–

A szomszédból hallom egy kisgyerek üvöltését – sokszor sír – , egészen tisztán kiveszem a hangokból, hogy csattan valami, nem egyszer. Verik. Érzem, hogy elindul a talpamból a löttyös indulat, hogy átmegyek, és leverem ezt az anyát. Hallom a gyereknek adott parancsaiból „addig nem mehetsz ki, amíg…”, újabb csattanás, hogy a hangja teljesen érzelemmentes. Pedagógiából csinálja. Na, ezért mennék át.

Az ilyen rutinból üt. Hát belőlem is előjön a rutin. Apámtól ered.

Pont ma délután hosszan beszéltem Jánoséknak a gyerekkoromról, hogy apám bennünket a bátyámmal hogyan vert rendszeresen, meztelen fenékre, kanapészerűség előtt térdelve. Szépen, szisztematikusan előkészítve a tényt, meg az érzést, hogy most jön a verés, meg a derékszíj lecsatolása. 45 évig nem írtam erről, beszélni tudtam róla.

Most jön a szomszédból épp az a rész, amitől vakon lefejelném a nőt, amikor a gyerek könyörög, ígéri: jó lesz, de az alamizsnára még várnia kell, az úgynevezett anya még váratja, könyörögteti, ki van ez találva jól már évszázadok óta. Eleinte biztosan én is így csináltam, fogadkoztam, hogy jó leszek, csak ez a fagyos sértettség ne áradjon felém, holott nem is én ütöttem. Aztán már nem.

Talán tíz vagy tizenegy éves lehettem, amikor egyszer egy ilyen veréskor hátrafordultam és megkérdeztem: Anya, te ezt hagyod? És akkor láttam a szégyen és megvilágosulás sápadt színét, ahogy elönti az én gyönyörű, csupaszív anyámat, és elindul benne egy gondolat, hogy igen, ezt biztosan lehet másként.

A családi legendából tudtam én, hogy az apámat meg az ő apja verte, csak épp varrógépszíjjal, és próbáltam felmenteni gyerekfejjel: biztosan azért hiszi, hogy ezt így kell. Mármint fegyelmezni.

Pedig ő sem tartotta igazságosnak ezt a módszert. A bátyám többet kapott, mint én. Rosszabb volt, jelentsen ez bármit is. Kivitte a garázsba, sokszor ott kapott ki. Benne működött a parancs, hogy „tiszteld apádat, anyádat”, nem ütött hát vissza, de tizenhárom éves korától már apám sem merte a szokott módon bántalmazni. Helyette verbálisan adtak egymásnak még hosszú évekig.

De sosem beszélték meg ezeket a dolgokat, ahogy én sem vele. Megfogadta, ha gyereke lesz, ő sosem bántja, még egy tockossal sem. Nem is tette. A gyerekei most 23 és 18 évesek, köszönik, jól felnőttek verés nélkül. Én nem fogadtam meg semmit.

De rajtakaptam magam, hogy ütnék, amikor a kicsi gyerekem sokadjára tett tehetetlenné, és rájöttem, hogy így adja át a bántalmazó a bántalmazottnak azt a chipet, amivel gondolkodás nélkül lehet ütni.

Mintát ütni a gyerekbe. Sikerült, nem ütöttem, előre megfontolásból. Aztán később már nem is tolakodott elő, már nem kellett gondolatkontroll.

Míg a bátyám behódoló lett, hiszen nem akart visszaütni, hagyta, hadd teljen ki a verésidő, addig én ellenállóvá váltam, mondtam: „igen, ütni akarsz, akkor üss”. Elé álltam, és ő pattanásig feszült idegekkel, vérvörös arccal nem tudta eldönteni, hogy üssön vagy mit is csináljon. Az utolsó pofonomat tizennégy évesen kaptam tőle. Ahogy a többinek, úgy ennek sem volt semmi értelme. Nem tudom elmondani, hogy erősebb, kitartóbb vagy fegyelmezettebb lettem volna az ütések miatt, legfeljebb azt, hogy jó magas a fájdalomküszöböm.

Miközben mindez a nevelésemet szándékozott segíteni, valahogy a szeretet ott munkálkodott elképesztő hegyeket hordva el egymás elől.

Szeretet volt. A nagy heves történések mögött ott feszült a szeretetpókháló, fényesen, erősen, tele áldozattal.

Ezek nálunk nem poroszos, ajtó mögötti, skandináv „krimicidrizős” helyzetek voltak, inkább dobálósak, balkáni kiabálósak, hangosan sírósak.

Mondjuk, a szerb határ csak tizennégy kilométerre volt tőlünk. Bölcsődés koromban történt, amikor apám annyira összeszólalkozott nagyapámmal, hogy az meg elkezdte késsel kergetni, és apám futott az apósa elől. Nagyanyám – látva a drámát – sopánkodva fenyegette őket, hogy ő nekiindul a Dunának, ha nem hagyják abba. Délután mindenki a mamát kereste. Meglett, elmúlt a baj, ekkor engem végre hazahozott a daduska, emlékszem, a fél arca tűzfoltos volt, fejkendőt hordott, áll alatt megkötőst, bekiabált a már elcsendesült udvarra, hogy „Mariska, maguknak nem hiányzik a gyerek?” Jaj, a lány! – csapták össze a kezüket az anyák. Este hét volt.

Ezen jót szórakozom felnőtt fejjel, mert filmbe illően képzelem el, pedig biztosan szomorúbb volt ez az egész. Ilyen esetre, többre nem emlékszem. A gimnázium és a kollégium hosszú és tökéletes terápia volt addigira. Hálás is vagyok a sok lelkitársamnak. Hallgattuk és beszéltettük egymást, gyakoroltuk az együttérzést, a segítést, a lelkizést. Huszonévesen, mindennel szembenézve, hogy ki is vagyok, hogy mit kaptam apámtól, anyámtól, miért változtattam meg a keresztnevemet (egy bántalmazó pedagógus miatt, akivel egyezett a nevünk, s én igen szégyelltem ezt, nem akartam ugyanolyan nevű lenni, hétévesen még azt gondoltam, a neveknek erejük van), már tudtam, hogy mit hordozok magamban a szüleimből örökre mintának – vagy már csak emléknek.

Tudtam, mit tartok meg belőlük, és mi az, ami ellen- vagy miatt hosszan dolgozom még magamon.

Én harminc voltam, apám ötvennyolc, amikor meghalt rákban. Hasnyálmirigy. A kínai orvoslás szerint az a szeretet szerve. Na, akkor ezen is hosszan elmélkedtem. Nagyanyám, kinek a keresztnevét viselem újabban, mindig mondta, hogy „szeressétek apátokat, a háborúban született, azért ilyen ideges”. Ezt úgy értelmeztem akkor, nézzem el neki, hogy ilyen, és minderre a háború a magyarázat, mert ő jó ember.

Egyébként tényleg az. Mindenkit vendégül látott, szeretett minket, bármijét odaadta, s vasárnap, amikor hívtam haza ebédre a kocsmából, mindig vett nekem meggymárkát. Szerettem, mert attól jó piros lett a szám, és az szép. A szerb-horvát háborúból dezertált fiatalokat is befogadtuk pár hétre, meg egy árva fiút is egy évig. Apám dolgozni csak akkor szeretett, amikor kedve volt, és akkor gyönyörű dolgokat csinált, kárpitos volt.

Akkoriban csak lapos, szétnyitható szaloncukros dobozt lehetett venni karácsonykor. Ha kiürült, olyanná vált, mint egy kétszobás lakás, a kis papírfülek voltak az ajtók. Mindenféle szép anyagokat kaptam bele tőle, kis asztalt is fabrikált, bordó műbőrrel vonta apró szegekkel feszítette rá az anyagot. Az éves novemberi búcsúban pedig vehettem két darab ujjnyi babát a házba, „apának és anyának valót”. Mindig kinyitva vittem át a prémes, szép anyagokkal gazdag „lakásomat” Zsuzsihoz, akinek persze emeletes volt, műanyag, rózsaszínű tetővel és fehér falakkal. Akkor kicsit vágyakoztam olyanra, de amikor eljöttem, mindig tudtam, hogy az a melegség, ami a kelmékből áradt, lecserélhetetlenné tette a szaloncukros dobozomat. Apám járatta a Galaktikát, a Rakétát, sokat olvasott, keresztrejtvényt fejtett, és nekem nagyon tetszett a kézírása.

Mire meghalt, már megbékéltünk egymással, megbocsátottam, nekem jó, de vajon ő mit tudott kezdeni ezzel? Azzal az érzéssel, hogy a saját gyerekét veri, mindkettőt, szíjjal, akik sokkal kisebbek, mint ő, a hatalmas.

Közben mostanra a szomszédban beállt a csend.

Saca
valaha Edit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás:123RF/ambrozinio