Illatos, tocsogós-ropogós, narancsos csirke – Recepttel

–

Másfél hónap karácsony

Naiv pillanataimban mindig rácsodálkozom: hogy lehet, hogy az ember meghízik karácsonykor, hiszen az csak három nap… mégis, mi tud történni három nap alatt? Aztán persze a lelkem (pontosabban a gyomrom) mélyére nézek, és őszintén bevallom: nekem (és gondolom, sok mindenki másnak) a karácsony soha nem három nap. Hanem inkább egy komplett hónap. Vagy még több… Hiszen december elején már kezdődnek az ilyen-olyan murik, céges partik, baráti összejövetelek. Ráadásul, mivel az év végi hajtásban több stressz is ér, illetve sok mindent kell csinálnom kevesebb idő alatt, megesik, hogy egy nagy sajttállal és egy kövér pohár borral jutalmazom magam. Közben egyre fogadkozom: amint elmúltak az ünnepek, új életet kezdek! Leteszem párnás kezecskémből a konfitált kacsamelles, a textúrák miatt libatöpörtyűvel is megküldött kacsazsíros házi kenyeret, a mézzel csurgatott Buche Fleur de Mont sajtot, a Saint-Marcellint, ami olyan, mint a legszebb álom, félretolom a vörösboros chorizót, a három különböző csokiréteggel büszkélkedő Mississippi mud cake-et, rá se nézek többet a testes burgundira! Brokkolit és párolt csirkemellet hímzek a zászlómra, négyütemű fekvőtámaszozva fogok kimenni a Margitszigetre futni, vizet csak önmagában vagy ecettel hígítva iszom, egy szó, mint száz: olyan tudatos leszek, hogy már most meg vagyok magamtól ijedve ennyi jövőbeli önfegyelem láttán. Gondolatban már olyan vékony vagyok, hogy ha a hasamat szappanozom, a hátam habzik, olyan karcsú, hogy négyszer kell rám nézni, hogy egyszer észrevegyél, olyan légiesen könnyed, hogy ha újraforgatnák (és emiatt, hidd el, újra is fogják!) A Gyűrűk urát, tutira engem kérnek fel a tündék királynőjének szerepére.

Mielőtt végképp elfogyok

Csak az a búcsú a finom falatoktól ne lenne oly fájdalmas… Csak az elválás a dietetikailag teljesen indokolatlan, épp ezért igencsak finom fogásoktól ne lenne oly keserves. Hogy megkönnyítsem a dolgom – végtére is muszáj, hogy én legyek a magam legjobb barátja, nem igaz? – és legyen mire emlékeznem, amikor zellerszárat rágcsálok épp répahasábokkal, gondoltam, megadom a módját a búcsúnak is, ha már lúd, legyek kövér alapon. Sic transit Glória Dundi! – kiáltottam hát, kissé a magam ízlésére szabva a latin szentenciát, előkaptam lábost, tálat, keverőedényt, és elkészítettem a karácsonyitest-búcsúztató fogást: a roppanós bundájú csirkemell-falatkákat illatos narancsos szósszal. Hozzá párolt rizst is csináltam, hogy valamiféle előremutató jellege mégiscsak legyen a dolognak. Te is ráfeküdnél a bikinitest projektre velem ezzel a kikezdhetetlen logikájú búcsúmenüvel? Remek, mondom is, hogy csináld! 

A roppanós bundájú sült csirke

Egy mély tálban összeturmixoltam fél liter vizet, két bögre lisztet, háromnegyed bögre kukoricakeményítőt, egy tojást, két evőkanál olajat, egy evőkanál sütőport, egy kiskanál kurkumát, két kiskanál sót, fokhagymaport, gyömbérport, csilit, borsot, sót ízlés szerint. Jó sűrű palacsintatésztát kell csinálni, ha nagyon fut, mehet bele több keményítő. Ebben aztán megforgattam alaposan egy kilónyi – falatkákra felkockázott – csirkemellet. Olajat hevítettem mély lábosban, majd kisebb adagokban kisütöttem három-három perc alatt mindkét oldalát a csirkéknek. Akkor jó, ha már aranylóan barna mindenütt. Konyhai papírtörlővel borított tálra szedtem őket. (Közben muszáj volt kétszer is a saját kezemre csapni, ne nyúlkáljak már bele minduntalan a tálba megkóstolgatni a falatkákat, hiszen hol vannak még a tökéletes végtől, a fűszeres szószban való megittasodástól?)

A narancsos szósz

Amíg a csirkék roppanósra süldögéltek, elkészítettem a forró mártást rájuk, legyen, ami beborítja a kis testüket, meg ne fázzanak még a végén nekem. Kifacsartam három narancsot, lereszeltem egy hüvelykujjnyi gyömbért, és összezúztam négy gerezd fokhagymát. Forró vajon fél perc alatt megdinszteltem a fokhagymát és a gyömbért, megszórtam csilipehellyel, egy kiskanál kurkumával, aztán ráöntöttem a narancslevet, negyed bögre fehérborecetet, két evőkanál szójaszószt, egy evőkanál szezámolajat, harmad bögre barnacukrot, majd amikor felforrt, akkor besűrítettem fél bögre vízben elkavart két evőkanál kukoricakeményítővel. Kóstolgattam, ízlelgettem, igazgattam rajta, ha kellett, majd a nyelvemmel csettintettem: hej, de rütyütyű, de finom is az élet! A sűrű szósszal aztán nyakon öntöttem a csirkemellfalatkákat, majd az egész halmot megszórtam vékonyra vágott, friss újhagyma-szeletkékkel, csilipehellyel és szezámmaggal. 

A narancsszószos csirkefalatkákat párolt rizsre szedtem, és dorombolva bekebeleztem az utolsó roppanós morzsáig. 

Egyet mondhatok: soha búcsú nem esett még ilyen jól! Talán holnap repetázom is belőle…

A képek a szerző tulajdonában vannak

Fiala Borcsa