– 

D. Tóth Kriszta/WMN: Egy januári cikked végén írtál egy fogadalmat, ami nagyon bennem maradt. Emlékszel, mi volt az?

Csepelyi Adrienn: Nem. Erős évem volt eddig… (nevet)

/WMN: Segítek… „én, Csepelyi Adrienn fogadom, hogy 2023-ban csak azt tűzöm ki célul magam elé, ami engem szolgál, amire szívből, igazán vágyom, ami örömet szerez, és amitől úgy leszek jobb, hogy nem roppanok össze benne akkor sem, ha nem könnyű.” Június van, öt hónap telt el azóta. Tartod?

CS. A.: Ja, tényleg! Képzeld, igen, tartom! És erre nagyon büszke vagyok. Ma reggel pont ilyesmin gondolkodtam. Felkeltem időben, hagytam magamnak időt a felébredésre és nem azonnal kezdtem el dolgozni, megvolt a reggeli rutinom, gyújtottam egy japán füstölőt, csináltam jó reggelit, megittam a teámat, foglalkoztam a kutyámmal, elvégeztem a bőrápolási rutinomat, bevettem a vitaminjaimat, kitaláltam nyugiban, hogy mit fogok fölvenni… tudom, hogy ezek mind apróságoknak tűnnek, de ha sikerül így elindítanom a napomat, akkor úgy érzem, hogy már legalább valamit tettem magamért, és ez nem luxus.

D. T. K./WMN: Amikor reggel ott álltál a tükör előtt, teljesen természetes, natúr arccal, mit láttál? 

CS. A.: Azon túl, hogy nagyon kell egy erős tea, azt, hogy milyen rohadt jó, hogy vagyok.

Hogy itt egy újabb nap, és még ha olykor nyúzott is a fejem, élek, működöm, van miért felkelnem.

Szeretem a bőrömet, jó érzés (látni is), amikor észrevehető az esti rutin eredménye, a reggeli rutinommal meg felragyog, mert azt érzem, vigyázok magamra, megbecsülöm, amim van.

D. T. K./WMN: Van olyan része a látványodnak, amivel nem voltál kibékülve, meg kellett barátkoznod vele?

CS. A.: A szemöldökömön kívül, amit – mivel eredendően egészen komikusan vastag, ráadásul sebhelyes – sajnos agyonszedtem annak idején, és jól tönkre is tettem, nem nagyon. Itt van a nyakam bal oldalán ez a májfoltom például, bár rengetegszer nevetgéltek rajta, hogy höhö, ki van szívva, az sem zavar. Megszoktam, megszerettem, látod, most sincs elrejtve.

D. T. K./WMN: Ez a fenti fogadalmad, meg az egész említett cikked viszont többről szólt, mint a testedben, arcodban való „otthonlét".  A belső tereidben zajló folyamatokról, a mentális egészségedről is. Az elmúlt években – kis túlzással – a szemünk előtt végeztél olyan önismereti munkát, ami sokszor kínkeserves, mégis úgy tűnik, kikerülhetetlen volt.

CS. A.: Megtanultam határt húzni, nem folyton rendelkezésre állni. És ha elcseszek valamit, sokkal jobban képes vagyok a helyén kezelni, mint eddig. Igen, nagy munkában vagyok belül is, aminek már vannak szép eredményei. Nem tudom, hogy van-e már egyetlen jól hangzó tanulsága, hiszen egy folyamatról beszélünk, amelyben tanulom az öngondoskodást. Ahhoz, hogy az ember jól legyen, tényleg jól, kívül-belül, elengedhetetlen az önismereti munka.

D. T. K./WMN: És hol jársz most ebben a munkában?

CS. A.: Az biztos, hogy soha nem voltam még annyira békében magammal, soha nem voltam annyira a helyemen, mint most. Amit épp azért tudok nagyon megbecsülni, mert tudom, hogy mennyi melóm, mennyi krízisem, mennyi veszteségem van benne.

De az is igaz, hogy a testemmel előbb voltam jóban, mint a lelkemmel.

D. T. K./WMN: Na, ez például egy fontos tanulság. Hogy kell ezt nálad elképzelni?

CS. A.: Mondok egy egészen konkrét példát. A kétezertízes évek közepén, tehát még bőven azelőtt, hogy terápiába kezdtem volna járni, egy rutinvizsgálat közben találtak egy csomót a mellemben. Egy ideig nem tudtam, hogy jó vagy rosszindulatú-e az a csomó. Ha ilyesmi történik veled, akkor a bizonytalanság heteiben átértékeled a prioritásokat az életedben, hogy – teszem azt – valóban az-e a legfontosabb kérdés, hogy elmegyek-e smink nélkül jógaórára. Mert képzeld, én, az extrém megfelelési kényszerem miatt, sokáig egyáltalán nem mutatkoztam smink nélkül az utcán...

D. T. K./WMN: Úgy érezted, mindig, minden helyzetben tökéletes külsőt kell mutass?

CS. A.: Igen. Ami persze, ma már tudom: hülyeség. De ennek a tanulási folyamatnak köszönhetően, az elmúlt kilenc-tíz évben minden ilyesmit letettem.

Most ott tartok, hogy szeretem magam, továbbra is szeretek jól kinézni, de alapvetően nem ez számít, hanem az, hogy odafigyeljek magamra, hogy jól legyek. Hogy egészséges legyek, egyben legyek, el tudjam végezni a munkámat, amit szeretek. És ha ez így van, az meglátszik a külsőmön is.

D. T. K./WMN: Mennyire vagy békében a testeddel, azzal, ahogy működik, amit mutat?

CS. A.: Gyerekkoromban nem emlékszem arra, hogy néztem volna magam a tükörben. Egy úgynevezett rossz gyerek voltam, eleven…

D. T. K./WMN: Szerintem helyezzük el ezt földrajzilag is, mert neked nagyon fontos identitásképző a hely, ahonnan jössz.

CS. A.: Falusi parasztgyereket képzeljetek el, Szatmárból, egy csomó sebhellyel a testén. De sokáig nem fogtam fel, mennyi mindent megtesz az a test értem. Felmásztam-leestem, fennakadtam mindenféle helyeken, lékbe eséstől a szánkóbalesetig beadtam mindent, és közben egyszerűen csak készpénznek vettem a védelmet és szolgálatot, amit a testem nyújt. A sürgősségin egy időben nem azt kérdezték, kaptam-e már tetanuszoltást életemben, hanem hogy mikor kaptam legutóbb. Aztán amikor huszonévesen megtaláltam azt a csomót a mellemben, egyszeriben elvesztettem ezt a biztonságérzetemet. Azt éreztem, hogy kicsúszott a kezemből a testem feletti irányítás. Azóta máshogy figyelek rá. Viszont volt valami, amire már egészen fiatalon, tizenéves korom óta elkezdtem figyelni: a bőröm.

D. T. K./WMN: Nagyon érzékeny, ugye? Emlékszem, hogy írtál arról, mennyire reaktív bőröd van.

CS. A.: Igen, ha nem figyelek oda rá, az azonnal látszik, például kiütéseim lesznek vagy kivörösödik. Kamaszként beköszöntött egy nagyon stresszes időszak az életembe. Akkor nem tudtam még, hogy diszkalkuliás vagyok, és elmentem az ország egyik legjobb reálgimnáziumába biosz-kémia tagozatra. Iszonyatos volt, folyamatos kudarcélmény, el tudod képzelni…

Azóta tisztában vagyok vele, hogy a  bőröm a hírnöke annak, hogyan érzem magam. Előbb tudja, ha valami nem oké a lelkemben, mint hogy felfognám.

Akkoriban egészen szélsőséges tüneteim voltak, mindenféle allergia – nap, dohányfüst, egy szorosabb nadrágkorc érintésére is csalánkiütéseim lettek. Akkor kezdtem el tudatosan foglalkozni a bőrömmel, természetes alapanyagokat használni, ápolni, hidratálni, odafigyelni rá. De nemcsak a rossz dolgok látszanak ám meg rajta, hanem a jók is! Amikor igazán jól vagyok, az nagyon látványosan tükröződik a bőrömön. Szoktak is poénkodni a barátaim, hogy nem is kell semmit mondanom az éjszakámról, rám van írva.

D. T. K./WMN: Volt egy nagyon vicces levelezésünk Gotival (Csiszér Goti, a WMN fotósa, aki ehhez a beszélgetéshez a képeket készítette – a szerk.) hármasban. Ő írta, hogy: „tudod, Adrienn, ebben a sorozatban nem használunk semmilyen retust, úgy sminkelj”, mire én: „de azért ne sminkeld túl magad, lássuk az arcodat természetesen”… mire te: „mindenki nyugodjon le, sosem használok alapozót”. Én heti szinten látlak öt éve, és ezt nem tudtam. Vagyis azt, hogy ez az arc itt, alapozó nélkül ilyen.

CS. A.: (nevet) És az, hogy simán elrohangálok CC-krémmel vagy anélkül a városban, de színpadon, képernyőn se viselek alapozót, annak köszönhető, hogy a legtöbbekkel ellentétben én 14-15 éves koromban elkezdtem a tudatos bőrápolást – kényszerűségből. Amikor nagyon csóró voltam, akkor is kellett vele foglalkoznom, ha nem akartam, hogy kiszáradjon, kiütéses legyen meg ilyenek. 

D. T. K./WMN: Mondhatjuk, hogy ez a te luxusod?

CS. A.: Igen… de tudod, mit, most, 38 évesen már azt mondom: ez egyáltalán nem luxus. Hát, mennyit spórolok most azzal, hogy odafigyelek erre lassan 25 éve?!

D. T. K./WMN: Mennyire vagy annak tudatában, hogy milyen hatást keltesz a külsőddel?

CS. A.: Ez nagyon változó. Van, amikor nagyon direkt visszajelzést kapok, ami gyakran zavaró. Például amikor valaki úgy „bókol”, hogy azzal nagyon direkt szexuális vágyat fejez ki kéretlenül (mert a bármilyen öltözék nem felhívás ilyesmire), akár szakmai helyzetben, azt nagyon utálom. Kizökkent, zavarba ejti a környezetünkben lévőket is, egyszerűen nem oké. Azt nyilván szeretem, ha valaki, akivel olyan emberi viszonyban vagyok, hogy ez belefér, a megfelelő szituban megdicsér. De sajnos gyakran tapasztalom, hogy még jó szándék esetén sem feltétlenül tudják ezt a férfiak jól kommunikálni.

D. T. K./WMN: Olyankor mit csinálsz? Edukálsz?

CS. A.: …hú, én szerintem nagyon idegesítő tudok lenni ilyenkor. (nevet) Igen. Az vagyok, aki ilyenkor elmagyarázza, mi a gond, ami persze kioktatásként hat egy olyan társadalomban, ahol arra tanítanak, hogy bármilyen tolakodó hízelgésnek örülnöd kell nőként. Nem, nem kell örülnöd, ha valaki átlépi a határaidat. 

D. T. K./WMN: Szerintem azért fontos, hogy erről is beszéljünk, mert nagyon jó példája vagy annak, hogy adott egy szép nő, aki jól van a bőrében, ráadásul van stílusa és nem fél használni. Hiszen az öltözködés a kreatív önkifejezés egyik leglátványosabb, leghatékonyabb terepe. Úgyhogy izgalmas azt látni, hogy egy olyan expresszív ember, mint te is vagy, milyen hatást vált ki egy közösségben. Amikor bejössz egy szobába, akkor te azonnal mondasz valamit, anélkül, hogy megszólalnál.

CS. A.: Igen. Én szeretek valamit mondani. Nyilván hatást vált ki, érzem én is. Ahogy azt is, hogy van, aki nehezen viseli ezt. Sőt, tudom, hogy van, akit kifejezetten irritál, és akár a teljesítményem megítélését is befolyásolja az, ahogy kinézek. Meg van az ellenkezője, és erről rengeteg visszajelzést kapok olvasóktól, aki azt írja vagy mondja, hogy mennyire felszabadító látni, hogy valaki meg mer érkezni, vállalni azt, amilyen. 

Egy időben sokat vacilláltam, hogy mit lehet felvenni, mit nem, mi túl merész, mi nem. 

De tudod, mit? Ahogy azt sem akarom már bizonygatni, hogy értek a focihoz, vagy hogy elég olvasott, művelt, stb. vagyok a „vad” külső ellenére”… már ezt is elengedtem. Lesz@rom, felveszem, amit szeretnék. Az érdekel, hogy miben vagyok jól.

Ma is úgy jöttem, amiben itt és most jól érzem magam.

D. T. K./WMN: És amikor nem vagy jól? Tehát az igazán nehéz helyzetekben, a gödör mélyén hogy viselkedsz, képes vagy például segítséget kérni?

CS. A.: Amikor a legnehezebb periódusaimat éltem, akkor nem nagyon mondtam el senkinek, hogy valójában mennyire kemény, amiben vagyok. Akinek pedig elmondtam, azt mindig megnyugtattam: nincs szükségem semmire, megoldom. Aztán jött egy iszonyatos magányérzet; annyira jól távolítottam el minden potenciális segítséget, hogy igazából nem volt mellettem senki egy-egy kivételesen kitartó emberen kívül, aki, mondjuk, levitte sétálni a kutyámat vagy hozott gyógyszert. Egy ponton úgy éreztem, megfulladok ebben a magam teremtette légüres térben. Mondom ezt úgy, hogy közben olyan ember vagyok, aki alapvetően szeret egyedül lenni, igényli is az egyedüllétet abban a biztonságos környezetben, amit saját maga megteremtett önmaga körül.

D. T. K./WMN: De mégiscsak lett egy fordulópont.

CS. A.: Igen, egy komoly betegség kapcsán jelent meg bennem az a súlyos magányosságérzés, amiről az imént meséltem. Utána – a pszichológusom útmutatásait követve – le tudtunk ülni a hozzám legközelebb állókkal, és megbeszéltük: lehet, hogy eddig mindent egyedül megoldottam, megcsináltam, de ez így nem folytatódhat.

D. T. K./WMN: Nekem az a benyomásom rólad, hogy te mindenben elmész a falig. A magadra utaltság megteremtése is valami ilyesmi működés. Hogy „sikeresen eltávolítasz minden segítséget”.

Cs. A.:

Ha úgy élsz egész életedben, hogy majd te megcsinálod, bírod egyedül, mindig többet vállalsz, segítesz, másokat támogatsz, másokat mentesz meg, akkor egy ponton túl arra kell rájönnöd, hogy rászoktatod a környezetedet erre.

Arra, hogy majd te megoldod. Te folyton küldöd az üzeneteket, mindig megkérdezed a másiktól, hogy ő hogy van. Tőled nem kell megkérdezni: „hogy vagy?”, téged félre lehet tenni, mert majd úgyis ott leszel és kedves leszel akkor is, ha később eszükbe jutsz. Sőt, ha egyszer azt mondod, bocs, most nem megy, akkor még dühösnek is szabad lenni rád.

D. T. K./WMN: És ez a működés nemcsak másokat szoktat rá arra, hogy mindig te vagy az utolsó a sorban, hanem egy idő után ez lesz a saját magaddal szembeni elvárásod is.

CS. A.: Na, ezzel szakítottam az elmúlt néhány évben. Amikor nagyon elkapott a Covid és a falszomszédom átkopogott, hogy jelezzek, ha mentőt kell hívni, akkor például már tudtam segítséget kérni és elfogadni, amire a családtagjaim, barátaim nagyon jól reagáltak. Gondoskodtak rólam, elláttak, segítettek. Megoldották, helyettem. Szóval működik! Csak vállalni kell az átmeneti kellemetlenségeket, és őszintén megbeszélni, kiben mi gyülemlett fel. Az emberi kapcsolataim minősége teljesen megváltozott az elmúlt években annak köszönhetően, hogy én magammal jobban bánok. Ha mégiscsak ki kell emeljek egy fontos tanulságot, akkor legyen ez az.

Képek: Csiszér Goti / WMN – Goti Photography

D. Tóth Kriszta