Esther Perel: Az erotika és a játékosság eszközei a traumafeldolgozásnak

–

A mesterséges intelligencia kitermelte a mesterséges intimitást

„Lehet, hogy egyszerre 40 emberrel csetelsz, de van olyan, aki elmenne miattad a gyógyszertárba, amikor másnapos vagy?” – teszi fel a húsbavágó kérdést Esther Perel, amikor előadásának egyik legfontosabb témájához, a modern kori elmagányosodás kérdéséhez érkezik. Hiszen, míg a mesterséges intelligencia az emberi viselkedés alapján épül fel, addig a mesterséges intimitás a valódi intimitás szimulációja csupán, ami ahelyett, hogy kielégítené a társas igényeinket, valójában még jobban izolál bennünket egymástól. A látszat ellenére Perel nem techno-pesszimista – önmagában hasznosnak tartja a technológia térnyerését és a kommunikációs lehetőségek szélesedését –, a probléma forrását az üzleti modellek kialakításában látja, amik akkor is az online jelenlétre sarkallnak, amikor épp egymás mellett fekszünk az ágyban.

„Az a legnagyobb probléma a modern kori magánnyal, hogy rengeteg társas kapcsolattal álcázza magát.

Mintha az intimitás leképezhető lenne a virtualitás nyelvére. Azonban a párkapcsolat nem nullákban és egyekben mérhető, ezek komplex, összetett kérdések, amiket nem lehet ennyire leegyszerűsíteni. A virtuális térben nem tanulhatjuk meg azt, amit anno a játszótéren megtanultunk: hogyan működnek a közösségek, a klikkek, a barátságok, mit jelent versengeni, szabályokat állítani, majd felrúgni azokat, miként működnek a közösség dinamikái.”

Perel szerint az emberi kapcsolódás épp olyan, mint az izomzat: folyamatosan edzeni, gyakorolni kell, különben izmaink elsorvadnak.

„Keressük meg tehát azokat a helyeket az életünkben, ahol megtapasztalhatjuk a szeretetet, a kapcsolatot, az intimitást, az erotikát!

Ahol nincsenek egészséges társkapcsolatok, ott előbb-utóbb a mentális egészség is veszélybe kerül majd. Ha pedig nincsenek olyan helyzetek, ahol az emberek önreflexiót gyakorolhatnak, és megismerkedhetnek a félelmeikkel, akkor jönnek létre a szorongásos zavarok.”

A házasság ma már nem a szövetségről, hanem a saját identitáskeresésünkről szól

Míg a XIX. századi ember számára a házasság egyfajta gazdasági egység volt, amiben fontos szerepet játszott az azt körülvevő közösség is, mára átalakult a szerkezete és célja, a párok pedig izolálódtak. A hosszú távú párkapcsolat új funkciót kapott: a párok nem kölcsönös gazdasági unióként, hanem az önkifejezés eszközeként és az identitásuk kiteljesítéseként tekintenek rá.

„Ma már nemcsak társat keresünk a másik félben, hanem legjobb barátot, szenvedélyes szeretőt, szülőt, intellektuális társat és bizalmast is. Egy embernek kell ellátnia mindazt a feladatot, amit korábban a kiterjedt család és a közösség látott el, részekre bontva, legyen szó a gyerekek neveléséről vagy a háztartás fenntartásáról.

Míg ma egy konfliktus csakis a párra tartozik, és akár sértődést eredményezhet, ha valamelyik fél megszellőzteti azt a barátoknak, a közösségek idején természetes volt, hogy minden apró nehézség közös ügynek számít” 

– mondja Perel, hozzátéve: mindig szubjektív, hogy ki mit keres a párkapcsolatában, de az bizonyos, hogy az elmagányosodáson sokat segíthetne, ha nem csak egyetlen embertől várnánk el minden igényünk kielégítését. 

A mentális egészség kérdése nem a Z generáció sajátja, csak nekik van meg először a szótáruk hozzá

Perel beszélgetőtársa, Sid Moorthy felvetésére, miszerint a Z generáció tagjai rosszabb mentális állapotban vannak, mint az őket megelőzők tagjai, elmondja: szerinte a válasz leginkább abban rejlik, hogy míg tíz évvel ezelőtt senki sem pedzegette volna ezt a kérdést, ma már teljességgel természetes, hogy beszélünk róla. A különbség tehát nem a mentális betegségek fokozottabb jelenlétében, hanem a pszichológia demokratizálódásában rejlik. Az, hogy mára stigmáktól mentes a témakör, abból is látszik, hogy

a mentális egészség diskurzusába már nemcsak olyan súlyos kórképek tartozhatnak, mint a pszichózis vagy a skizofrénia, hanem helyet kaphat a párbeszédben a párkapcsolatok vagy az önfejlesztés kérdése is.

Ahogy Perel fogalmaz: ma már szavaink vannak arra, amire tíz-húsz évvel ezelőtt nem voltak, és amellett, hogy ez nagyobb fokú elfogadást és nyitottságot eredményez, a therapy talk veszélyét is magában rejti (erről Nyáry Luca írt ITT.) Egy szó, mint száz: Perel szerint a Z generáció valóban más kihívásokkal néz szembe, mint elődei, de az nem a mentális egészség kérdésében, sokkal inkább a virtualizációban, a klímakatasztrófában és a kapcsolatok átalakulásában érhető tetten.

A mesterséges intelligencia helyettesítheti a terápiát, de nem helyettesítheti a kapcsolatot 

„Egy csetbot rád szólhat, hogy vedd be a gyógyszereidet, de nem segít eldönteni a nagymamádnak, hogy valóban értékes életet élt-e” – summáz Perel. Bár már rengeteg olyan szorongásoldó és önreflexiós applikáció érhető el, amikkel a technológia kiválthatja a hús-vér terapeuta egyes gyakorlatait, Perel hisz abban, hogy a dialógust, a pszichoterapeuta-beteg kapcsolatát egyelőre nem helyettesítheti gép. Az előadása során elmeséli: az ő személyiségét is lemintázta már csetbotban egy olyan páciens, akit kapacitáshiány miatt nem tudott fogadni, és noha eleinte kétségbe ejtette, hogy vele ellentétben a bot mindig elérhető, sosem fáradt és nem vágyik magánéletre, egy dologban mégsem kételkedik. A robot summázhat olyan dolgokat, amiket Perel már korábban kimondott, azonban

„egy jó pszichológus-kliens párbeszéd pont nem attól lesz jó, ami már elhangzott, hanem azoktól a gondolatoktól, amik a jelenidőben születnek.”

Arról nem is beszélve, hogy a terápiában sokszor nemcsak a kimondott szó, de maga a kapcsolat és a körülötte lévő rituálé, a rendszeresség, a rendelőhöz vezető séta is gyógyító. Márpedig – Perel szerint – a emberek vágyják a közösségi élményt, a rituálét, ami nem csupán a közösen megélt időről, de a közös jelentésteremtésről is szól. 

Az intimitás nem az égiek ajándéka, hanem egy gyakorlat

Bár a pszichológia szinte minden elakadást gyerekkori traumákra vezet vissza, Perel nem híve annak, hogy folyton hátrafelé nézegessünk. Elismeri, hogy a szeretethez, közelséghez, vitákhoz, konfliktusokhoz, béküléshez való viszonyunk szempontjából meghatározók a tanult mintáink, ám azt is hangsúlyozza: sokkal több időt töltünk felnőttként, mint gyerekként, és mindannyiunknak megvan a lehetősége arra, hogy megváltoztassa az előre programozott narratívát, és olyan emberekkel vegye magát körbe, akik építően hatnak rá.

A pszichoterapeuta szerint az intimitás tanulható, gyakorolható, és meg kell látnunk, hogy az életünkben nem csak egyetlen lehetséges útvonal van.

„A párkapcsolat egy nyelv. Én kilenc nyelvet beszélek, és amikor egy újat tanulok, mindig úgy kezdem, hogy megtanulom a legfontosabb szavakat, amik ahhoz kellenek, hogy legalább az alapokat el tudjam mondani. Ugyanezt kell csinálni a párkapcsolatban.

Nézzük meg, mik azok, amik a kapcsolat velejét adják, amik segítenek a működtetésében: hogyan fejezem ki a szükségleteimet, és mire számítok, ha kifejezem azokat? Hogy állok az adással, a törődéssel? Azért adok, mert szeretetet és törődést akarok kifejezni, vagy csak azért, hogy elkerüljem a számonkérést? El tudom-e fogadni, amit kapok? Tudok-e nemet mondani, megosztani, együtt játszani, együtt felfedezni? Azt gondolom, ez az intimitás szókincse.” 

A játék és az erotika a halál ellenszerei

„Az emberek gyakran azt gondolják, hogy csak akkor férhetnek hozzá a pozitív érzelmeikhez, az örömhöz és akár az erotikához, ha megoldották és felfedték a traumáikat. Én ezzel nem értek egyet. Az erotika esszenciális eszköz a trauma feldolgozásához” – mondja el Esther Perel, hozzátéve: ezt saját tapasztalatai alapján gondolja így, hiszen mindkét szülője koncentrációs táborban volt.

„Apám szerelmes leveleket írt, anyám romantikus történeteket, verseket, hiszen ez volt a módjuk arra, hogy még a borzasztó körülmények ellenére is embernek érezhessék magukat.

Ezek az emberek képesek voltak beszélni, nevetni, fekete humorral viccelni, szerelembe esni – és az erotika és a játékosság volt a kapcsolatuk az élethez, ez segített nekik abban, hogy szembenézzenek a mindennapok embertelen borzalmaival” – mondja. Perel úgy tartja, a játék, a kíváncsiság, az erotika, az álmodozás, a művészet gyógyítja az embert. „Mindegyikhez három fontos összetevő kell: kapcsolat, kontroll és élvezet.”

Kiemelt képünk és a belső fotók forrása: Brain Bar

Takács Dalma