Fiala Borcsa: Egyre tisztábban látom a tükörben az anyukámat

–

Kurucz Adrienn/WMN: Egy vallomással nyitnék: imádom a színeidet. Metaforikusan és a ruháidat illetően is. Mindig jellemző volt rád az immár szerintem védjegyednek számító tarkabarka ruhatár, vagy voltál te is varjú tinédzserként?

Fiala Borcsa: Szeretem a vidámságot, és szeretem a vidám színeket. A kedvemet is földobja, hogyha kívül színes vagyok. Kamaszként nem a ruhám volt sötét, lázadásképpen inkább letoltam egészen rövidre a hajamat – pontosabban elmentem egy férfifodrászhoz, aki elvégezte helyettem a műveletet –, és aztán hennával befestettem a végeredményt feketére. Nekem nem állt olyan jól, mint a Pottyondi Edinának.

K. A./WMN: Egyéb szélsőségek?

F. B.: Tizennyolc éves korom táján a nevelőapám régi, kockás flanelingeit hordtam. Igyekeztem fiúsnak látszani, leplezni, hogy van mellem, van derekam, de ezt úgy húszéves koromra kinőttem. Fordulatváltással ekkor következett a… hogy is mondjam, ledérebb korszakom: kilógott a ruhából a hasam, a fenekem. Most már ilyen cuccokat nem vennék föl.

K. A./WMN: A rejtegetést kompenzáltad az extra nőiessel?

F. B.: Nem is tudom… Emlékszem, amikor a pasim fölvitt bemutatni a szüleinek, úgy gondoltam őket lenyűgözni, hogy kitettem mindent a kirakatba. Nem mutatták, hogy megrökönyödtek volna – ahogy én megrökönyödtem utólag visszanézve az ott készült fotót, az eperszín nadrágot meg a rózsaszín spagettipántos topot melltartó nélkül. De nem bántam meg semmit, ezt se igazából. Hozzátartozik a történethez, hogy huszonöt kilóval voltam kevesebb körülbelül, és huszonéves korban igazából minden jól áll az embernek. El se hiszi, hogy ez egyszer másként lesz.

Emlékszem, amikor egyszer melltartót próbáltam – eleve utálok ruhát vásárolni, próbálni: az valami iszonyat. Álltam a hülye neonfényben, amelyben még a karja is narancsbőrös az embernek, és rádöbbentem, hogy olyan lettem, mint az anyukám.

K. A./WMN: Nem akartál rá hasonlítani?

F. B.: Szerintem senki sem akar az anyukájára hasonlítani. Pláne nem harmincévesen. Viszont most már, hogy negyvenhat éves vagyok, észreveszem a dolog jó oldalát is. Például azt, hogy anyukám alig ráncos hetvenkét évesen. És fizikailag is nagyon jó állapotban van. Nagyon szurkolok, hogy ezeket a géneket örököljem. Nagyon vicces különben, hogy az én lányom sem akar rám hasonlítani. És nem is hasonlít, most ő tart a fenekemet-hasamat-mellemet kilógatom korszakánál, és az arca is nagyon más. Viszont ugyanahhoz az edzőhöz járunk, aki persze látja a párhuzamokat, hogy jé, a Rozi ugyanígy fölhúzza a vállát, mint te, a Rozinak ugyanezen kell dolgoznia!

K. A./WMN: Ha belenézel a tükörbe, milyen érzést vált ki belőled a természetes, sminkmentes arcod?

F. B.: Képzeld, teljesen jól érzem vele magamat. Valószínűleg az is sokat segít ebben, hogy sem a nagymamám (aki szerintem még most, kilencvenhárom évesen is nagyon szép), sem az anyukám nem sminkel nagyon, nagymamám anno rúzsozta magát, de ennyi.

Én ebben nőttem fel, hogy a természetes is lehet nagyon szép, vonzó, főleg ha magabiztossággal, önazonossággal, elégedettséggel párosul. Rajtuk azt láttam mindig, hogy ez a belső szépség kívülre is sugárzik.

Szeretem magamat kifesteni, de mostanában azt inkább különlegesebb alkalmakra tartogatom, hétköznap, munkába vagy otthonra nem szoktam magam kifesteni. Kedvelem az arcomat úgy, ahogy van, sminkmentesen, őszintén.

K. A./WMN: És mikor érezted életedben a legszebbnek magad?

F. B.: Amikor elhagyott a férjem. Akkor már bennem volt a negyvenéves nők magabiztossága, viszont a szomorúságtól lejöttek rólam azok a kilók, amelyeket korábban nem tudtam leadni, a dühömet pedig futásba fojtottam, így izmosabb is lettem. Ráadásul olyan pasik kerültek mellém, akiktől megkaptam azokat a bókokat, visszajelzéseket, amikre szükségem volt. Mostanában amúgy sokkal kevesebbet mozgok, megengedem magamnak, hogy néha csak sétáljak, vagy olvassak futás helyett.

K. A./WMN: Azért, mert a párkeresés már nem motivál, hiszen boldog kapcsolatban élsz, vagy egyszerűen megengedőbb vagy saját magaddal?

F. B.:

Igazából a külsőmmel kapcsolatban sosem voltam maximalista. Annyira szeretek enni, hogy ha a pörkölt és a soványság között kell választani, nem kérdés, melyik győz. Nem vagyok hiú, például sose szoktam alapozót használni. Erős sminkben úgy érzem magam, mintha fölvennék három push up melltartót.

K. A./WMN: Otthonról mit hozol: elvárás volt-e, hogy egy lány legyen csinos?

F. B.: A nagymamám mindig mondja, amikor meglátogatom, hogy „milyen csinos vagy, Boriska!”. Őt örömmel tölti el, ha mutatós vagyok. Azt is mindig mondogatja, milyen szerencsés, hogy ilyen szép unokái vannak, nem hiába választott nekünk jóképű nagypapát. Amúgy a nagyanyám is tök jó csaj volt. Illetve szerintem még mindig tök jó csaj. A történethez ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a nagymamám azt is bizonygatta, amikor kicsi voltam, hogy ha egy fiú bókol, ne higgyek neki, mert biztos akar valamit.

K. A./WMN: A világnak öltözöl, vagy magadnak? Mondjuk, vasárnap kicsíped magad otthon?

F. B.: Nem. Sőt, igazából arra kell odafigyelnem, hogy azért ne menjek át odahaza trottyos mackónadrágos nénibe. Nagy álmom egy virágos vagy madármintás kimonó. Látom magam, ahogy suhanok a lakásban, csésze kávé a kezemben, kiülök az erkélyre. Csak hát ott a kutya, aki miatt minden reggel föl kell öltöznöm valami játszósba, hogy elvigyem sétálni. Úgyhogy, ha majd kiröpültek a gyerekek és kimúlt a kutya, akkor veszek magamnak egy kimonót, és fogom magam, beöltözöm írónőnek. Lehet, még egy rúzst is feldobok.

K. A./WMN: A szerkesztőségben még sosem találkoztam veled úgy, hogy leharcolt lettél volna.

F. B.: Pedig általában biciklivel jövök. Ha viszont nem biciklivel jövök, és felöltözöm normális ruhába, akkor mindig mindenki megjegyzi, milyen csinos vagyok. Ez viszont sokat elárul arról, hogy máskor meg valószínűleg nem.

K. A./WMN: Volt olyan részlet magadon, amit nagyon nem szerettél, de már megbarátkoztál vele?

F. B.: Fiatal lány koromban nagyon utáltam, hogy széles a csípőm. Harminc év kellett hozzá, hogy rájöjjek, ezt a homokóra formát én szeretem! Remélem, még van tíz jó évem addig, amíg homokzsák leszek.

A másik dolog, amivel kibékülőben vagyok, az a homlokom. Elég magas, ha nagyon jó leszel, megmutatom. Gyerekkoromban mindig azt hallottam otthon, hogy lófejem van, biztos ezért is volt mindig frufrum.

Pár éve még elképzelhetetlen volt, hogy kimenjek az utcára összefogott hajjal. Az olyan lett volna, mintha bugyiban ugranék le a boltba. De most már néha van olyan, hogy otthon fölcsatolom a hajamat, és próbálom szokni így magamat, mert egyszer beugrott, hogy idős koromban én így leszek önazonos.

De még nem érzem úgy, hogy ott tartanék, hogy ki bírok állni a nagyvilág elé a homlokommal.

K. A./WMN: Szerintem nem csak én emlékszem a pár évvel ezelőtti tüsi hajadra. Akkor is látszott a homlokod!

F. B.: Akkor nem a homlokomra koncentráltam. Emlékszem, azt mondtam a fodrásznak, olyan hajat vágjon nekem, ami picikét ijesztő. Persze soha nem voltam ijesztő, mert mindig vigyorgok, tehát hogy bárki megijedt volna tőlem, azt erősen kétlem. Leginkább az motivált, hogy ki akartam törni az anyukaszerepből. Menő akartam lenni. Nem tudom, sikerült-e, de emlékszem, amikor levágattam a hosszú hajamat rövidre, a fiam három napig nem nézett rám. Mert addig a jóéjt-puszihoz tartozott egy rituálé: meg kellett dörgölnöm az arcát az orrommal, a hosszú hajammal pedig meg kellett cirógatni. És akkor, hatévesen szerintem összeomlott, hogy ez már nem lesz.

K. A./WMN: Mi az, amit mindenképpen meg kell tenned a külsődért, hogy elégedett legyél magaddal?

F. B.: Képzeld el, hétvégén egy barátnőmék nyaralójában voltam egy napot, sütöttünk, főztünk, meg minden. És a házban nem volt tükör a fürdőszobában se! Először fura volt, hisz az ember, amikor megszökik pisilni, és utána kezet mos, akkor csak becsekkol a tükörbe, hogy nem borzolódott-e össze a szemöldöke.

Aztán arra gondoltam, milyen jó világ lenne, ha egyáltalán nem lennének körülöttünk tükrök.

K. A./WMN: Kibírnád?

F. B.: Valószínűleg nem. Nézegetném magamat a telefon kijelzőjén, hogy minden oké-e. Visszatérve az eredeti kérdéshez, alapdolgokhoz ragaszkodom. Ezek számomra a szőrtelenítés, a hajmosás, a száraz bőröm krémezése. A napi rutinom, ahogy fiatalabb kolléganőink hívják az arcápolást, nagyon egyszerű. Ugyanaz, mint Brad Pitté. Aki azt nyilatkozta, hogy reggel fölkel, fölrakja magára a szérumot, krémez, utána kilép az ajtón. Este hazamegy, lemossa az arcát, szérum, krém, ennyi.

K. A./WMN: Volt bármilyen plasztikai műtéted, vagy lesz terveid szerint?

F. B.: Egy dudorodó anyajegyem volt az arcomon, azt szedettem le. Egyszer egy lányrokon lerajzolt, és a rajzon az anyajegy kábé akkora volt, mint a fél fejem. Ekkor hívtam fel a sebészt. Mást nem akarnék magammal csinálni. A húgom egyszer kérdezte, hogy nem lenne-e kedvem magamat akciósan botoxoltatni karácsonyra? A férje, aki orvos, épp elvégezte a botoxtanfolyamot. Nem volt kedvem. Belegondoltam, hogy oké, fiatalabb lesz a fejem. De akkor még ott a nyakam, ott a kezem, ott a mellem, ott a seggem. Tehát akkor mindenhez hozzá kéne nyúlni. Mert ha nem, akkor az olyan lenne, mintha a lakásfelújításnál valaki csak az előszobát csináltatná meg. Aztán a vendégek bemennek, és a csinos kezdés után látják, hogy a többi rész romokban.

Amúgy meg szeretem a ráncaimat, meg a hájaimat is szeretem, mert azok számomra kedves emlékek.

K. A./WMN: Azt mondtad, arra neveltek, hogy ne hidd el a dicséretet. Most már elhiszed?

F. B.: Még dolgozom rajta, de a barátomnak már el szoktam hinni. A múltkor csináltattunk együtt szemüveget, aztán beültünk valahova kajálni, és akkor ott fotózgattam magamat is, meg őt is. Ő azt hitte, hogy csak magamat fotózom, de közben átforgattam a kamerát. És lekaptam, ahogy rám néz, és annyi szeretet volt a szemében, meg olyan őszinte csodálat, hogy nekem az több mint elég.

Képek: Csiszér Goti / WMN – Goti Photography

Kurucz Adrienn