„Nem engem érnek az ütések, már én fejtek ki erőt” – így hat a súlyemelés a traumákra

–

Másfél évig tartott a súlyosan bántalmazó kapcsolatom. Nagyjából fél éve voltunk együtt, amikor magamon is észrevettem, hogy romlik a mentális állapotom és a fizikai egészségem, az amúgy sem túl nagy testsúlyomból pedig negyvennégy kiló maradt. Hónapokon át küzdöttem, hogy véget érjen ez a kapcsolat, kiszabaduljak, és végre magam mögött hagyjam az embert, aki bánt, és mindazt, ami ezzel jár.

A trauma túlterheli az ember megküzdési kapacitását

Azzal viszont nem számoltam, hogy hiába fordítom el a kulcsot – képletesen és a szó szoros értelmében is –, és zárok ki mindent, ami nem szolgál, a traumám ott marad velem. Fel kell dolgoznom minden bántó szót és erőszakos mozdulatot, amit könnyebb volt úgy túlélni, ha leválasztom az elmémet a testemről – ha a lehetőségét is kizárom annak, hogy a zúzódásokkal borított arc, a felszakadt derék és a heges láb hozzám tartozik.

A pszichés trauma ugyanis olyan súlyos érzelmi reakció egy eseményre vagy eseménysorozatra (jellemzően erőszakra, bántalmazásra, balesetekre vagy természeti katasztrófákra), ami túlterheli az egyén megküzdési kapacitását.

A traumák hosszú távú hatást gyakorolhatnak az ember mentális és érzelmi jóllétére – szorongást és depressziót okozhatnak, de jellemző a poszttraumásstressz-zavar és más mentális problémák kialakulása is. Jelenleg a pszichés trauma kezelésének fő módjai a pszichoterápia és a fizikai tünetek gyógyszeres kezelése – ezek a kezelések azonban nem mindig hatékonyak.

A fizikai aktivitás hatása a traumákra

Szakemberek szerint, bár gyakorlatilag mindenfajta testmozgás hasznos lehet a pszichés traumával bajlódó emberek számára, a legtöbb előnnyel a közepes és nagy intenzitású edzések járnak – amelyek közé a súlyemelés is tartozik. A nagy intenzitású, erőnléti edzésről kiderült, hogy javítja az alvás minőségét és csökkenti a szorongást, ami javíthatja az általános egészséget és a mentális jóllétet. És mégis, a traumát átélt emberek gyakran teljesen elkerülik a testmozgást, mert az a fizikai stresszválasz, amit kiválthat – a szapora pulzus, nehéz légzés, emelkedett testhőmérséklet –, emlékeztetheti őket a traumára. Ezért alapvető fontosságú, hogy a traumák túlélői megtalálják a számukra megfelelő mozgásformát.

A fent említett tanulmány szerzője, Eva Nowakowski-Sims és csapata a súlyemelés traumából való felépülésben játszott szerepét vizsgálta.

A kutatás során negyvenhat olyan emberrel készítettek interjút, akik pszichés traumát éltek át, majd legalább három hónapon át rendszeresen végeztek súlyemelést is magában foglaló edzést. A résztvevők átlagéletkora harminchat év volt, közülük pedig huszonhatan nők, nyolcan férfiak voltak, tizenketten pedig nembináris, transznemű vagy agender személyként azonosították magukat. 

A kutatók minden résztvevővel egyenként beszélgettek, az interjúk 45-90 percig tartottak, és kitértek arra is, hogy mit gondolnak, mi segíthetne a traumák túlélőinek. A szakemberek arra is rákérdeztek, hogy mi volt a leghasznosabb a gyógyulási útjuk során, mit gondolnak a testmozgásról, a súlyemelésről, az egészségről, és hogyan kapcsolódnak ezek a dolgok az érzelmi jóllétükhöz.

„Az eredményekből egyértelműen kiderült, hogy a súlyemelés olyan élmény volt, amelynek következtében a résztvevők képesek voltak felismerni az elme és a test kapcsolatát, és ezt az élményt arra tudták használni, hogy pozitívan befolyásolják a gondolataikat.

Ahogy a résztvevők fizikai egészsége javult, úgy vált jobbá a mentális állapotuk is, ami a legtöbb esetben egészségesebb önbizalmat is eredményezett”

– állapították meg a tanulmány szerzői.

Évekig jártam terápiába, mire elkezdtem úgy érezni, hogy rendben vagyok

Az emlékbetöréseim és pánikrohamaim elmúltak, a hangulatingadozásaim és érzelmi kitöréseim is kezelhetővé váltak. Az állandó egészségi problémáim is ritkulni kezdtek, és sok-sok idő után először tényleg egészségesnek éreztem magam – kívül-belül.

Idén januárban aztán elkezdtem erőemelő edzésekre járni. Nem célzottan, a korábban átélt erőszak miatt, csak megtalált egy lehetőség, én pedig éltem vele. Ezért is ért meglepetésként, hogy hétről hétre, ahogy az általam mozgatott súlyok egyre nőttek, úgy erősödött meg a kötelék a testem és az elmém között.

Ha guggolok, figyelni kell, hogy benn tartsam a levegőt, hogy lenyomjam a sarkam, megfeszítsem a felsőtestem, és igen, még arra is, hogyan tartom a lábujjamat. Felhúzásnál is megvannak azok a pontok és területek a testemben, amiknek korábban a létezéséről sem tudtam, most viszont mozgatnom is kell őket. Fekvenyomásnál szintén. 

És minden megfeszített izommal, minden benn tartott levegővel, minden elvégzett gyakorlattal egyre közelebb kerültünk egymáshoz: én és a testem.

A januári rendszertelen edzések esetemben heti háromra nőttek, ma már többet emelek a saját súlyomnál – ami már rég nem negyvennégy kiló –, és olyan egységben vagyok a testemmel, mint eddig talán soha. Igyekszem figyelni a korábban nem ismert izmaimra, benn tartani a levegőt, amíg kell, és kizárni mindent, ami körülöttem van.

Nem engem érnek az ütések, már én fejtek ki erőt.

Visszakaptam a kontrollt, és megtanultam bánni mindazzal, ami a testemet alkotja, odafigyelek rá, és évek óta először őszintén szeretem.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / mihailomilovanovic

Mózes Zsófi