Az élet körforgása és a kibogozhatatlan családi béklyók

–

Egységben sok kétség

Még a nagyon neves írók is, mint Grecsó Krisztián – a szabadúszás egzisztenciális rabsága miatt – rá vannak kényszerítve arra, hogy felkérésre írjanak tárcákat. Ezek a tárcanovellák is különböző lapok felkérésére születtek a Nők Lapjától a Magyar Konyhán át a Vasárnapi Hírekig és a Népszaváig, egészen a Telexig bezárólag.

A különböző időszakokban készült írásokat három ciklusba rendezte a szerző, ami egyfajta keretet ad a történeteknek, és nagyon szépen kiolvasható az az ív belőle, ami feltehetően a szándéka volt.

Az elsőben, amely A földek emberei címet viseli, saját paraszti őseiről mesél igen kendőzetlenül, nem elhallgatva, milyen traumákat szereztek felmenői, amiket persze ő is cipel tovább. A második, a kötet címét adó Lányos apa-ciklus legfőképp arról szól, hogyan NE adja tovább saját lányának ezeket, a harmadik, Minden könnyű volt című fejezetből pedig kiderül, hogy baromira nem volt könnyű semmi, sőt, előrevetíti azt, hogy ezután talán még nehezebb lesz a minden.

Alanyi tárgy

Az önanalízissel is felérő első ciklusban lírai és dühös vallomások követik egymást a paraszti társadalom rengeteg ellentmondásáról, hiszen sokszor nehéz keresztté vált az a keret, ami összetartotta ezt a réteget.

Nem csupán saját édesapját kergette az alkoholizmusba, hanem első generációs értelmiségiként rajta is erős nyomot hagyott az, hogy nem tagozódott be az elvárt rendszerbe, viszont az új társadalmi kaszt tradícióit – finoman szólva sem – otthonról hozza.

Többnyire erős felütéssel kezdődnek ezek a három-négy oldalas tárcanovellák.

Az Apák című tárcában például ezzel:

„Úgy volt bátor, mintha Danilo Kiš (vagy Esterházy Péter) írta volna meg. Naiv volt mindenestül: akár életről, akár halálról volt szó. Ahogy egy mai suhanc ismeri a szabadságot, ő úgy sohasem volt »szabad«. Vagy a gyerekség járma kötötte, vagy a szülőségé.” […] 

A hippikülsejű apa képe sokszor felbukkan: aki mégsem tudta széttépni az ősei által ráaggatott láncokat, aki soha nem mutatta meg a fiának azt a pár akkordot, amit a gitárján képes volt lefogni, aki soha nem vitte be magával a fiát a Balaton vizébe, és aki soha nem tudta kimutatni, mennyire szereti a gyerekeit… Az már csak később derült ki a könyvből, mennyire rögzült, tudatalatti parancs késztette erre, amikor a szintén vasútnál dolgozó testvére jegyezte meg egy családi eseményen az újdonsült apa-írónak, hogy egy apa szerinte nem mutathatja ki ennyire a szeretetét a gyereke előtt, mert akkor elvész a tekintélye…

Az idősebb Grecsó is inkább a mindenki számára elviselhetetlenül fájdalmas halált választotta, mint azt, hogy felfedje: ő nem az, akinek mutatja magát.

Ezért egyre magányosabb és elszigeteltebb lett, mind többet ivott. (Az alkoholista baktereknek egyébként igen nagy hagyománya van az irodalomban Rejtőtől Hrabalig.) Az ő apja is a lassú, kínokkal teli, nagyon korai halált látta az egyedüli megoldásnak arra, hogy ez a feloldhatatlan ellentét mindörökre eltűnjön az életéből: az alkohol végzett vele.

Több mint húsz éve halott, de a fiában még mindig rengeteg lelkiismeret-furdalással vegyes harag tombol iránta, elég világosan kirajzolódik ebből a ciklusból a brutális apaseb, amit olyan sokan hurcolunk magunkban.

Anyja viszont szakított azokkal a merev hagyományokkal, amelyek megkívánták volna tőle, hogy a korai özvegységet élete végéig viselje:

„Márta mamám úgy gondolta, nőnek lenni felelősség, teher és áldozat.

Semmi más.

Amíg él a férj, várni kell rá, amikor elment, emlegetni, hogy valaha volt”

– írta a Földindulás című tárcájában.

Anyja tehát – a környezet neheztelése ellenére – újra férjhez ment, önállóságát mégis megőrizte, és nagyjából azt az életet éli, amire vágyott. Még azt is vállalta, hogy egyedül felül a repülőre, és elutazik Berlinbe a fiához. Ebből az élményből is született egy remekbeszabott tárca.

Persze nem csupán tragikus történetek szerepelnek ebben a fejezetben, nagyon sok felszabadító, szellemes, humoros részleten kacaghat az olvasó. (Óvatosan olvassátok a könyvet például a villamoson, mert a végén még hülyének néznek benneteket, amiért az egyik pillanatban magányosan felnyerítetek, aztán meg feltűnés nélkül próbáljátok törölgetni a könnyeiteket.) A Levél fentre című írást is inkább otthonra ajánlom ezen okok miatt.

Az apaság kínjai és örömei

„Az apaság egy tükörben tükröződő tükör, ezer meg ezer apa vonásai olvadnak egymásba, de ha belenézel, csak magadat látod, te vagy mindegyik arc helyén. Vagy talán úgy pontosabb, hogy az ő arcuk mosódik eggyé: és lesz az, amit a sajátomnak gondolok”

– írja Grecsó még a Lányos apa-ciklus előtt, mintegy rávezetve az olvasót a nagyon „combos”, kicsivel több mint százoldalas fejezetre, melyben valóban radikálisan őszinte, már-már kíméletlen magával és a környezetével.

A többnyire kétoldalas írásokban saját, nehezen és későn megszerzett apaszerepét boncolgatja Grecsó Krisztián: tudvalevő, hogy sok-sok előzetes kezelés és aztán a saját rákos betegsége miatt nem születhetett saját gyerekük, ám Hanna örökbefogadásával megadatott nekik a szülővé válás lehetősége is végre.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Magvető Kiadó (@magvetokiado) által megosztott bejegyzés

A kacskaringós út, amely apává tette őt, rengeteg kérdést vet föl benne.

Kénytelen szembesülni azokkal a zsigeri reakciókkal, amelyeket gyerekkorában szerzett, és amelyek nem segítik elő a sokszor nehezen kezelhető, saját fájdalmas csomagját is önkéntelenül cipelő Hannával való kapcsolódást.

Mégis egyértelműen látható a fejlődési ív, amelyen – saját traumáit feltárva és alaposan megdolgozva  – végigmegy apaként, férjként, íróként, egyszóval esendő emberként. 

A fájdalmasan szép, derűsen könnyed, kacagtató vagy megható tárcák egyben olvasva töménynek tűnnek, mégsem lehet letenni a könyvet. Ugyanazt elemzik: hogyan lehet kapcsolódni egy kiszolgáltatott lényhez, miképp rázhatók le a családi béklyók, hol fordul át a rengeteg szorongás elfogadássá, mi oldja fel azt a töméntelen kudarcélményt, amivel a szülőség jár? 

Mennyire használhatjuk a saját mintáinkat, és hol kell elengedni az elvárásokat… Szóval a legfontosabb kérdéseket vizsgálja meg újra és újra. A könnyed sztorizgatások közben olykor atomsúlyú kérdések kerülnek elő, és mivel nem léteznek kész válaszok a gyereknevelésben, ezért mi magunk is újabb kérdésekkel állunk elő saját szülői szerepünkkel kapcsolatosan.

Tulajdonképpen a szeretet természetét járja körül, azt, hogy miért olyan iszonyatosan bonyolult az egyszerűnek tűnő szeretés, ami talán nem más, mint egy pöttyös labda…

Az egyik játszótéri történetben, ami még nem a Lányos apa-ciklusban van, de épp előtte (nagy kedvencem) arról mesél, hogy egy kisfiú hogyan mond le – Hanna ellenállhatatlan vágyainak engedve – egy fontos tárgyról, a saját labdájáról:

[…] „– A lányok – mondta ki élete igazságát a Szent István park ifjú sármőre – sajnos nagyon szeretik a pöttyöket.”

Ezt teljes mértékben megerősíthetem. Én például még 55 évesen is mélyen hiszek a pöttyös dolgokban.

Sokáig gondolkodtam azon, hogy mi volna, ha nem klasszikus könyvajánlót írnék, hanem idemásolnám a kedvenc mondataimat, és esetleg némi kommentárt fűznék hozzájuk, mert elég sok szentenciális, egyúttal a lét esszenciáját feltáró mondatot találtam a kötetben, de ellenálltam ennek a kísértésnek, ez azonban mégis kívánja az idézőjelet:

[…] „én meg megértettem, hogy egy idő után a gyerek szeme kell ahhoz, hogy lásd a világot.”

Az is nagyon fontos része a szövegnek, hogy nem csupán a gyerekek tekintetével szemléli a világot, de a női nézőpontokat is észleli, és fejet hajt az anyaság előtt.

Soha semmi nem lesz könnyű

Az utolsó ciklus ugyan azt állítja címében, hogy Minden könnyű volt, de ne higgyünk neki. Rohadtul nem volt könnyű. És nem is lesz az. A hosszabb, inkább négy-öt-hatoldalas tárcák sorolják a veszteségeket, a szerelmi kudarcokat, siratják a halottakat Térey Jánost, Kántor Pétert, vagy a motorbalesetben elhunyt, legmosolygósabb magyar írót, Nagy Attila Kristófot. Elmeséli azt is, milyen volt, amikor a háború kitörésekor befogadtak a nappalijukba kijevi menekülteket, vagy mit érzett, amikor egy brüsszeli írókongresszus közben látta a budapesti tévészékház lángolását…

Grecsó Krisztián a Lányos apában mindvégig a lényegről beszél, arról, hogyan kell élni, miközben persze senki nem tudja a választ, se te, se én. Mindenkinek van egy lehetséges olvasata, az enyém az, hogy a könyve által sokkal jobban ráláttam magamra, ezért pedig nagyon hálás vagyok neki, és az a legjobb az egészben, hogy még mindig bele merek nézni a tükörbe…

Kiemelt kép: Csiszér Goti/WMN

Both Gabi