Az önbizalom nem egyenlő a nagyképűséggel!

–

Szabó Anna Eszter/WMN: Anya, tegyük már tisztába: mi az önbizalom?

Kazimir Ágnes: Hivatalosan a társadalmi-pszichológiai önbizalom fogalma az, hogy az egyén mennyire bizonyos a személyes ítéletében, képességeiben, vagy akár hatalmában. Van, aki nagyon, és persze van, aki kicsit sem, mert már abban sem biztos, ki ő. Sőt, ha feltennénk a kérdést, hogy „ki vagy te?”, nem biztos, hogy tudná a választ. Meg is szoktam kérdezni néha magamtól is. Nem árt. Sőt: szükséges (lenne). 

Sz. A. E./WMN: Tehát az önbizalmunk nagyban függ attól, hogyan határozzuk meg magunkat? 

K. Á: Természetesen. 

Sok olyan ember van, aki csak a mindenkori funkciójával azonosítja magát. Anya, gyerek, feleség, nagymama vagyok, vagy esetleg a mindenkori szakmai rangja, a foglalkozása. De hát hol van ez a fajta önmeghatározás a valós önismerettől? 

Hogy ki vagyok ÉN? Ha erre se vagyunk képesek, mégis hogyan tudnánk értékelni, becsülni, szeretni önmagunkat?

Sz. A. E./WMN: De tényleg nem értem, hol romlik ez el? Mert úgy látom, a legtöbbeknél elromlik egy ponton. Vagy irreálisan túlteng az önbizalom, vagy a béka segge alatt van. Mi történik velünk ezen a fronton?

K. Á.: Az önbizalom gyökerei, mint annyi minden máséi, visszanyúlnak a múltba. Ha valakit mindig dicsérnek, támogatnak, segítenek, nyilván nagyobb előnnyel indulhat e téren (is), mint az, akit nem, sőt. Természetesen, mint mindenre, így erre is van ellenpélda. És a dicsérő szó is tud félremenni, ha nem társul mellé például arányérzék. A gyerek hisz, bízik, felnéz a szülőre. Ha bántják, mit tehet mást, elfogadja. Ha dicsérik, örül. Ha túldicsérik, egy idő után természetesnek veszi, hogy ő tökéletes. Aztán majd koppan, sőt, akár traumatizálódhat is, amikor kiderül, hogy senki sem az.

Kamaszkorban történik aztán egy nagy váltás. Míg a kisgyerek elfogad, befogad, addig a kamasz autonómiára törekszik, nem fogad el mindent, könnyen elszigetelődhet a családban (is), pláne, amikor ez a bizonyos tantusz a tökéletességről leesik neki. Alapvetően kritikusabbak a kamaszok, nemcsak a környezetükkel, hanem magukkal is. A kiszolgáltatottak, az én- és testképzavarosak viszont nagy bajba kerülhetnek megfelelő támasz nélkül, pedig erre mindig nagy esély van, hiszen sokszor tudatosan vágják el magukat a felnőttektől, a szülőktől. Ilyenkor egy kamasz könnyen rossz társaságba keveredhet, bullying áldozatává válhat akaratlanul is. Mert például, 

ha a gyerek azt hiszi, hogy ő senkinek se kell, akkor örül, ha bárki befogadja. A szó tágabb értelmében és sarkosan fogalmazva prostituálódik, bármire rávehető. Ez a folyamat aztán szépen bedarálja az önbizalmát is.

Sz. A. E./WMN: Még mindig nem értem. Adott egy stabil önértékelésű, magabiztos gyerek. Mi az a szikra, ami belobbantja az önostorozást, hogy ő alacsonyabb rendű másoknál?

K. Á.: Mitől, mikor indul a lejtmenet? Bármikor. Bármitől. A gyereknél igazoltan jelen van, hogy befolyásolható. Ezzel pedig akarva és akaratlanul is vissza lehet élni. Nem tehet róla, ha ártanak neki hamis visszajelzésekkel, amiket ő elhisz. Minden hamisság lök egyet a lejtmeneten, legyen a visszajelzés jó vagy rossz. A legnagyobb jó szándékkal és szeretettel is pokoli könnyen okozhatunk károkat az egészséges, reális önértékelésen.

Sz. A. E./WMN: Nálam mi történt?

K. Á.: Nálad? Tényleg tudni akarod?

Sz. A. E./WMN: Hát, ha már itt tartunk, igen. Kíváncsi vagyok, te hogyan láttad kívülről. Ne kímélj. 

K. Á.: Kezdettől királylány voltál, úgy is mutatkoztál be, hogy „Cipkerózika vagyok”. Még azt is elvártad, hogy meghajoljanak előtted. Szerettél flancos, csillogó ruhákban pipiskedni, királylányos meséket nézni, azonosulni velük. És bizony, volt idő, hogy kedvtelve nézegetted magad a tükörben. 

Sz. A. E./WMN: Ez se most volt…

K. Á.: Bizony nem. Aztán közösségbe kerültél. Ott aztán nem találtad a helyed, ráadásul nem sokkal később kistestvéred is született, és a legkisebb, imádott királylányból középső lettél. Osztozni kellett figyelmen, szereteten – ez nem ment túl jól. Ha nem rád fókuszált valaki, megsértődtél. Azt hitted, hogy „bezzegmásik” a jobb, fontosabb, szebb, okosabb, sikeresebb, a kedvenc. 

Sz. A. E./WMN: Jól besétáltam az erdőbe. „Itt az ágytál, amire vágytál” – mondaná nagypapám. Na de mindez azért még nem ok arra, hogy olyan mélyen elkezdje utálni magát egy kislány, mint én. Nem minden középső és közösségbe járó gyereknek megy tropára az önbizalma.

K. Á.: Ez persze még nem ok. Viszont a mellőzöttség érzéséből fakadóan elkezdtél, csúnyán mondva „alulválasztani”, vagy mondjuk úgy, hogy a komfortzónádon, a kereteiden túl, mert újra azt akartad látni, hogy te vagy a legszebbik, a legjobb, legokosabb, legügyesebb. Oda fordultál, ahol rajongást kaphattál. Eleinte meg is kaptad, amire vágytál. De aztán elkezdtek utánozni, majd lenyúltak, úgy tettek, mintha ők lennének az eredeti példány. Ami belőled maradt, az irányításra, gyámolításra szorult. Te pedig az általuk tartott tükör képével azonosultál. Elkezdted elveszíteni a kontúrjaidat. Előbb-utóbb vagy elhagytak, vagy maradtak, de ők diktáltak. Ha picit ki akartál törni, kerested és próbálgattad a szárnyaidat, akkor ellenállásba ütköztél, visszahúztak, mondván, hogy megváltoztál, nem jó ez így, maradj csak alárendelt. Mert az voltál. Te pedig őrlődtél az elvesztett önmagad és az új perszóna között, amivel minden idegszáladdal próbáltál azonosulni, mint egy színész. Egyre csak eltűntél.

Sz. A. E./WMN: Az idegeimre mentél azzal, hogy állandóan azt szajkóztad, hogy beszéljek már a természetes hangomon… Nem is értettem, miről beszélsz. 

K. Á.: Igen, a hangod megváltozása egyértelmű jele volt annak, hogy talajvesztetté váltál, hogy 

elvesztetted a kapcsolatot önmagaddal, és ezáltal a legszorosabb, legfontosabb kapcsolataid sem tudtak már megfelelően működni. 

Ezt kívülről nehéz volt látni és még nehezebb befolyásolni. A csak azért is volt a te válaszod, mindenre. A makacs ellenállás, a rosszul értelmezett hűség.

Sz. A. E./WMN: Említetted ezt az alulválasztást. Kiráz a hideg ettől a kifejezéstől, mintha felsőbbrendű lettem volna, vagy több, jobb. Mire fel?

K. Á.: Nem lepődöm meg, hogy ez ragadta meg a figyelmed. Nem véletlenül puhítottam ezen a megfogalmazáson. De mindegy is, minek nevezzük, mert ez az alá-fölé rendelt viszony, a kontúrjaid eltűnése automatikusan hozta magával az önbizalomvesztést. A testképzavart. A méltatlan kapcsolatokat. A nőiség örömeinek kialakulatlanságát, regresszióját. 

Sz. A. E./WMN: Nálam azért erősen befolyásolta ezt a folyamatot, hogy valóban más voltam. Kilencévesen nőtt meg a mellem, még javában gyerek voltam, pont, amennyi most a kisfiam! Hátborzongató belegondolni, milyen gyorsított tempóban lettem belerángatva egy szerepkörbe, amivel nemhogy azonosulni nem tudtam, de féltem is tőle. Az igazi lejtmenet innen indult az én megélésem szerint. Aztán pedig jöttek az abúzusok és a szégyenérzet, bűntudat, ami azokat kísérte. 

K. Á.: Nálad borult a dominó. Szépen, egyik a másik után, egyre nagyobb károkat okozva benned. Olyan sikeresen leépítetted magad, hogy utána hosszú évekig keresgélted a romok alatt, ami maradt belőled. Most kezded összerakni a kirakóst.

Sz. A. E. / WMN: De szerintem már természetes hangon beszélek…

K. Á.: Igen, szoktam is mondani neked, hogy ezt jó látni.

Az anyává válás, mint bármilyen drasztikus életesemény, nálad is beindította, katalizálta a leállt, megrekedt folyamatokat, ki tudta kényszeríteni, hogy magadra találj, így vagy úgy. Ez gyakori. Sokszor akár olyan áron, hogy előtte össze kell omlani.

Nem véletlen, hogy az első szülésed utáni depressziót követően lendületes énkeresésbe fogtál. Eleinte anyaként próbáltad definiálni magad, feleségként, aztán jött a munka, keresed a helyed újságíróként és közben fokozatosan a nőt is kutatod magadban, barátkozol vele, ismerkedtek. Gyógyítjátok egymást. Jó érzés, hogy már néha megvillantasz egy-egy zsenge hajtást az önbizalmadból. 

Sz. A. E./WMN: Élénken él az emlékeimben, hogy több barátságom romlott meg amiatt, hogy a visszajelzések szerint nagyobb lett az önbizalmam. Holott csak épp egyensúlyban, vagy esetleg boldog(abb) voltam. El is gondolkodtam azon, hogy vajon miért mossuk össze az önbizalmat a nagyképűséggel.

K. Á.: A mi nem eléggé kulturált, előítéletes, ítélkező, autoriter, gyakran gyáván behódoló gondolkodásunkba nem nagyon fér bele, hogy elismerjük mások értékeit, pláne a sajátjainkat – az egyenesen elképzelhetetlen. Az elismerő szavak listája sajnos mindig rövidebb, mint a bántó szavaké. Ez szerintem társadalmi jelenség, mégpedig hibás és rossz. Pedig ha megtanulnánk, hogy az önbizalom annyit tesz, hogy értékelem magam, ami égetően fontos, mert jobb lesz általa, akkor sokat tennénk a jobb közérzetért egyéni és társadalmi szinten is. Aki nagyképű, az érdemtelenül dicsekszik és követeli magának az elismerést. Szomorú, hogy összemossuk ezt a két kifejezést, mert míg 

a nagyképűség egy ártalmas tulajdonság, addig az önbizalom egy létfontosságú képesség, ami segíthet minket abban, hogy természetesen és boldogan tudjunk létezni a bőrünkben. Hogy önmagunk legjobb verziója lehessünk. 

Sz. A. E./WMN: Azt mondod, hogy jobb világban élnénk, ha mindenkinek lenne önbizalma? 

K. Á.: Ha mindenki reálisan tudná értékelni, elfogadni és szeretni önmagát, naná, hogy az óriási előrelépés lenne. Képzeld csak el. De nekem már az is elég, ha te visszatalálsz magadhoz. Elég nagy falat az is. 

A képek a szerző tulajdonában vannak

Kazimir Ágnes, Szabó Anna Eszter