Chappell Roan: „Ha egy ötéves gyerek rajzolhatna egy popsztárt, én lennék az”

–

Ez volt az első Sziget, amit józanul (ha nem is teljesen absztinensen) töltöttem. Talán innen kéne kezdeni. 

Vagy mégiscsak egy kicsit korábbról. Onnan, hogy pár hónapja van az életemben valaki, aki visszacsempészte a mindennapjaimba a zenét. Azóta tanulom, hogy ne (csak) a munkámat, a sportteljesítményeket, az otthoni teendőimet használjam hangulatszabályozásra, hanem tudjak az érzéseimmel egyszerűen csak úgy lenni:

elbírni a pillanatot a maga fájdalmával, vagy épp örömeivel együtt.

Újra felfedeztem, hogy az elmélyedéshez a zenehallgatás milyen jó alkalom. Előkerült mostanában sok régi kedvenc dalom is, amelyek ismét összekötnek önmagam korábbi verzióival – jobban egyben vagyok azóta. 

Gyógyulok, változok. Idén más emberként érkeztem a Szigetre, és az ugrás lényegesen nagyobb volt, mint amit a tavalyi énem tett meg a tavalyelőttihez képest. 

Szóval állunk ezzel a számomra kedves emberrel a záró napon a Nagyszínpad előtti tömegben, várjuk Chappell Roan koncertjét. Körülöttünk csupa fiatal: sugárzóak a lányok, szerények a srácok, többen a gyerekeink lehetnének. Lassan negyvenévesek leszünk, és csak a mi kezünkben van sör – kábé megszokásból, mégiscsak koncerten és a Szigeten vagyunk –, de ez már egy másik generáció; sokan közülük nemhogy nem vedelnek, nem is iszogatnak.

A színpadon már áll a díszlet, egy középkori, faragott sárkányokkal díszített kastély: kiderül, hogy csak az egyikünk hozott szemüveget, így egymásnak adogatjuk az okulárét, mint az idős házaspárok, és jókat kuncogunk közben.

Persze megállapítjuk, hogy nem vagyunk „ennyire öregek”, de nekem mégis jólesik most ebbe a pozícióba helyezkedni, mert még odaadóbban reménykedhetek: bátran hiszek a mostani tinikben, és abban, hogy az életük sok szempontból szabadabb lesz, mint a miénk volt ennyi idősen.

Chappell Roan zenéje tulajdonképpen hívja ezt a típusú időutazást, mert mélyről, a belső gyerek énjéből fakad. „Ha egy ötéves gyerek rajzolhatna egy popsztárt, én lennék az” – nyilatkozta egyszer a W Magazine-nak. Meg is jelenik előttünk holdvilág arcával, tűzvörös hajzuhatagával (mint Merida, a bátor) és egy olyan szettben, ami engem Szív Királynőre emlékeztet az Alice Csodaországban meseregényből. Roan felsőjén merev vonásokkal arcának duplikátuma látható, amiről a bipoláris zavar kettős természete, a mániás és depressziós szakaszok váltakozása jut eszembe. Az énekesnő már 22 éves volt, amikor diagnosztizálták, és végre megfelelő segítséget kapott. Tinédzser éveiről ezt mondta a Guardian-nek: „[...] mentálisan nagyon beteg voltam – évekig öngyilkos hajlamú –, és nem kaptam gyógyszert, mert ez nem része a közép-nyugati kultúrának. Ott nem azt mondják, hogy »talán el kéne vinnünk egy pszichiáterhez«, hanem az, hogy »Istenre van szükséged, imádkoznod kell hozzá«”.

A Közép-Nyugat hercegnője

Roan 1998-ban született Kayleigh Rose Amstutz néven, és egy konzervatív kisvárosban, Willardban nőtt fel Missouri államban. Anyja állatorvosként, apja diplomás ápolóként dolgozott, ő volt négy gyerek közül a legidősebb. Szigorú vallásos nevelést kapott, hetente háromszor járt a családjával templomba, bibliatáborokban is részt vett. Tizenhét éves korában, amikor a YouTube-ra feltöltött, Die Young című dala miatt felfigyeltek rá, és lemezszerződést kötöttek vele, változtatta meg a nevét. Művészneve tisztelgés a nagyapja, Dennis K. Chappell előtt, aki abban az évben halt meg, valamint a férfi kedvenc dala, a The Strawberry Roan című western ballada előtt. Roan amúgy is szereti a country zenét, és onnan hozza, hogy narratív módon ír dalokat, számai gyakran egy-egy történetet beszélnek el. 

Ahogy egyik leghíresebb slágere, a Pink Pony Club is, amely egy lányról szól, aki elhagyja otthonát, Tennessee-t, hogy egy melegbárban táncoljon a Santa Monica Boulevard-on, és végre önmaga lehessen. Ez természetesen egyfajta mesei változata annak, ami az énekesnővel a valóságban történt: nem élt Tennessee-ben, a Pink Pony Club pedig egy Missouri állambeli sztriptízbár neve volt, az azonban igaz, hogy Roan Los Angelesbe érkezve, a The Abbey melegbárban találta meg a hozzá hasonlókat, a saját queer közösségét. Ennek az öröméről szól a kabaréelemekkel átszőtt nóta, amit az Atlantic Records éveken át nem akart kiadni, majd látva, hogy nem hoz azonnali sikert, szerződést is bontott az előadóval. De a Pink Pony Club, ami a Covid kitörésével szinte egyidőben jelent meg, mégis rendkívül népszerűvé vált – és a Szigeten is felemelően hatott, teljes eufóriát kiváltva a közönségben. 

Roantől amúgy sem áll távol a szerepjáték: gondoljunk csak a cheerleaderektől ihletett Hot to Go! című dalra – aminek YMCA-szerű koreográfiája a Szigeten is remekül mutatott több ezer ember előadásában –, a Casual sellőlányos klipjére, vagy arra, hogy a MTV Video Music Awards gálán az énekesnő lovagnak öltözve, íjjal a kezében lépett színpadra, és adta elő a Good Luck, Babe! című számot.

De legyen szó bármilyen súlyos témáról, a drag-stílus, a giccsbe hajló túlzások a humor előtt is mindig teret nyitnak, és arra bátorítanak minket, hogy ne vegyük olyan őrült komolyan magunkat.

A The Subway című dalban például, ami egy szakítás fájdalmát dolgozza fel, Roan ezt énekli: „I made a promise, if in four months this feeling ain't gone / Well, fuck this city, I'm movin' to Saskatchewan”, azaz: „Megfogadtam, ha négy hónapon belül nem szűnik meg ez az érzés / Bassza meg ez a város, elköltözöm Saskatchewanba”, és ez a Saskatchewan, mint úticél, meglehetősen random, oda nem illő hangzásában pedig elég vicces. 

Táncra hívni a belső gyereket

Arról, hogy Roan művészete mennyire játékos, mennyire az önfeledt kísérletezésről szól, az alábbi interjúrészlet is árulkodik, amelyet a Vanity Fairnek adott.

„A terapeutámmal végzett belső gyermeki munkával jutottam arra a következtetésre, hogy giccses [tacky] popsztárnak kell lennem. El kellett engednem a felnőtt énemet, aki azt gondolta, hogy mindig kifinomultnak és komolynak kell lennie ahhoz, hogy elég jó legyen.

Ez olyan, mint amikor gyerek vagy, és öltözködőset játszol. Nem gondolsz semmire, csak arra, hogy »Istenem, de szépek ezek a ruhák!«. Így tekintek a projektemre. Azt nézem, mi tette volna boldoggá a kicsi énemet. Ezért vonzanak a csillogó dolgok, a gepárdminták, nagyon szeretem Britney Spearst és Barbie-t, mindent, ami hiperlányos. [...] Visszatérek ehhez a verziómhoz, mert ekkor voltam a legboldogabb.”

Chappell Roan tehát felnőttkorában teremti újra azt a felszabadult, játékos gyermek-énjét, aki a valóságban nem vagy csak kevés ideig lehetett a diagnosztizálatlan mentális nehézsége és a környezete előítéletessége miatt. Hiszen a homofóbia és a transzfóbia, a vele járó szégyen és magány még úgy is ráül az ember múltjára (és gyakran a jelenére, jövőjére is!), ha közben a szüleiről kiderül, hogy támogatók vagy azzá tudnak válni. (Roan családja elfogadónak bizonyult, ahogy az enyém is). 

A drag viszont, ahogy Roan fogalmaz, „gyógyfürdő a léleknek”. Egy olyan tér, ahol előadóként és befogadóként is minden a kísérletezésről, a kíváncsiságról, és a harsány, olykor túláradó, teátrális, de szinte minden ízében érzelmi, zsigeri életünkről szól. Az önmagunkhoz való újrakapcsolódásról. És a gyógyulásról. 

Ezért is történt, hogy Chappell Roannal másfél órára olyan boldog, játékos, felszabadult gyerekek lehettünk a Szigeten, akik a való életben az elvárások és az előítéletek miatt talán sosem voltunk. 

Milanovich Domi