Vettem varrógépet meg temperát, és ez volt a legjobb dolog, amit a mentális egészségemért tehettem

–

Azt, hogy a művészet terápiás hatással bír, mindig is kész tényként kezeltem – másoknál. Persze megvolt az a gyerekkori szakasz, amikor sorra hordtam haza a gesztenyefigurákat meg a pelenkaöltéses könyvjelzőket, mégis, az egész csak életkori sajátosságnak tűnt, felnőttként az én helyem úgyis a klaviatúra mögött lesz. És lett is.

Bár mindig lenyűgözött a képzőművész barátaim éppen aktuális agymenése, az alkotásnak nem volt és nem is lehetett helye az életemben – egészen a Covidig. Amikor egyik pillanatról a másikra az egész világ leállt, gyorsan világossá vált, hogy valamilyen módon menekülnöm kell az agyam folyamatosan forgó kerekei közül, amelyek a nap huszonnégy órájában őrölnek. Mint gasztronómiai antitalentum, a kovász nálam szóba sem jöhetett, ellenben felderengett az a gyerekkori élmény, amikor a nagymamám varrószobájában együtt tisztogattuk az öreg Singert, és amíg ő a papa nadrágját foltozta, én a babáimat style-ingoltam.

A gép monoton, meditatív berregése

Az első pár varróóra, majd az első saját varrógépem új kapukat nyitott meg, és voltak olyan napok, amikor nemhogy stresszelni, de még enni is elfelejtettem, annyira lekötött az alkotás öröme. A kis szorongáscsomag, ami állandó helyet bérelt az agyam központi szobájában, erre a pár órára elköltözött, és a helyére olyan új, izgalmas kérdések kerültek, mint hogy hogyan kell befűzni a cérnát a gépbe, melyik a textília színe és fonákja, vagy hogy a kék vagy piros szabásminta vonatkozik-e rám. Lenyűgözött ez a rengeteg új ismeret, a lehetőség, hogy újat tanulhatok, és hogy végeredményként ott egy ruhadarab, amelyet a két kezemmel hoztam össze.

A gép monoton, meditatív berregése, a textíliák tapintása, az öltésekre fordított figyelem olyan mindfulélményt hozott magával, amilyet korábban csak mesterségesen, izzadságszagú relaxációval tudtam előidézni.

Megszűnt minden, csak én és a pillanat voltunk, na meg az a kis szövetdarab, amely alakult, formálódott a kezem között.

A varrás azóta is az életem szerves része, de mellette valódi workshop-junkie lettem. Az üvegékszer-készítés fun, de sajnos nem vagyok benne túl jó, a kontakttánc, a süthető gyurmaékszerek, a kerámiatálak, a floráriumok, és a kollázs viszont mind-mind valódi terápiának bizonyult. A végeredmény csak az élmény tíz százaléka – maga az alkotás aktusa az, amely igazán feltölt, és ami oly sok mindenre megtanított.

Amellett, hogy általa átélhetek egy hiperfókuszált, kizárólag a jelenre koncentráló állapotot, segített abban is, hogy elfogadjam, ha valami elsőre nem sikerül, és ne állítsak magam elé azonnal elvárásokat. Ismerve az időnként túlbuzgó énem, már a kezdetekkor megfogadtam, hogy a varrás soha nem válhat hivatássá, soha nem fogom pénzre váltani, még akkor sem, ha véletlenül kiderül, hogy az egész ország legjobb kezeslábasát varrom.

Nincs az a pénz, ami elveheti tőlem az elvárásmentességet és a hibázás lehetőségét, nincs az a megrendelő, akiért hajlandó leszek szorongani azon, hogy csúnya lett-e egy felhajtás. 

A varrós szoba a saját, privát szabadságterem, aminek a küszöbét se határidő, se elvárás, se teljesítményszorongás nem lépheti át.

Az alkotás akár hetvenöt százalékkal csökkentheti a stressz-szintet

Azt, hogy az alkotás terápiás jellegű, természetesen nem én ismertem fel először. Ha csak az első pár keresést nyitjuk meg a Google Scholaron, több száz olyan kutatás ugrik fel, amelyben egyetemi tanszékek és kutatócsoportok vizsgálják a művészet agyra, társas kapcsolatokra és fizikai jóllétre gyakorolt hatását.

A Drexel Egyetem professzorának, Girija Kaimal művészetterapeutának egy 2016-os kutatásából kiderült, hogy már 45 percnyi alkotás is jelentősen, akár 75 százalékkal csökkenti a kortizolszintet (ezt a köznyelvben stresszhormonként szokták emlegetni), és növeli a szerotonin-, valamint a dopaminszintet. Valószínűleg ennek a három vegyületnek a neve még annak is ismerősen csenghet, aki ellógta a bioszórákat – a dopamin és a szerotonin a két legerősebb katonánk, ha szorongással, stresszel vagy depressziós tünetekkel kell szembeszállni, ugyanis mindkettő jelenléte a boldogság, a komfort, az elégedettség, a motiváció megéléséért felel.

Na most, ha egy 45 perces alkalom ekkora hatással bír – 75 százalék, gondolj csak bele, mit jelent ez egy bénító stresszhelyzetben! –, akkor kétség sem fér hozzá, hogy az alkotás szisztematikus, folyamatos gyakorlása hegyeket mozgathat meg.

A kutatások alapján hatékony kiegészítő kezelésnek minősült többek között olyan kórképek esetében is, mint a poszttraumásstressz-zavar, a kényszerbetegségek vagy a major depresszió, pozitív hatást gyakorolt a diabétesz, az Alzheimer és a demencia kezelésében, és még a rákterápiák mellékhatásait is mérsékelte.

Ezeknél persze nem csupán arról van szó, hogy a festés, a gyurmázás vagy akár a varrás hatására hány új funkcionális kapcsolat jöhet létre az agy frontális és parietális területei között – a terápiás hatásnak az is része, hogy amennyiben rendszeresen megtapasztaljuk az alkotás okozta szabadságot, az életkedvet, a megnövekedett koncentrációs képességet, valószínűleg sokkal könnyebben tekintünk bizalommal és elfogadással az életünk egyéb, nehézséget okozó területeire is. 

Egy fejnehéz világban, ahol megszoktuk, hogy minden problémához agyból közelítünk, hogy mindenre van egy Excel-táblázatunk, és minden megoldandó feladatunknak tétje van, ez a gyermeki alkotóén-állapot igazi rebelliónak számít! Óriási szabadság lakozik abban, amikor az agyból átengedjük az irányítást az érzékszerveinknek, és a folyamatos döntéshozás helyett megérkezhetünk egy olyan állapotba, amikor a kezünkön áthaladó anyagok textúrája, illata, nesze jelenti a mindent.

És ami a legjobb benne, hogy az alkotói lehetőségek száma nemcsak technika, de forma szempontjából is végtelen. Ha úgy tartja kedvem, otthon, egyedül matatok a kis varrógépemmel órákon át, de ha valami új ismeretet akarok elsajátítani egy profitól, közösségekbe, társaságba kell mennem. A fenti kutatások említésekor egy fontos dolgot kihagytam:

a marginalizált csoportok, az idősek, valamint a társadalmi beilleszkedéssel küszködők segítése során megfigyelték, a közös alkotás csökkentette az izoláció esélyét, növelte a résztvevők kommunikációhoz, megosztáshoz való kedvét, javította a kapcsolatépítő képességeiket, és csökkentette a magány érzését is.

És mindehhez nem vagy csak alig kellettek szavak – az idősek otthonában tartott foglalkozáson például a résztvevők sokszor néma csendben ültek és festegettek egymás mellett, mégis, a következő napon könnyebben átkopogtak egymáshoz egy csésze kávéval. 

Temérdek módon előhívhatod magadból a belső, kreatív kisgyereket

Nem azt mondom, hogy mindenkinek megmenti majd az életét az alkotás, azt pedig pláne nem, hogy mindenkinek varrnia kell. Nem állítom, hogy mások is a workshopokban találják meg azt a flow-élményt, ami engem kizökkent a hétköznapok stresszhelyzeteiből.

Sőt, továbbmegyek: művészetterápiás alkalmakon rendre tapasztalom, hogy sokak számára ez a típusú tevékenység csak még tovább fokozhatja a teljesítményszorongást és a perfekcionizmust, pláne, ha az illető civil életében alkalmazott művészként dolgozik. Azt viszont mondom, hogy érdemes néha visszatérni egy kicsit Csíkszentmihályi gondolataihoz, és szánni pár percet arra, hogy végiggondoljuk:

mikor éltük át utoljára a hiperfókusz állapotát? Mi az a tevékenység az életünkben, amit pusztán élvezetből csinálunk? Mi az, ami segít abban, hogy kizárjuk a külvilágból érkező stresszes ingereket? Mi az, amiben meg tudjuk érezni saját ügyességünket, tehetségünket, fókuszunkat?

Nekem ez a varrás és a festés lett, neked talán a főzés lesz, de az is lehet, hogy a keresztrejtvény-fejtés vagy a horgászat. És bármilyen furán hangzik, ez egy picit talán mind művészetterápia. Talán fellengzősség ezt írni, de a belső, kíváncsi gyermek mindenkiben ott lakik, csak hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy az agyunk mely hátsó szobájában ítéltük szobafogságra. Én jövő héten egy táskakészítő workshopon engedem újra szabadjára, és őszintén bízom benne, hogy most is rácsukja az ajtót a stresszes, beáramló gondolataim lábára. Amíg én ott leszek, nekik nem lesz helyük a fejemben.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / ClarkandCompany

Takács Dalma