„Százméteresre nőni, átgázolni bármin, bárkin, csak hogy a gyerek jól legyen” – Egy anyaság kilenc éve

–

Kilenc éve ezekben a percekben indultunk haza a kórházból

A császársebem sajgott, nem tudtam felegyenesedni. Két és fél órás autóút várt ránk, amíg hazaértünk a szüleimhez, ahol a gyermekágyi időszakot terveztük tölteni. Azt se tudtam, hogy van ilyen időszak. Annyit tudtam, hogy hat hét kell a regenerálódáshoz. De hogy mi minden zajlik le ilyenkor egy anyában és az újszülöttben, arról fogalmam sem volt. Erről sem.

A baba aludt az úton, majdnem végig. Egyszer megálltunk, mert megéhezett. A benzinkút parkolójában, letakart ablakok mögött próbáltam megszoptatni, ami a világ legbonyolultabb műveletének látszott. (Akkor még nem sejtettem, hogy egy napon úgy szoptatok majd játszi könnyedséggel akár a tömött metrón is, hogy a kutya nem veszi észre.)

Tejem alig volt. Szülés után öt nappal indult be, de a hatodikra már csak cseppeket tudtam kierőszakolni magamból. Volt, nincs. Mintha a szülési trauma elszorította volna a torkom, az ereimet és a tejcsatornáimat is. 

Az autóban ülve, emlékszem, egész úton az orvosomat mentegettem. Megmentette az életem. Meghaltunk volna pár száz évvel ezelőtt. Még viccelt is a doki, a császár előtt, amikor sírtam, hogy felvidítson: „Ne sírjon anyuka, ez csak annyit jelent, hogy ma én szülök, nem maga.” Ugye, milyen vicces? A szüleim nem nevettek. 

Egész úton beszéltem. Mintha magamat akartam volna meggyőzni, közben mélyen, a gyomorszájam környékén éreztem, mintha valami sötét köd kezdené elszívni az erőmet. 

Nem sok kellett hozzá, hogy én se higgyem el mindazt, ami kijött a számon. 

Először magamra voltam mérges, amiért nem voltam képes természetesen szülni, és még szoptatni sem tudtam. Testképzavaros voltam kiskamaszkorom óta, szidni és gyűlölni a testem természetes állapot volt. Nekem az volt a normális. 

Emlékszem arra a pontra, amikor először kérdőjeleztem meg magam anyaként

Nem a szülés, vagy a szoptatás tükrében, hanem úgy istenigazán, önmagamként. Órák óta altattam már, a Hey Jude-ot Hey Mórként énekeltem újra és újra, miközben ringattam. Elaludt, le akartam tenni. És újra sírni kezdett. Én meg lerogytam az ágyra, és zokogtam. 

Nem tudtam rendesen megszülni. Nem tudom szoptatni. És még elaltatni sem tudom. Folyton sír. Boldogtalan. Nem, nekem ez nem megy. 

Pedig korábban annyira biztos voltam benne, hogy erre lettem kitalálva, hogy erre születtem. Soha nem voltam boldogabb, mint a terhességem alatt. 

Azt hittem, ha szeretem a gyerekeket, ha van hozzájuk érzékem, az elég lesz a jó anyasághoz. Az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodtam, hogy az anyaságban fogok kiteljesedni, tövestül szakadt ki a földből, zuhanni kezdtem. 

Jött az apátia, a bűntudat, amiért az egészet vissza akartam csinálni, nem akartam tönkretenni a saját gyerekemet azzal, hogy pocsék anyja vagyok. Megéreztem a felelősségét annak, hogy ez a pici, törékeny lény tőlem függ, és rettegtem, hogy el fogom rontani. Rosszabb napokon egészen félelmetes gondolataim támadtak, hogy milyen módokon lennék képes ártani a babának, és hogyan tudnám ezt elkerülni. Nem, nem szándékosan lettem volna képes ártani neki. Inkább olyasmik jártak a fejemben, hogy nem veszem észre, ha álmában bukik, és megfullad. Vagy hogy elejtem. Bele lehet kattanni ebbe a szorongásba.

Nem voltam egyedül, az mindannyiunk szerencséje. Még idejében kaptam segítséget. 

Két és fél hónappal a szülés után – sokszor meséltem már a történetet – egy végkimerült éjszakán a férjem nem tette vissza a kiságyba a babát, hanem berakta közénk. Azon az éjszakán minden megváltozott. Reggelre volt annyi tejem, hogy először hallhattam a picit kortyolni. 

Az a hang, ahogy közben ökölbe szorította a kezeit és szorosan hozzám bújt, nekem az volt az a pillanat, amikor megszülettünk. Ő, a kisfiam és én, az anyukája. Addig volt ő, a baba és én, akiről nem tudtam, kicsoda. 

Egyik napról a másikra éreztem, hogy valami új energia száguld végig az ereimben, amit eddig nem ismertem.

Megteltem erővel, bátorsággal, harciassággal, kitartással

Megtanultam nemet mondani, kérdezni, megkérdőjelezni, felülbírálni, ha a gyerekről van szó.

Megtudtam, hogy ami a szüléskor történt, legkevésbé sem az én hibám volt és nem, az orvos nem volt vicces, és az életünket sem mentette meg, mert nem voltunk veszélyben. Csak bedarált a protokoll, én meg hagytam, mert semmit sem tudtam az egészről. Idő kellett ahhoz, hogy megbocsássak magamnak azért, amiért olyan felkészületlenül mentem neki a szülésnek, ami miatt a babám és én is annyit szenvedtünk. De végül sikerült, megtaláltam az irgalmat magam és az orvosom iránt is. Sőt, ma már hálás is vagyok. Ezt az utat be kellett járnunk. Még most is javában járjuk.

Kilenc éve ilyenkor még nem tudtam, hogy mire vagyok képes, mit bírok el.

Azt pedig végképp nem tudtam, mire kell majd képesnek lennem és mit kell majd elbírnom nekem is, mint minden anyának.
Nem tudhatjuk ezt előre, képtelenség.

Hogy mekkora ez a felelősség, hogy milyen lesz az első alkalom, amikor beteg lesz a pici, és dönteni kell, menjünk-e orvoshoz, és ha igen, mikor. Azt sem tudjuk előtte elképzelni, milyen érzés, amikor először (vagy akár többedszer) megyünk a boltba a kicsi nélkül, és amikor rájövünk, hogy az üres bevásárlókocsit tologatjuk, megindul a tejünk. 

Tényleg felfoghatatlan az a mindent elsöprő, szívet facsaró érzés, amikor már hosszú órák óta altatunk és már sírtunk, leraktuk a babát, hogy kész, ennyi, nem megy tovább, majd felvesszük, mert nem bírjuk sírni hagyni és ringatjuk a végtelenségig, majd elalszik és nem bírjuk letenni. Egyszerűen nem. 

Csak nézzük és próbáljuk felfogni, megfogni az érzést, ami ilyenkor ott bizsereg a bőrünk alatt. Nem, ezt senki nem tudhatja előre.

Azt sem tudtam előre, hogy milyen lesz, amikor besokallok

Nem tudom, mennyi idő után következett be, amikor először szerettem volna valami mást is csinálni, mint szoptatni, ringatni, babakönyveket olvasni, plüssökkel bábozni, hordozni és úgy egyáltalán, rendelkezésre állni. Hónapok, évek? Tényleg nem emlékszem.

Mindegy is, mikor jött el a pont, de eljött, addig meg azt nem tudtam elképzelni, milyen lesz, amikor végre kiszabadulok. Fogalmam sincs, mit csináltam akkor, hogy moziba mentünk-e a férjemmel, vagy beültünk valahova a barátnőimmel, nem tudom. De azt pontosan fel tudom idézni, mennyire szétrágott belülről a lelkiismeret-furdalás. És közben csodálatosan éreztem magam, végre felnőtt társaságban, amitől még erősebb lett a bűntudatom. Na, hát ezt sem tudtam korábban elképzelni. Senki se tudja.

Nem tudja azt senki, milyen, ha a gyerekkel valami komolyabb baj történik, mint az enyémmel kétéves korában, amikor másfél métert zuhant arccal előre egy kőről. Az az óráknak, napoknak, éveknek tűnő pár másodperc, amíg nem tudtam, él-e, vagy sem. És az az utána következő percek, amikor felül tudtam emelkedni az elszabadult szívverésemen, a pánikon és ellenőriztem a pupilláit, a fogait, hogy nem nyelte-e le őket, a tarkó feszességét, és konstatáltam, hogy eszméleténél van, nem hányt, a férjemet pedig elküldtem mentőért és nem törődve a körülöttünk lévő idegenekkel, mindenféle takarás nélkül elkezdtem szoptatni (holott addig kínosan ügyeltem a diszkrécióra a saját szégyenlősségem miatt). Bekapcsolt az anyaüzemmód és kitartott akkor is, amikor a kórházban (ráadásul külföldön) nem látták el rendesen, szemtől szembe megkérdőjeleztem az orvost, kértem másodvéleményt. 

Nem, ezt a mentális állapotot nem lehet leírni. Egyszerre küzdeni a szűnni nem akaró bűntudattal, hogy nem vigyáztunk rá eléggé, és közben százméteresre nőni, átgázolni bármin, bárkin, csak hogy a gyerek jobban legyen. 

Talán ez az, amit a legkevésbé tudtam előre. Hogy anyának lenni nem pusztán hála, szeretet és némi fáradtság. Anyának lenni azt jelenti, hogy mostantól kezdve az életünket ellentmondásos érzések teszik ki. 

Például amikor rákiabálok, amiért csúnyán viselkedett, de közben legszívesebben magamhoz ölelném, hogy hagyjuk a picsába a veszekedést.

Vagy amikor megszületett a második gyerek, egy háborítatlan, katartikus, gyógyító szülés útján és ezeket a szavakat leírva összeszorul a gyomrom, mert az első gyerekem születésnapjain mindig ott motoszkál a fejemben, hogy jaj, kilenc éve ilyenkor épp életem legkiszolgáltatottabb pillanatait éltem át. Jaj, kilenc éve ilyenkor szeparálva voltunk egymástól, kilenc éve ilyenkor mindketten szenvedtünk. 

Az idei volt az első születésnapja, amin nem sírtam 

Nem néztem hátra, nem próbáltam visszamenni időben, titkon remélve, hogy ha erősen koncentrálok, megváltoztathatom a múltat. 

Idén volt utoljára egy számjegyű szülinapja. Belém hasított, hogy ez a gyerek kilencéves. Még ugyanennyi és felnő. De hiszen még csak tegnap született! Közben meg mintha évszázadok szálltak volna el felettünk. 

Még akarja, hogy mellé bújjunk, mielőtt elalszik. Még megfogja a kezem az utcán, ha sétálunk. Megölel az iskolában. Ölbe kérezkedik. Még. 

És mivel még mindig nem jó alvó, még mindig gyakori, hogy ott kell lennünk mellette, hogy a háborgó gondolatait lecsendesítse és visszaaludjon. Én meg már automatikusan próbálom magam figyelmeztetni, hogy a visszaszámlálás elkezdődött. 

Eljön majd a nap, amikor bármit megadnék azért, hogy mindazt, ami az anyaságban nehéz, kínzó, kimerítő és fájdalmas, újra átélhessem.

Az órákig tartó altatás utáni az alvó gyerekben gyönyörködést, a veszekedések utáni kibékülést, a rossz napok utáni bűntudatos búskomorságom közepette a nyakamat körülölelő kezeket. Mindent. Minden pillanatát, a legrosszabbakat is, az összeset. De ha ez nem lehetséges, akkor én csak annyit kérek: hadd őrizzem meg őket.

Hogy ha becsukom a szemem és nagyon, nagyon erősen koncentrálok, úgy fel tudjam idézni őket, mint azt, hogy milyen volt kilenc évvel ezelőtt.

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak