Ilyen bejárni tizenegy országot három gyerekkel

–

Fakunyhók, búvárkodás és dzsungel a szomszédban

Bár már a tavalyi beszélgetésünk során is sokféle élmény, tapasztalat és érzés kavargott bennük, valójában Kenyát követően még szinte a teljes út előttük állt, hiszen 9 hónapnyi utazás és 10 ország várt rájuk. „Talán hihetetlen, de majdnem mindenben sikerült a terveink szerint haladni: ehhez hozzájárult, hogy a repülőjegyeink már kivétel nélkül megvoltak az utazás kezdetén. Néha variáltunk egy kicsit a szállásokon, részt vettünk egy előre nem tervezett programon, de nagyrészt a terveinket követtük, és szerencsére nem történt semmi előre nem látott negatív esemény” – kezdi Harmat-Szabó Ildikó, aki férjével és három gyerekével vágott neki a kalandnak tavaly.

Kenya, Tahiföld, Kambodzsa, Malajzia, Vietnám, Fülöp-szigetek, Kanada, Mexikó, Uruguay, Argentína és Kolumbia adták a csaknem egyéves utazás helyszíneit, és ahogy mondják, szinte mindenhol jól érezték magukat, de azért akadtak kedvenceik.

„Az egyik legkedvesebb számunkra Thaiföldön, Ao Nang városában Mr. Long hostelje maradt, ahol két és fél hónapot töltöttünk. Ez egy klasszikus üdülőváros Krabi mellett, de még nem olyan felkapott, mint Phuket vagy Pattaya. Nagyon hangulatos volt, de amiért igazán jól éreztük magunkat, az a dzsungel szélén lévő szállásunk, és Mr. Long, a házigazda vendégszeretete.

Igazán autentikus fakunyhókban laktunk, a szállás jellege pedig biztosította azt, hogy nagyon sok emberrel találkoztunk, beszélgettünk, sőt, néha közös programot is szerveztünk” – meséli Ildikó férje, Harmat-Szabó Gábor.

Emellett különösen kedves marad a szívüknek a Fülöp-szigeteken, ezen belül Boracay-szigetén töltött idő.

„Igazi paradicsomi üdülőszigetet kell elképzelni, pálmafás, fehér homokos tengerparttal, kedves emberekkel, finom ételekkel. Bár nincs olyan sok programlehetőség, mint Thaiföldön, de a tengerpart szépsége mindenért kárpótol” – idézi fel Ildikó. Bár főleg maguk voltak, azért itt is össze tudtak ismerkedni helyiekkel, felelevenítették a búvártudásukat, sőt, még a gyerekek is elmehettek életük első merülésére.

Akadtak kihívások, de az élmény mindent felülírt

A család nem akar úgy tenni, mintha nem lettek volna nehézségek az út során, de tény, ezek nagyrészt apró hétköznapi dolgokat jelentettek, amelyekkel otthon is szembesülhet az ember. Összességében komoly problémával nem találkoztak, még a gyerekek tanítása is – ami persze olykor kihívást jelentett – jól jött ki, mert adott egy napirendet és keretbe foglalta az időt.

„Amikor viszonylag sűrűn, pár naponta utaztunk, akkor megerőltető volt az öt hátizsákunkba bezsúfolni mindent. Három gyerekkel és a sok hátizsákkal egyébként is kihívás volt az utazás” – meséli Ildikó.

Kenyában az étkezés jelentett nagyobb feladatot, hiszen igencsak szűkös volt az ételkínálat, és nem túlságosan ízletes... Argentínában a sok-sok hónap nyár után a télbe érkeztek meg, így ott meleg ruhákat kellett szerezniük. Erre azonban nem szántak nagy keretet, hiszen utána újra a nyárba utaztak.

„Kolumbiában részt vettünk egy kéthetes túrán, ahol igencsak nomád körülmények vártak ránk, de addigra a gyerekek fenn sem akadtak már ezen, megszokták az egyszerűbb életmódot. Kenyában és Argentínában találkoztunk madárpókokkal, az sem marad kellemes emlék. A legnagyobb nehézség pedig inkább a család és a barátok hiánya volt, bár igyekeztünk velük online rendszeresen kapcsolatban lenni” – teszi hozzá az édesapa.

Sikerültek a vizsgák, indulhat az új tanév

Amikor arról kérdezem Ildikót, mikor érkezett a legnagyobb mélypont, akár a honvágy tekintetében, azt mondja, ők felnőttként nem éltek meg hasonlót, hiszen voltak családtagok, akik még meg is látogatták őket az utazás közben. A gyerekeknek természetesen nehezebb volt, mert bár nekik is szerveztek videóhívásokat, azért főleg az utazás második felében már hiányzott nekik a gyerektársaság.

„Amikor mozgalmasabb, utazós, programozós, városnézős napjaink, heteink voltak, akkor ez kevésbé került elő, de amikor inkább az aktuális otthonunkban voltunk és tanultunk, akkor felerősödtek ezek az érzések. Ez egyébként nem baj, hiszen így élvezték az utazást, de azért várták a hazatérést is” – mondja Ildikó.

A gyerekek, akik 8, 10 és 12 évesek voltak, amikor útra kelt a család, mindannyian levizsgáztak már az adott tanév anyagából, és saját osztályukkal folytathatják az iskolát.

Bár a közös távtanulás tartogatott nehézségeket, és másfajta kihívásokkal járt a különböző személyiségű gyerekekkel, az utazás végére sikerült átvenni a teljes tananyagot. 

„Természetesen nagy köszönet jár a tanároknak is, mert sokat segítettek, és végig nagyon pozitívan, segítőkészen álltak a gyerekekhez. Ez az év azért valószínű nehezebb lesz, mert függetlenül attól, hogy tényleg sokat tanultunk velük, és sikeresen vették a vizsgákat, biztos lesz lemaradásuk, amit most pótolni kell majd” – teszik hozzá a szülők. Viszont abban is biztosak, hogy az a rengeget élmény, ismeret és tapasztalat, amit az út során szereztek a gyerekeik, mindképpen megérte a hasonló kompromisszumokat.

Hazatérni is jó, de akad, ahova visszavágynak

Egy hasonlóan intenzív és változatos év után biztosan nem egyszerű visszarázódni a hétköznapokba, miközben a honvágy miatt azért pozitív érzelmekkel telt a hazatérés. 

„Mi szeretjük Magyarországot, Budapestet is, ezért jó élmény volt hazatérni, főleg újra látni a családot, a barátokat. Persze más a 35 fok a nagyvárosi betondzsungelben, mint a tengerparton. Mi, felnőttek talán inkább érezzük, hogy jó lett volna még tovább utazni, más helyeket is megnézni, de alapvetően ez most így volt kerek” – fejti ki Ildikó.

Bár a kedvenc helyeikre igyekeznek majd hosszabb időre is visszatérni, ez még nem a következő egy-két évben várható, de tény, Dél-Kelet Ázsia világa nagyon közel került a szívükhöz. Mr. Long hosteljét így a téli szünetben tervezik újra meglátogatni.

Ahogy Ildikó és Gábor mondja: a gyerekeik sokkal önállóbbak, bátrabbak és nyitottabbak lettek az utazás hatására. A legnagyobb fiuk igazán jól beszél angolul, és ami a legfőbb, nemcsak szókincset, de bátorságot is szerzett az idegen nyelven való társalgáshoz.

„Sokkal alkalmazkodóbbak és elfogadóbbak lettek. Az egy év vége felé már bárhol elaludtak, vagy bárhol ettek (még ha nem is bármit). A kalandunk igazi hozadékát talán most még nem tudják megfogalmazni, inkább majd csak a következő években érzik meg igazán” – teszi hozzá az édesanya.

Széles-Horváth Anna