–

Két lány, akiknek időnként még a sarki boltig is nehézséget okoz lemenni, bejárta Európát

Reggel fél kilenc, Keleti pályaudvar. Korán van még, de már most izzasztó a meleg, pláne így, hogy húzom magam után ezt a húszkilós bőröndöt. A világoskék csipkeruhám van rajtam, amit egyszer leettem spagettivel egy randin – ha akkor nem is, most biztosan szerencsét hoz majd. A vonat kilenckor indul, szóval eléggé kicentiztük: még csak most állunk be a sorba, hogy megvegyük az Interrail-jegyet, a papírfecnit, ami a következő egy hónapban a legfontosabb kincs lesz a táskámban (csak el ne veszítsem!). Talán azért hagytunk mindent az utolsó pillanatra, mert magunk sem hittük el, hogy tényleg bevállaljuk, hogy ketten, húszévesen egy hónapon keresztül utazgatunk majd Nyugat-Európában. Hetek óta kész az útiterv, robotpilóta-üzemmódban pakoltuk tele a bőröndöket, de az egész olyan volt, mintha csak játszanánk. Éppen ezért ez a last minute stratégia: mielőtt feleszméltünk volna, már rég a cseh földre tartó vonaton ültünk.

A terv a következő volt: huszonnyolc nap alatt meglátogatunk öt országot és hét várost – a lehető legkisebb költségvetésből –, és közben megküzdünk a szorongásainkkal. Merthogy pánikbetegségünkből adódóan mindketten rettegünk a bizonytalantól, a kiszámíthatatlantól, a komfortzóna elhagyásától.

Kívülről nézve elég nevetségesen hangzik, hogy két olyan lány, akiknek időnként még a sarki bolt meglátogatása is problémát okoz, most bejárja majd Európát, a döntés mégis magától értetődőn, hosszas hezitálás nélkül született meg. 

Talán utólag értettem meg igazán, mi játszódhatott le húszévesen bennem: a félelem, hogy sosem szabadulhatok ki a magam építette börtönből, sokkal rosszabb volt, mint az ismeretlentől való rettegés.

A sok-sok rétegnyi szorongás alatt ott dolgozott egy pici motor, ami csak arra várt, hogy átvehesse az irányítást. Hogy megmutathassa a Frontin által szedált agynak, milyen a felhőtlen (és felelőtlen) szabadság.

Hogy milyen az, amikor elengedem a kormányt, amin már hófehérré merevedtek az ujjaim. Elmondom, hogy sikerült.

Vigyázz, kész, rajt!

Az első állomás Prága volt, ezt követte München, Amszterdam, Párizs, Cannes, Róma, majd Velence. Az országok között vonaton utaztunk, országon belül pedig stoppoltunk, buszoztunk, vagy ami épp adódott. A szállásainkat Couchsurfön foglaltuk le, így az esetlegességen és a szerencsén múlott, éppen hol alszunk. (Ha esetleg nem ismernéd, a Couchsurf egy olyan rendszer, amiben helyiek a saját otthonukban fogadnak ingyen. Ennek lényege a nemzetközi barátságok kiépítése, és most már szerencsére eléggé ellenőrzött és biztonságos a rendszer, de azért ez nem volt mindig így.) Egy szó, mint száz, aludtunk kollégiumi szobában, kitört ablakú foglaltházban, kacsalábon forgó luxuspalotában, hostelben és vasútállomáson is. Az első három-négy szállást még Budapestről foglaltuk le, aztán ahogy oldódott a görcsös szorongásunk, úgy vesztünk el a spontaneitás tengerében: sokszor az adott nap estéjén derült ki, hol töltjük az éjszakát. 

„Most olyan könnyű minden, szinte csak a semmi tart”

Nagyon furcsa, milyen észrevétlenül vált a kis kapcsoló a fejünkben a megváltozott élethelyzet hatására. Míg az egyik nap még a jól ismert szobámban, a barátaim körében, a beadandóim miatt szorongtam, a következő nap már egy idegen városban buliztam egy ismeretlen társasággal. Bár jókora logisztikát igényelt a program, a szállásfoglalás, a kaja beszerzése és a vonatutak összeegyeztetése, sokkal kisebb feladatnak éreztem, mint a szokásos teendőim ellátását. Ezt utólag három dologgal tudom megmagyarázni.

Az első, hogy egy idegen, azaz steril környezetben nincs olyan dolog, ami már átélt, negatív élményeket triggerelne bennem újra. A második, hogy a rengeteg új impulzus és találkozás olyannyira leköt, hogy nincs szabad öt percem a szorongásra. A harmadik pedig, hogy a klasszikus, mindennapi elvárások lekerültek a vállamról, és csakis olyan „terheket” vettem a helyükre, amiket önként és örömmel vállaltam.

A szorongást izgalommá konvertálni

Ha azt mondanám, minden zökkenőmentesen haladt, nagyot hazudnék. Volt olyan szállás, amit el kellett hagynunk pár furcsa alak miatt, és az is megesett, hogy eltévedtünk vagy rossz vonatra szálltunk fel. Bár a testem ugyanúgy reagált a „vészhelyzetekre”, ahogy itthon tenné – magas pulzussal és görcsölő gyomorral –, valami mégis más volt.

Míg „normál” esetben ilyenkor beránt az örvény és összefolynak a gondolataim, itt hirtelen minden érzékszervem kiélesedett. A „pánik” gomb „feladattá”, a „rettegés” pedig „izgalommá” konvertálódott, és olyan automatikusan oldottam meg a nehézségeket, mintha programozva lennék rá.

Korábban nem is sejtettem, hogy tíz perc alatt képes vagyok új útitervet készíteni, új szállást vagy járatot foglalni, de ott, akkor, elképesztő racionalizmussal és hatékonysággal álltak össze a kirakó darabkái. (Természetesen ehhez szükség volt egy olyan szuper partnerre is, mint az útitársam, akinél érdekes módon ugyanígy működtek a dolgok.)

Az út folyamán hozzászoktam, hogy napi szinten, sőt óránként kell kimozdulnom a komfortzónámból. Ha pedig ezt megtettem, nem maradt el a jutalom – az elsőre bevehetetlennek tűnő hajtűkanyarok végén egy kényelmes szállás, egy gyönyörű tengerpart, egy felejthetetlen buli vagy egy új, életre szóló barátság várt.

Erről az jut eszembe, amikor a kutyámat az autóhoz szoktattuk. Eleinte félt beszállni a kocsiba, ám miután megtapasztalta, hogy a kényelmetlen zötyögés vége egy kirándulás lesz, pár alkalom után már örömmel ugrott be. Itt vált világossá igazán, mit értett Micimackó azon, hogy „bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb, mint sejted, és okosabb, mint véled”.

Bízni az intuíciókban, belelazulni a könnyűségbe

Talán mondanom sem kell, hogy a couchsurfing és a stoppolás ötlete nem váltott ki osztatlan örömet a családunkban. A társadalmunk legtermészetesebb önvédelmi reakciója a szkepticizmus, ami vitathatatlanul az életben maradás egyik fontos feltétele. Ezzel a beszámolóval még véletlenül sem szeretném arra motiválni az olvasókat, hogy kövessék a példámat, majd ha már újra lehet utazgatni – a jövendőbeli gyerekemet meg még kevésbé noszogatnám –, de nem lenne teljes a történetem, ha a necces helyzetek mellett nem mesélnék a rengeteg pozitív élményről is.

Akárhogy nézzük, a couchsurfing alapja a bizalom, mindegyik fél oldaláról.

Az, hogy egy vadidegen ember megosztja velünk az otthonát két-három napra, őt éppen olyan kiszolgáltatottá teszi, mind bennünket.

Ennek ellenére – és ezzel együtt – azt tapasztaltuk, hogy ezek az emberek ledobták magukról azt a bizonyos természetes szkepticizmust, evidens módon adták át a legprivátabb életterüket, a tapasztalataikat, és a legnagyobb szeretettel várnak vissza bennünket. Erős bűntudatom támadt, amikor felismertem, hogy a vendéglátóink iránt tanúsított kezdeti bizalmatlanságom nemhogy alaptalan volt, de sértő is egyben: ők sosem kérdőjelezték volna meg, hogy a holmijaik biztonságban vannak-e mellettünk. Fun fact: néhányukkal a mai napig barátságot ápolunk. Azt hiszem, nekik köszönhetem igazán, hogy megértettem, az élet nemcsak veszélyekkel van tele, hanem létezik valódi, tiszta emberi jóság, és ennek felismeréséhez egyedül az intuícióinkra hallgathatunk.

Miután át mertük adni magunkat ezeknek az új kapcsolatoknak, a városlátogatás is új szintre került. A bennfentes helyiek megmutatták nekünk azt, amihez a turistamagazin kevés lett volna. Persze, kipipáltuk az Eiffel-tornyot, gondoláztunk Velencében és pózoltunk a prágai Lennon-fal előtt, de Amszterdam föld alatti hangszerkiállítását és Róma legjobb pizzáját biztosan nem találtuk volna meg magunktól.

„Elhagyni a csónakot a tengerért”

Egy szóval sem állítom, hogy ez a kirándulás teljes egészében feloldotta a szorongásunkat, hogy a hazaérkezés óta eltelt hét évben egyszer sem merültünk alá. Az viszont biztos, hogy egy életre megváltoztatta a szemléletünket, sőt az életstílusunkat is.

Amellett, hogy megismerkedtem egy korábban láthatatlan énemmel, aki talpraesett és pillanatok alatt old meg problémákat, az is kiderült, hogy a legmélyebb ösztöneim mindig „túlélésre” sarkallnak.

Lehetséges, hogy korábban sosem voltam ennyire magamra utalva? Vagy hogy semmi sem motivált még annyira, mint az idegen tájak, a kaland, a tenger?

Pontos válaszom nincs, de az biztos, hogy ott és akkor örök hűséget fogadtam az utazásnak. Hazaérkezésünk óta minden évben legalább háromszor útra kelek, és az égvilágon semmi nem tölt fel olyan energiával, mint a tenger fodrozódása. Ez az érzés a mindennapjaimba is beépült: meditációkor is a tenger hangját és illatát hívom segítségül, és beláttam, hogy a végtelen, olykor dühöngő, ismeretlen kékség is lehet olyan komfortos, mint a takarók alatti, biztonságos világ.

Takács Dalma

A képek a szerző tulajdonában vannak