Szabó Anna Eszter: A traumáink átrajzolják a tükörképünket

–

D. Tóth Kriszta/WMN: Hogy fogadod, ha valaki azt mondja neked, hogy szép vagy?

Szabó Anna Eszter: Anya azt szokta mondani, hogy el kell jussak arra a szintre, amikor csak belenézek a másik szemébe és azt mondom, hogy köszönöm. Na, idáig még nem sikerült eljutni. Most az van, hogy lesütöm a szemem, összehúzom magam, felhúzom a vállam és csendben megköszönöm.

D. T. K./WMN: Ez a reakció. És mi az érzés, ami megjelenik benned közben? Egyáltalán, tudod, hogy szép vagy?

SZ. A. E.: Azt tudom, hogy nem vagyok csúnya. És azt is, hogy ami problémám van magammal, az nem a szépségem meglétéhez vagy „nem meglétéhez” kapcsolódik. Magamat dicsérni nem tudom, az még annyira sem komfortos, mint amikor kívülről jön. Előfordul, hogy jólesik a tükörbe nézni, de ennél nem több, legfeljebb egy-egy pillanatnyi érzés.

D. T. K./WMN: Mi kell ahhoz, hogy ez az egy-egy pillanat létrejöjjön? Hogy meglásd az arcod, és szeresd, amit látsz?

SZ. A. E.: Az, hogy úgy érezzem: szabad vagyok.

Amikor nem érzem azt, hogy valamit sürgősen javítanom kell magamon vagy a körülményeimen ahhoz, hogy természetesen érezzem magam a bőrömben, akkor szeretem, amit látok.

D. T. K./WMN: Ez azért izgalmas válasz, mert bevallom, én téged nagyon ritkán látlak igazán felszabadultnak.

SZ. A. E.: Igen, ezt más is mondta már. És képzeld, én ezt sokáig nem tudtam, hogy így van. De most már magamon is észreveszem, hogy azt érzem, mintha lenne egy láthatatlan közönségem, ami folyamatosan megítél, és annak tükrében látom magam. Ez nem jó. Ilyenkor próbálom megrázni magam, tudatosítani, hogy én vagyok itt, most, ebben a testben, ebben az arcban, ebben a bőrben.

D. T. K./WMN: A saját magad határait mennyire vagy képes meghúzni, leválasztani magad a külvilág benyomásairól?

SZ. A. E.: Nekem kisgyerekkorom óta alapélményem a visszajelzés a külsőmről. Pici koromban mindig mondogatták, hogy „milyen gyönyörű ez a gyerek”. Akkor nem foglalkoztam vele, ma ez inkább zavarba hoz.

D. T. K./WMN: Láttam egyszer egy gyerekkori fotódat, tényleg nagyon szép voltál. Mint egy baba.

SZ. A. E.: A saját kislányomon is látom, hogy mennyire hasonlít a gyerekkori énemre. De amint ez leesik, azonnal eszembe jut az is, hogy úristen, innen milyen mélyre lehet zuhanni. Kislányként élveztem a helyzetet, illegettem magam, jól éreztem magam a bőrömben. Aztán becsúszott a határaim mögé a külvilágnak az a része, ami nem a koromnak megfelelő módon adott pozitív visszajelzéseket, nagyon intenzíven. Többé a külső visszajelzés már nem ugyanazt jelentette.

D. T. K./WMN: Tudom, hogy mennyire komoly mélységei vannak az életedben ennek a történetnek. Mielőtt odakanyarodnánk, maradjunk még egy pillanatra az itt és mostnál: aki követi a WMN felületeit, az tapasztalhatta már, hogy talán te testesíted meg leginkább a csapatban az összhangot a természettel. Mindig ápolt vagy, de nem fordítasz nagyon sok időt a szépségápolásra – két kicsi gyerek, munka és logisztika mellett is teljesen érthető, hogy így van, de nálad ez koncepcionális kérdés is. Írtál arról, hogy négy éve nem használsz sampont, legtöbbször nem sminkelsz, most is alig van rajtad festék.

SZ. A. E.: Szépségápolási rutinom például gyakorlatilag nincs. Ez a helyzet. A rutinom abban merül ki, hogy amikor már nagyon úgy érzem, hogy szükség lenne rá, és valahogy véletlenül lehetőség is terem rá, akkor beszorítom.

D. T. K./WMN: Mit tudsz ilyenkor beszorítani?

SZ. A. E.: Kampányszerű cselekvést képzelj el. Beszabadulok a fürdőszobába, elmerülök a kádban – habfürdő nélkül –, hajat mosok, aztán időt szánok arra, hogy megszárítom a hajamat. És az arcomra kenek különböző dolgokat, amiket a családtól kapok azért, hogy végre törődjek egy kicsit magammal is. Szérumok, arckrémek, jöhet minden. Aztán várom a csodát. (nevet)

A bőröm amúgy szerintem úgy van vele, mint a szobanövények, amiket nem locsolnak, és vágyakozva nézik a kávégépet, amit viszont rendszeresen utántöltenek vízzel. De nyilván szerencsés vagyok vele, hogy még ezzel együtt is így néz ki.

D. T. K./WMN: Cinikus kései negyvenesként legyintek: áhh, 36 évesen… csak várj!

SZ. A. E.: Azért megjelentek rajtam a nevetőráncok, amiket nagyon szeretek. A homlokom is ráncosodik már.

D. T. K./WMN: Van olyan, amit nem szeretsz az arcodon?

SZ. A. E.: Volt egy bölcsességfog-műtétem, mind a négyet kivették 21-22 éves korom környékén. Akkor sajnos megsérült valamilyen ideg. Azóta aszimmetrikus a mosolyom.

D. T. K./WMN: Én ezt észre sem vettem eddig.

SZ. A. E.: Nem vészes, pont annyira ferde, hogy engem bosszantson néha. Az arcom mozgékonyabb felét szeretem, de ha azt letakarom, akkor látszik. Nekem amúgy is nehéz megélni a vidámságot, boldogságot, telibe rámosolyogni a világra – ehhez is kell az a bizonyos felszabadultság, amit olyan ritkán látsz rajtam.

D. T. K./WMN: De az elmúlt öt évben, amióta együtt dolgozunk, én azért látok változást rajtad. Mintha fokozatosan mégiscsak nyílnál kifelé… észrevehető ez az öltözködésedben, a tekintetedben, a mosolyodban.

SZ. A. E.: Érzem én is, hogy történik valami. Elkezdtem a terápiámat, ami nem könnyű folyamat, de végre asztalra kerültek bizonyos dolgok annak érdekében, hogy megismerjem és megszeressem magam. Az a feladatom, hogy kisilabizáljam, hogy mit szeretnék, mire vágyom én, mi lenne az, amitől felszabadulnék. Amikor a pszichológusom megkérdezte, hogy amikor becsukom a szemem, milyennek látom magam egy boldog pillanatomban, azt láttam, hogy ugrálok. Azt szeretném, hogy ugráljak, táncoljak.

D. T. K./WMN: A gyerekeiddel sikerült ezt azért ezt megélned néha, nem? Úgy képzelem, hogy a szülőséged, sőt, a gyerekeid születése és a szülésélményeid evolúciója olyan pillérei a lelki fejlődésednek, amelyek segítenek eljutni oda, ahová szeretnél.

SZ. A. E.: Igen! Addig, amíg meg nem születtek a gyerekeim, egyáltalán nem tudtam, hogyan kell nemet mondani.

De azon keresztül, ahogy őket védem, megtanultam, hogy képes vagyok a „határvédelemre”. Akár saját magam érdekében is.

És velük tudok ugrálni, táncolni is, bármilyen zenét beteszek és jól érzem magam velük. De például énekelni még előttük sem szoktam, pedig régen nagyon szerettem és tudok is. Mintha egy manó szorítaná a torkomat. Ez a manó egy-egy pillanatra elengedi a torkomat, akkor kicsit felszabadulok. Már ebben is kemény munka van.

D. T. K./WMN: Most például pár napra elutazol a barátnőiddel Skóciába, gyerekek nélkül. Ilyenről ritkán hallottam tőled eddig.

SZ. A. E.: A férjem a megmondhatója, hogy mit összekínlódom ezen. Hogy ő itthon marad a gyerekekkel. Miközben persze én is maradtam már otthon egyedül a gyerekekkel napokra, de akkor a férjem dolgozni ment. Én pedig most magamért megyek el… megérdemlem vajon?

D. T. K./WMN: Klasszikus anyakérdés.

SZ. A. E.: Abszolút nem tudok vele mit kezdeni.

D. T. K./WMN: De sikerül meglépni. Idáig már eljutottál.

SZ. A. E.: El. És ehhez olyan barátok kellenek, akik segítenek eljuttatni ide.

D. T. K./WMN: Ugye, jól emlékszem, hogy színész szerettél volna lenni?

SZ. A. E.: Igen, drámatagozatos gimnáziumba jártam, mert a bátyám nyomdokaiba akartam lépni, aki oda járt, majd rendező lett. A rendezés nem az én asztalom, de színészként szerettem volna megmérettetni magam. Megvoltak a kötelező körök, négyszer felvételiztem a Színművészetire. Kétszer a második rostáig jutottam. De katasztrofális voltam, a manó már ott is szorongatott. Eljátszottam azt a szerepet, hogy egy lány felvételizik, azt sem elég jól. Viszont utána két évet dolgoztam a debreceni Csokonai Színházban, ahol a statisztaszerepektől kezdve egészen főszerepig vitt az utam. Osztrovszkij Vihar című drámájának főszerepe közben jöttem rá, hogy nem ez az én utam.

D. T. K./WMN: Nem tudok nem arra asszociálni a sok szorongástörténetet hallgatva, hogy anyukád pszichológus, közel is álltok egymáshoz, sőt, a WMN-en is szoktatok együtt publikálni. Mégis, nagyon sokszor épp az olyan családokban a legnehezebb önmagadra figyelni, ahol folyamatos beszélgetésben van az ember magáról és másokról, egymással.

SZ. A. E.: A mi családunkban tényleg mindenki mindig mindent megbeszél. Órákon át fejtünk meg dolgokat. Azt gondoltam, hogy nekem ez elég, megkapom otthon a terápiámat. De hát nyilván ez nem így van. És nagyon fontos lépés volt, hogy elkezdtem írni a problémáimról.

D. T. K./WMN: Emlékszem erre az időszakra, a szerkesztőd voltam két évig. A szövegeid gondozása közben sokszor rándult össze a gyomrom, mert kőkemény történeteket osztottál meg.

SZ. A. E.: Ez is kellett ahhoz, hogy végül eljussak egy szakember elé. Amolyan előterápia.

D. T. K./WMN: Az írás gyakran használt terápiás eszköz. Azzal, ha leírod, nemcsak strukturálod magadban, hanem képes leszel egy picit kívülről is ránézni a történtekre. Nagyon sok olvasónak segítettél azzal, hogy a nyilvánosság elé álltál a gyerekkori és a fiatal felnőttkori abúzustörténeteiddel.

SZ. A. E.: Az egész folyamat azon az éjszakán kezdődött el, amikor a fiamat szültem. Csak akkor még nem tudtam. Emlékbetöréseim voltak, amelyeket nem tudtam azonosítani. Megjelentek képek szülés közben, amitől pánikrohamot kaptam, miközben épp egy erőszakos beavatkozást végeztek rajtam a szülőszobán. Aztán évek teltek el, majd egyszer csak beugrott, hogy honnan jöttek ezek a képek. De további egy-két év kellett ahhoz, hogy képes legyek kimondani, mi is történt velem. Hogy egyszer régen, egy éjszakán, fiatalon az akaratom ellenére történt egy aktus. Amikor végre képes voltam írni erről, az nagyon sokat segített, mert távolságot tett közém és az áldozati lét közé. De még mindig nagyon nehezen, csak sok körülírás után, sok gondolatban kitett idézőjellel tudom azt kimondani, hogy engem… megerőszakoltak.

A szülésélményem a felszínre hozta ezt. Rettenetes volt, de mégis elindított a feldolgozás lassú, keserves útján. Amikor írtam erről, bekapcsolt bennem az, hogy nekem is mennyit segített, amikor mások történetét olvastam.

Fontos, hogy legyenek szavaink arra, ami történt velünk, és ebben össze tudunk kapaszkodni, képesek vagyunk segíteni egymást szavakat keresni, leírni, kimondani.

D. T. K./WMN: Nekem az a tapasztalatom, hogy sokszor írás közben szakadnak föl emlékek, akkor áll össze a kép, amikor a szöveget gépeled.

SZ. A. E.: Bizony, nekem a gyerekkori zaklatásom története volt ilyen, amikor egyik karácsonykor engem kislányként megfogdosott egy közeli felnőtt férfi ismerős. Valahogy elfelejtettem a dolgot. Aztán leültem, hogy írok egy személyes témáról, és közben esett le a tantusz. Sokáig azt gondoltam, hogy ez engem nem viselt meg annyira. Csak most kezdek rájönni, hogy nem így van. Mert az, hogy ismerős, biztonságos környezetben ez megtörténhetett, óriási törést okozott. Mindent megváltoztatott – azzal kapcsolatban is, ahogy a saját külsőmet látom.

D. T. K./WMN: Arra gondolok most, hogy milyen nagyon messziről is érkezik a válasz egy olyan egyszerű kérdésre, amit a beszélgetésünk elején föltettem neked. Hogy mennyi minden határozza meg a viszonyunkat a szépséghez, a külsőnkhöz.

SZ. A. E.: Kislányként olyan egyszerűen meg tudtam fogalmazni! Sissi gyönyörű. Az összes Disney hercegnő gyönyörű. Anya gyönyörű. Olyan egyértelmű volt, hogy ki a gyönyörű. Aztán jött az, hogy az a gyönyörű, ami nem olyan, mint én. A zaklatás utáni években igyekeztem csúnyává vagy észrevétlenné tenni magam magam. Tövig levágtam a frufrumat, csak bő ruhákban jártam, abbahagytam a táncot, görbe háttal kezdtem járni.

Mostanra sikerült odáig eljutnom, hogy azért nincsen akkor nagy baj velem… de itt megrekedtem. Itt vagyok most. Ez a téma nekem folyamatosan munkát ad. Mert a traumáink átrajzolják a tükörképünket.

D. T. K./WMN: Tudod, mit kérek tőled itt a végén? Azt, hogy képzeld el, hogy jövő hét végén ilyenkor, Edinburgh-ban vagy a barátnőiddel. Hogy látod magad?

SZ. A. E.: Az a szerencsém – mert ez sem volt mindig így –, hogy olyan barátaim lettek az elmúlt tíz évben, akik nemcsak gyámolítani szeretnének, és nemcsak akkor vagyok jó, ha áldozat vagyok, hanem tényleg azt akarják, hogy jól legyek. Hogy megtaláljam a hangomat, az erőmet. És nagyon hatékonyan tolnak a határaimon túlra. Azt szeretném, ha ezen az utazáson sikerüljön legyőznöm a bűntudatomat, és megélni az itt és mostot.

D. T. K./WMN: Manók nélkül.

SZ. A. E.: Őket kidobom a gépből valahol.

D. T. K./WMN: És ha hazajössz, egy jó fürdő, mondjuk, egy… arcpakolással?

SZ. A. E.: Megbeszéltük.

Képek: Csiszér Goti / WMN

D. Tóth Kriszta