Nigella Lawson az étel szeretetével lázadt a rossz családi minta ellen

–

A néhai Diana hercegné után ő az egyetlen nő Nagy-Britanniában, akinek, ha csupán a keresztnevét említik, akkor is mindenki tudja, kiről van szó. Nigella az évtizedek során fogalommá vált azzal, hogy rámutatott: milyen mindenfajta görcsösség nélkül, örömmel főzni – ezt a sokak számára addig ismeretlen tudást pedig milliók otthonába becsempészte.

Sikerének titka abban is rejlik, hogy könnyű vele azonosulni a konyhában: mivel sosem tanult séfnek, mellőzi a bonyolult technikákat, miközben megnyugtatja az embert, hogy a főzés során nemcsak improvizálni lehet, hanem hibázni is – és nevetni önmagunkon, ha hibázunk.

A műsoraiban és a könyveiben is képes bensőséges hangulatot teremteni, olyat, amiben szüntelenül élteti a főzés, a táplálás, az evés örömét. Benne testesül meg az étel igazi, bűntudat nélküli élvezete is: ő az, akit a műsoraiban rendre láthatunk pizsamában kilopakodni a hűtőszekrényhez valami – általában kalóriadús – éjszakai nassolnivalóért, ha épp megkívánja.

Minden falat valódi élvezettel csúszik le a torkán, és ezt felszabadító nézni – pedig alakulhatott volna másképp is az ételhez való viszonya.

A családi minta, amit tudatosan kellett felülírni

Nigella Londonban született 1960. január 6-án, meglehetősen jómódú családba. Édesapja, Nigel Lawson gazdasági újságíróból lett képviselő, majd pénzügyminiszter Margaret Thatcher kormányában. Édesanyja, Vanessa Salmon pedig az ismert angol étterem- és élelmiszerlánc – a például teákat is forgalmazó – J. Lyons and Co. örökösnője, ismert társasági személy volt.

Mindenük megvolt, Nigella azonban gyűlölte a gyerekkorát, amelynek során az autonómia teljes hiányával kellett szembenéznie. Az egyetlen dolog, ami felett döntési joga lehetett, az volt: eszik-e vagy sem. „Gyerekként az étkezéseket igazán szorongást keltőnek találtam. Hihetetlenül régimódi módon neveltek: mindent meg kellett ennem, ami a tányéromon volt, addig kellett az asztalnál ülnöm, amíg az egész el nem fogyott. És ha ennek ellenére sem tudtam megenni, akkor a következő étkezésnél ott várt egy tányér kihűlt, félig megevett maradék, amit be kellett fejeznem. Olyan volt ez, mint az evéssel szembeni averziós terápia” – nyilatkozta korábban a BBC-nek.

Ha ez nem lett volna elég, Nigella tizenévesen felfedezte, hogy az édesanyjának milyen „bonyolult viszonya” van az étellel. Szeretett ugyan főzni, de egészen a halálos ágyáig nem engedte meg magának, hogy azt egyen, amit csak akar. „Azt hiszem, anorexiával és bulimiával is küzdött” – mondta Nigella. Egy ilyen közegben pedig az ő étellel való kapcsolata is alakulhatott volna másképp. A családi minta ugyanis egy életre meghatároz: akár azzal, hogy tudattalanul követed – és szenvedsz tőle –, akár úgy, hogy tudatosan szembemész vele. Egyik út sem könnyű.

Nigella végül az utóbbit választotta: nem volt hajlandó azonosulni az anyai mintával, ami az állandó bűntudat érzésével, önmegtagadással és önbüntetéssel volt terhelt.

Az evés iránti rajongása és az a vágya, hogy a főzést inkább élvezetként, mint kihívásként mutassa be, ez vált az ő lázadásává.

„Amikor lányként pubertáskorba lépsz, azt hiszem, akkor érzed a leginkább azt, hogy el kell különítened magad az anyádtól. Mivel annyira elhatároztam, hogy nem akarok olyan lenni, mint ő, bizonyos értelemben könnyebben is tudtam enni.” 

Az anyasebe sokáig meghatározta

Anyjával való, meglehetősen terhelt kapcsolatáról tíz évvel ezelőtt beszélt először nyilvánosan. Annak ellenére ugyanis, hogy a nyilvános eseményeken édesanyja a társaság középpontja volt briliáns humorával és vibráló lényével, a hétköznapokban étkezési zavarokkal, depresszióval és indulatkezelési problémákkal küzdött – sokszor volt erőszakos is.

„Vicces volt, de depressziós és érzékeny a zajra. Egy műanyag zacskó összegyűrésének a hangja is az őrületbe tudta kergetni. Mindannyiunkra kiabált ilyenkor, és azt mondta: »addig ütlek, amíg el nem kezdesz sírni«, és én sosem sírtam. Ma sem tudok […] Egyszerűen nem szeretett […] Sosem éreztem úgy, hogy megfelelhetek neki.”

Édesanyja 48 éves korában halt meg májrákban, és kapcsolatuk ugyan az évek múlásával javult, de

Nigella elmondása szerint nehéz gyermekkora vezetett oda, hogy a későbbiekben mindennél jobban törekedett arra, hogy az emberek kedvében járjon.

Sikerrel. Rekordmennyiségű eladott szakácskönyveivel és tévéműsoraival mára bérelt helye lett milliók konyhájában.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Nigella (@nigellalawson) által megosztott bejegyzés

A főzés az ő lázadása az élet nehézségeivel szemben

Az ételkészítés és az étel másokkal való megosztása iránti rajongás tehát sosem megjátszás volt részéről – a The Guardiannek nyilatkozó barátai szerint ez a karakterének a valódi kulcsa, ami a gyerekkori élményeivel szembeni lázadásból nőtt ki. „Néha úgy gondolom, túlzottan is foglalkoztat az étel. A színházban ülve is csak az jár a fejemben, mit fogok utána enni” – nyilatkozta nemrég. 

Kreativitását a rögtönzésből meríti, sokszor addig a pillanatig nem tudja, mit is fog pontosan készíteni, amíg ki nem nyitja a hűtő ajtaját, és meg nem látja, milyen alapanyagokból gazdálkodhat. Nem szeret semmit kidobni, mindent, amit csak lehet, felhasznál.

Sosem tanult séfnek, az Oxfordon középkori nyelvészetet hallgatott, majd újságíróként dolgozott. Pályáját könyvkritikákkal kezdte, majd Anglia egyik legismertebb étteremkritikusa vált belőle. Egy idő után kinevezték a Sunday Times vezető szerkesztőjévé, de dolgozott Amerikában is.

Első szakácskönyve a „Hogyan együnk?”, ami már megjelenését követően bestseller lett, élete egyik legnehezebb időszakában született.

Édesanyja halálát követően már túl volt egy újabb komoly veszteségen – harmincegy éves nővére mellrákban hunyt el –, amikor első férjét, gyerekei apját, John Diamond újságírót negyvenhárom évesen torokrákkal diagnosztizálták. Egy idő után a férfi már enni sem tudott – ennek hatására, az ő javaslatára született meg a Hogyan együnk?, Nigella első kötete.

„Az ételről írni, amikor olyan valakivel élsz, aki nem tud enni… furcsa volt. De azt hiszem, az egész végtére is az élethez való ragaszkodásról szólt.”

Nigella négy évig, egészen a férfi haláláig ápolta őt.

Időközben, 2000-ben megjelent második könyve, a Hogyan legyünk otthon istennők?, ami miatt az év szerzőjének választották Nagy-Britanniában – maga mögé utasítva J. K. Rowlingot is. A tévétársaságok is felfigyeltek a karizmatikus nőre, és elindultak a műsorai, amik milliók otthonába repítették el Nigellát. Kezdetben a műsorokat a saját konyhájában rögzítették – többek közt ennek a folyományaként is érezhették az emberek úgy: valóban ismerik őt. Ez viszont sok tekintetben kiszolgáltatottá tette. Árgus szemekkel kezdték figyelni a magánélete minden lépését.

Így lett kedvencből botrányhősnő

Első férje halálát követően két évvel feleségül ment Charles Saatchi műgyűjtőhöz. És míg a barátai elmondása szerint Nigella első házasságában a meghitt baráti vacsorák mindennaposak voltak náluk, a Charles Saatchival közös otthona ajtajai szinte azonnal bezárultak. Nigellát is egyre kevesebbszer lehetett társasági eseményeken látni, amikre első férjével előszeretettel jártak.

A külvilág nem sejtette a bajt egészen addig, míg 2013-ban napvilágot nem láttak azok a lesifotók, amelyek a londoni Scott's étterem előtt készültek, ahol a férfi torkon ragadta a feleségét és a száját is betapasztotta a kezével.

A szemtanúk szerint Nigella riadt volt és sírt. Nem sokkal később beadta a válókeresetet, de a mélyrepülés nem ért véget: a pár egykori két asszisztense kiteregette a nő drogproblémáit. Nigella elismerte, hogy egy időben marihuánát és kokaint fogyasztott, hogy – utalva a volt férje általi bántalmazásra – „egy elviselhetetlen helyzetet elviselhetővé tegyen”. Egykori férjét egyúttal egy „briliáns, de brutális” embernek nevezte, aki mellett folyamatos érzelmi terrornak, bántalmazásnak volt kitéve.

„Nem gondoltam, hogy a boldogság kijár nekem”

Nigellát súlyosan traumatizálták a történtek, egy időre visszavonult a nyilvánosság elől. Egy hosszabb, hallgatással teli időszak következett, azonban nem tűnt el végleg.

2020 végén Cook, Eat, Repeat címmel jelent meg legújabb szakácskönyve. A kötetet a karantén időszaka ihlette, amit teljes magányban töltött, ez pedig revelatív hatással volt rá. Egy interjúban elmondta: életében akkor először kezdte el élvezni az egyedüllétet és megtalálni az örömöt benne. Még abban is, hogy „csupán” magára kell főznie. Korábban mindig is úgy érezte, a főzés valami olyan dolog, amit másokért csinál az ember. Viszont épp ezért sok megfelelési kényszer kísérheti ezt a folyamatot, hiszen az étel, amit az asztalra teszünk, egyúttal egy ítélőbizottság elé is kerül, legyen szó a családról vagy barátokról. De Nigella szerint, ha megengedjük magunknak azt a „luxust”, hogy olykor egyetlen főre, önmagunkra főzzünk, ott minden ilyen kényszer hirtelen köddé válik: „nem lesz más, csak te, a serpenyő és az aktuális vágyaid.”

Ő pedig végre elkezdett hallgatni a saját vágyaira és abbahagyta a múltba való révedést. „Végre boldog vagyok” – mondta. Ez pedig most nagyobb eredménynek számít, mint egy újabb eladási rekord. 

Ahogy már az elején említettem, legutóbbi, Cook, Eat, Repeat című szakácskönyvében Nigella úgy utal a konyhára, mint egy biztonságos térre a viharos időkben.

És ezek fényében kinek tudnánk ezt jobban elhinni, mint neki?

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Scott McNaughton/The Age 

Filákovity Radojka