Az apai pofon átörökítése – az erőszak lenyomatai egy családban

–

A múlt héten lett volna apám hetvenéves. Úgy intézte, hogy ne legyen több ötvennél. Meggyőződése volt, hogy ötven fölött már nem érdemes élni. 

Sosem volt túl jó vele a viszonyom, egyéves sem voltam, amikor elhagyta anyámat. Nem emlékeztem meg szinte soha a születésnapjáról, ezért is találom furának, hogy most viszont éppen a születésnapján beszéltem róla sokat, hogy éppen azon a napon, amelyen a hetvenet betöltötte volna, és éppen ezen a napon találkoztam egy régi barátjával, ismerősével, az évtizedek óta Párizsban élő Sándorral. 

Sándor is jóban volt Dixivel, akárcsak apám. Hasonló körökben mozogtak, csak apám nem volt sem filmes, sem író. Sem besúgó. Az apámnál körülbelül öt évvel fiatalabb Sándor szerint apám kemény és kegyetlen volt. Nem tudtam cáfolni. 

Kamaszkoromban, amikor gyakran kivitt a lovira (lóversenyekre), kicsit tartottam is tőle. Sándorral és a nálam nem sokkal idősebb, közös barátunkkal, egy csupa domb vidéki város főutcájának elején, egy kiállításoknak is helyet adó kocsma hatalmas ablakainál éjjel egykor, kezünkben Hübrisz sörökkel arról beszélgettünk, hogy mennyire tartottunk az apáinktól. 

Nem rettegtünk tőlük, de mindannyiunk apja kiszámíthatatlan volt. Úgy éreztük, bármikor eldurranhat, elcsattanhat egy pofon. 

Nem is azért, mert mi kaptunk, nem is azért, mert folyton verve voltunk, hanem ahogy a kusza hajzatú, nagyszabású életet élő Sándor mondta: mert olyan világ volt akkor. Nekünk olyan volt. Apáink verekedtek. Megvertek embereket.

Közös barátunk mesélte, hogy egyszer egy huszonéves srác megütötte őt egy este, amikor moziból hazafelé tartott. Tizenhárom éves volt. Le akarta volna tagadni sérüléseit, a bedagadt szemét, a vérző orrát, de nem lehetett. Az apja kifaggatta, hol ütötték meg, ki volt az, hogy nézett ki. Majd másnap becipelte őt a belvárosba, el a mozihoz, és ott vártak egy órát. Ő már nagyon szeretett volna hazamenni, kérlelte az apját, hogy hagyja, nem kell bosszút állni, de a srác, vesztére, megjelent. 

Az apja bement utána a kocsmába, és ő az üvegablakon át nézte, ahogy az apja odalép a pulthoz, odalép a sráchoz, ránéz, vissza, ő félve bólint, és az apja egy hatalmas sallert lekever a srácnak. Majd, amikor az a földre esik, még kettőt belerúg, és eljön onnan. 

Elmeséltem ennek a barátomnak, hogy úgy harmincöt éve, augusztus huszadikán apám a szemem láttára hogyan vert meg egy férfit. Buszon utaztunk a Duna-partra, hogy megnézzük a tűzijátékot, és egy karcsú, rókaképű fiú, aki szintén alig lehetett több húsznál, megfogta apám fiatal és csinos feleségének a fenekét. Apám felesége ezt nehezményezte („Hallod, mit csinál ez a pasi?”), és ránézett az akkor már láthatóan riadt férfira. 

Sosem felejtem a fiú arcát. Nem felejtem el: már tudta, hogy bajban van. Nem is tudott volna visszaütni. 

Megbeszéltük Sándorékkal, hogy aki elég erőteljesen és keményen lép fel, annak nyert ügye van. Egy ringben már akkor eldől a meccs, amikor az ellenfelek belépnek a szorítóba. Aki megriad, megilletődik, akin érezni a zavart, hogy nem hisz eléggé abban, hogy ő fog keményebben odacsapni, az veszteni fog. 

Az a fiú az apám felesége mellett, a cingár, fekete bőrkabátos kis suhanc, azonnal észrevette, hogy apámmal nem lehet ujjat húzni. Apám akkor még nem volt büntetett előéletű. De már tudtam róla, hogy nagyon kemény ember. Egyszer a lovin úgy tíz percre eltűnt, a barátaira bízott, mert valami balhé volt, egy simlis zsoké, és apámra bízták az ügy megoldását. 

Véres ököllel jött ki az istállók felől. Intett, hogy rendben van, a zsoké már nem játszik többet cinkelt lapokkal. 

Azt is hallottam róla egyszer, az egyik törzshelyén, hogy emelővel vert meg egy taxist. 

Szóval ott állt mellette az a fekete bőrkabátos fiú, és be volt szarva. „Te voltál az?” – kérdezte apám, és a fiú bólintott. Mire apám felemelte a kezét, lesújtott, és egyetlen, szikár mozdulattal lezúzta a fiú arcát. Felemelte a karját, és leütötte a fiút. A fiú ott hevert aléltan a lábánál. A buszon sokan utaztak, de nem szólt senki. Csak sziszegtek páran. Mintha átéreznék, milyen lehet e magas, inas, erős, elegáns férfi – apám – ütése. 

Apám mindig varratott ingeket hordott, saját szabója volt. Varratta a nadrágjait jó, angol szövetekből. Doxa órájának lánca elszakadt. Igazgatta. Látta, hogy nem boldogul vele. Zsebre dugta. Majd belerúgott a földön fekvő fiúba. „Miattad szakadt el az órám lánca” – mondta neki, de szinte barátságosan. A fiú, aki lassan magához tért, talán bocsánatot akart tőle kérni, nem derült ki, mert apám újra az arcába vágott. „Elrontottad az órámat” – mondta. Ekkor szólalt meg egy ember, hogy „Hagyja már azt a fiút!”. „Hagyd” – mondta a felesége is, aki nem volt annyira megijedve, mint én. Apám sóhajtott. Már a Ferenciek terénél jártunk. Leszálltunk a buszról. Apám azt ismételgette, hogy elromlott az óralánca. Amikor visszanéztem a buszra, a fiú még a padlón feküdt, valaki odalépett hozzá. Abban sem lehettünk biztosak, hogy még él.

„Nagyon sokat verekedtünk” – mondta Sándor, és közös barátunk bólogatott: igen, sokat verekedtünk. „Igen – mondtam –, jártam bokszolni.” 

Sok balhéban benne voltam, de sosem lettem volna képes arra, amire apám, mert elég fiatalon áldozat lettem. És tudtam, hogy annak a srácnak, aki megvert, aki a rám támadó bandát vezette, milyen apja volt. 

Egy katonatiszt, aki úgy nevelte a fiát, hogy ha az is katona lesz, és fogságba esik, és vallatják, akkor ne törjön meg: ezért kézzel tépkedte a fia haját, elnyomta a karján a cigarettát. Eltörte az ujját. 

Én semmi mást nem akartam ez után, csak kilépni a gyűlölet köreiből. Odahagyni azt, amit apám férfivilágnak nevezett, nem venni részt a szívatásokban, kimaradni abból, ami olyanná tesz vagy tehet, mint apámat.

Sándorral közös barátunk elmesélte, hogy egyszer – nem messze attól a vidéki várostól, amelynek főutcáján beszélgettünk, filmesek között, kezünkben sörökkel – megverték, mert megfogta egy lány fenekét. Ugyanúgy járt, mint az a fiú, akit apám megütött. A lány táncolt előtte. Egy bárban. Ő már elég sokat ivott, és a lány olyan kihívón viselkedett, hogy odalépett a lányhoz, súgott neki valamit, és megpaskolta a fenekét. Pár perc múlva előkerült a lány pasija, odahívta magához, hogy mondani szeretne pár mondatot, ő gyanútlan volt, kimentek a kocsma belső udvarára, és ott, a vécé közelében, a lány pasija kegyetlenül megverte őt. Mentők vitték be a kórházba, megrepedt a nyakcsigolyája. Tíz évvel később, amikor újra a városban járt, meglátta a férfit, és odament hozzá. Kiégett, csontos, táskás szemű alkoholista volt már, mesélte a barátom, a bőre szürke, a haja is szürke, kezeslábasban volt. „Nem bántottam” – mondta. Azt mondta, sajnálja. „De nem lett attól jobb nekem, hogy beszélgettünk. Kicsit könnyebb lett. De talán csak azért, mert láttam, mi lett belőle.”

Éppen ez a lényeg, mondtam a barátomnak, a tíz év, hogy ennyi idő alatt sem múlik egy verés emléke. 

Én most is pontosan emlékszem mindenre: arra, hogy megyek a szegedi Ligetben, cigizem, és odalép elém az a fiú, Palika, és kér tőlem egy szál cigit, és amint előveszem a zsebemből a cigimet, azonnal üt. Becsap az arcomba egy horgot. Emlékszem, ahogy megszédülök. Pontosan tudom, milyen messze volt a kertmozi, melyik bokor mellett történt mindez. És pontosan tudom, hogy az az első, ami eszembe jut, hogy lehet, ez a fiú volt az, akit apám megütött. Az a buszon, a vérében fekvő srác. Arra gondoltam, hogy ez bosszú. Azért van, mert a fiú akkor látta rajtam, hogy félek. Hogy engem meg lehet ütni. Apámat nem. De engem igen. 

Fekszem a Ligetben a füvön, és kapom a rúgásokat. Martens bakancsok rúgják a hátam, érzem a tompa fájdalmat, arra gondolok, hogy ez annyi mindenkivel megesett már, hogy nincs ebben semmi rendkívüli. 

De fáj. Nem is annyira akkor, mint később, egy óra múlva, amikor már hazafelé baktatok. Taxiba sem mertem szállni. Szétrúgott fejjel szédelegtem. A Liget szélén megállított egy pár, adtak zsebkendőt, megvizsgáltak, mentőt akartak hívni. 

Nem értettem ezt az egész helyzetet. Miért történt, ami történt velem. Csak azt éreztem, hogy ebben az egészben benne vagyok. Nem fogom elfelejteni soha. A figyelmem kiélesedett, minden élmény rendkívüli volt, a segítségemre siető pár gyengédsége, a zsebkendő puhasága. És még évek múlva is, ha eszembe jutott az a néhány perc a Ligetben, amíg rugdostak, nem egyszerűen emlékeztem, nem felidéztem az emléket, hanem minden percét újraéltem. Olyan intenzíven, ahogy akkor megéltem a helyzetet. Újra átéltem. A zsebkendő puhaságát is. A félelmet is, hogy ez egy bosszú. Apám miatt történik mindez.

Én nem véletlenül találkoztam később a támadómmal, és nem tíz év múlva. Nem egyedül volt. Öten vertek meg. De Palika vezette a csoportot. Palikát keresve bejártam szinte az egész várost, és Tápén találtam meg, egy cukrászdából kifele jövet. Nem mentem oda hozzá, hanem bementem a cukrászdába, és megkérdeztem, mit tudnak róla. A cukrászda vezetője, Klára néni ismerte őt, odajött hozzám, s mintha kitalálta volna, miért kérdezem, hosszan fürkészte az arcom. „Tudod, kinek a fia?” – kérdezte. Megvontam a vállam. „Nem” – mondtam. „Azé a férfié, a falu végén”, és megmondta a nevét. Tudtam, ki az. Mindenki rettegett tőle. „A volt katona?” „Az. Tudod, miért olyan ritka a Pali haja? – kérdezte a Klára néni. – Ugye tudod?” Mondtam, hogy nem. Mire elmesélte, mit tett az apja Palikával. 

Ez mind benne van a génekben, mondta Klára néni. Ezt is örököljük, mint a szemszínt. 

És akkor arra gondoltam, hogy nem. Én nem akarom, hogy miattam bármi olyan történjen bárkivel is, ami miatt a múlt egy eseményét jelennek éli meg, ami miatt nem tud szabadulni egy illattól, mint én a papír zsebkendő illatától. Ez nem öröklődik, mondtam magamban, a rohadt életbe, ez nem öröklődhet. Ez a legnagyobb hazugság, hogy ez a génekben van. Én nem fogom elfelejteni annak a fiúnak az arcát, akit apám megvert, ahogy a Sándorral közös barátunk nem feledi el annak a fiúnak az arcát, aki megverte őt a kocsma vécéje mellett, de nem kell, hogy ezek az arcok generációkon át benn égjenek, és ők nézzenek ránk vissza a gyerekeink tetteiből is. 

„Ugye sosem fogod elfelejteni azt a srácot, akit az apád megvert?” – kérdeztem a barátomat. „Nem” – mondta a barátom. „És ha most rád nézne az apád, és te már tudod, hogy meg fogja ütni, most, hogy már láttad magad előtt, ahogy az apád előtt fekszik, most is bólintanál, hogy ő az, igen?” Gondolkozott. Majd azt mondta: „Nem. Most már nem.” 

Hát persze, mondtam, mert már neked is van két fiad. És mert te már jobb ember vagy, mint az apád. 

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images