes a könyvek visszaadásában, hogy előfordult már, hogy azt is visszaadta, amit örökbe adtam neki! 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / angel_nt

Csepelyi Adrienn