–

Pár héttel ezelőtt az Élet és Irodalom hasábjain a komoly cikkek mellett egy tízéves kislány rajzai szolgáltak illusztrációként. Mondjuk, a Pásztor Emma fejében megszülető alakok és szituációk egyáltalán nem vallottak gyermeki lélekre, lehettek volna egy felnőtt agyszüleményei is, olyan sokrétegű történeteket hordoztak, és olyan kiforrott stílusuk volt. Legfeljebb a határtalan fantázia vallott arra, hogy egy gyerek rajzolta őket. Emma azóta első saját kiállítására készül – bár ez az ő esetében legfeljebb annyit jelent, hogy továbbra is ontja magából a rajzokat, a többit meg a felnőttekre hagyja.

Amikor meglátogatjuk Emmát a terézvárosi otthonában, pont azt csinálja, amit a többi gyerek: a kishúgával játszadozik, és félig izgatottan, félig bizalmatlanul üdvözöl minket. Lili két évvel fiatalabb nála, és bár ő is valódi tehetség, félénkebb Emmánál. Nehezebb dolga is van: a szülei szerint – nővérével ellentétben – egyelőre mindenben ügyes, amihez hozzáfog, de ritkán elégedett magával.

A szülők mindenesetre elhatározták: nem fukarkodnak a dicsérettel, ami jó, azt kimondják, de építő kritikát is megfogalmaznak. Bojti Anna, az anyukájuk – aki ma már szintén többféle kreatív területen dolgozik – azt mondja, ebben más utat követ, mint a szülei.

„Engem úgy neveltek, hogy sosem dicsértek, ezért a mai napig túl kritikus vagyok magammal. Még azt sem tudom becsülni, amit tényleg elértem, ezért én meg szoktam mondani a lányoknak, ha valami tetszik, hogy legyen önbizalmuk.

Meg amúgy is jól szórakozunk a rajzaikon, tele vannak humorral.”

Anna építészként végzett, most prezis prezentációkat készít, de onnan lehet ismerős, hogy ő tervezte a Kuflinyomozók társasjátékot, és nemrég jelent meg az első interaktív könyve, az Éjszaka az állatkertben, aminek talán lesz folytatása… Eredetileg mindkettőt a lányoknak készítette. Egy olyan anyukát képzeljetek el, aki rendszeresen szervez a lányainak kincskereső játékokat, és készít társasjátékot, már csak azért is, mert gyerekként ehhez szokott hozzá, mivel ritkán kapott ilyesmit („így legalább megismertem a működésüket” – mondja). Na, meg azért is, hogy kifejezetten a gyerekei igényeit tarthassa szem előtt – ha például nem szeretnek versenyezni, akkor inkább kooperatív játékot készít. A férje, Ádám építész, és ő a mai napig ezen a területen dolgozik.

Szóval a lányoknak volt honnan örökölniük a kézügyességüket és a kreativitásukat, bár kifejezetten sosem orientálták őket ebbe az irányba. Anna azt meséli, már csak azért sem, mert amikor Emma megszületett, neki fogalma sem volt a gyereknevelésről. „Én azelőtt mindig inkább ijedten szemléltem a gyerekeket, nem vágytam arra, hogy nekem is legyen. Nem is volt a kezemben azelőtt kisbaba, így Emma születésekor csak lestem a többi anyukát a kórházban, hogy tanulhassak tőlük. Később sem voltam az a szülő, aki mindig szórakoztatta a gyerekét, vagy folyton kézben tartotta. Sokat vittem őket friss levegőre, főleg az állatkertbe, de inkább Ádám volt az, aki játszott velük.  Emellett rengeteg mesét olvastunk nekik, egész kiskoruktól kezdve. Még ma is minden este mesél Ádám, hiába iskolások már.”

Emma állítólag kétévesen már kivehető emberalakot rajzolt. Az első ilyen „komolyabb” művének azt a címet adta: Nóri nagymama a Balatonban.

„Nem az volt, hogy megmutattuk nekik, mi mindent lehet csinálni, inkább csak hagytuk, hogy azzal foglalkozzanak mindketten, ami érdekli őket” – mondja Ádám.

Viszont Emma különlegessége nemcsak a képességeiben, hanem a viselkedésében is megmutatkozott. „Már akkor egy sajátos egyéniség volt, amikor még meg sem született – veszi vissza a szót Anna. – Nem mozdult meg a hasamban, mert szerintem már akkor is csak megfigyelte a dolgokat. Szerencsére az orvosom azt mondta, ne izguljak, van ilyen gyerek. Utána is nagyon nyugodt baba volt, olyan szemlélődő. Nem úgy történt, ahogy más családoknál, hogy amikor megérkezik az első baba, akkor felborul az élet. Mellette lehetett aludni, dolgozni, még egy számítógépesgrafika-tanfolyamot is elvégeztem akkoriban. Néhány hetes korában már vittük magunkkal társaságba, találkozókra, filmklubba.”

Emma azonnal felfigyel erre, és közbekiált: „Tényleg? És mit láttam? Zombifilmet?” Most nagyon élénknek és közvetlennek tűnik, de kiderül, kiskorában egyáltalán nem ilyen volt. Az óvodában például ötéves koráig senkivel sem beszélt vagy játszott a gyerekek közül. Ellenben a rajzolást már akkoriban is olyan lelkesen űzte, hogy elvitték különféle szakkörökbe, de Emma előbb-utóbb mindet abba akarta hagyni. Hiába volt meg ott is a szabadsága, még az a finom terelgetés és inspiráció sem tetszett neki, ami egy ilyen helyen segíti a gyerekeket. „Valószínűleg ebben szerepet játszott, hogy nagyon erős belső világa van” – mondja Ádám.

Viszont amikor kiderült, hogy az egyik műhely nyári táborában könyvet fognak készíteni, ő már aznap délután nekiült, hogy megcsinálja a sajátját. Megrajzolta az illusztrációkat, és lediktálta a szülőknek, melyik képhez milyen szöveget írjanak. Később több mint száz ilyet készített, amelyek egy folytatásos történetet adtak ki.

„Kérdezted, mennyire befolyásoltuk őket a rajzolásban – kommentálja Ádám. – Szerintem inkább a gének határozták meg. Mindkettejükben sok minden van belőlünk és a szüleinkből is, de nagyon különböznek egymástól.” 

Lili például a kerámiázásban ügyes, és az óvodában egy novellaíró pályázaton második helyezést ért el. A történet meg is jelent a Csodaceruza magazinban.

Emmát aztán egy felolvasáson megihlette a Kuflik megalkotója, Dániel András. Amint hazamentek, ő rögtön írt és rajzolt egy saját Kufli-történetet, és meghagyta a szülőknek, hogy ezt juttassák el az „író bácsinak”. Így kezdődött a barátságuk, és Emma azóta író és illusztrátor szeretne lenni.

A Kuflikhoz más szálon is kötődnek. Anna egyik társasjátéka kikerült az otthoni burokból, és a játékboltok polcain landolt. Ez eredetileg egy nyomozós társasjáték volt állatokkal, ami egy szigeten játszódott, és persze a lányoknak készült, akiknél remekül be is vált. „Azt láttuk, hogy a gyerekek hétvégén reggel hagynak minket aludni, mert kijönnek, és elkezdenek játszani.” Ezen felbuzdulva Anna benevezte egy versenyre, és megnyerte vele a családi játék kategóriát. Kis átalakítással ebből született meg a Kuflinyomozók társasjáték a Pagony kiadásában.

Innen pedig már csak egy lépés volt, hogy ugyanott Anna első interaktív könyve, az Éjszaka az Állatkertben is megjelenjen. Ebben a gyerekek maguk szövik a cselekményt azáltal, hogy mindig eldönthetik, merre haladnak tovább a történetben. Ez is egy olyan vállalkozás, ami még Anna gyerekkorából származik. Amikor megjelentek itthon az első Kaland-Játék-Kockázat könyvek, ő rögtön írt egy sajátot. „Még mindig nem tudom, mi leszek, ha nagy leszek – mondja nevetve. – Mindenfélét csinálok, amihez épp kedvem van, és ahová sodor az élet.

Érdekes módon most pont olyan dolgokkal foglalkozom, amikkel gyerekkoromban. Akkor is könyveket írtam, saját nyelvet alkottam a barátaimmal, mindenfélét kitaláltam, aztán kitanultam az építészetet, de könnyű szívvel ott is hagytam, és mára visszatértem oda, ahonnan indultam.”

Még ha Anna nem érzi is az ő kreativitásának közvetlen hatását a gyerekekre, egész biztosan magával ragadta őket a tőle kapott szellemiség. De már neki is volt honnan magába szívnia ezt: a szülei zenetörténészek. Egyébként Anna rendszeres ÉS-olvasó édesapjának az ötlete volt, hogy Emma rajzait be kellene küldeni a szerkesztőségbe. A rajzok a következő lapszámban már meg is jelentek.

A lányok apukája, Ádám szerint a nagy dilemma ezek után az, hogyan kezeljék a hirtelen jött népszerűséget. „Ambivalens érzések kavarognak bennünk, mert egyrészt büszkék vagyunk a lányokra, másrészt az is folyton felvetődik bennünk, jó dolog-e ilyen kis korban elindulni egy bizonyosfajta hírnév felé.

Muszáj feltennünk magunknak a kérdést, hogy jó-e, ha a gyerekünk tízévesen »sztár« lesz. Egyelőre azt látjuk, hogy jól kezeli, és mi is próbáljuk jól kezelni, de ez kihívás mindenkinek. Nem akarjuk korlátok közé szorítani – ha szárnyalni akar, akkor szárnyaljon –, de figyelünk, nehogy túl hamar érjék olyan élmények, amikkel még nem tud megbirkózni.”

Például úgy, hogy mindent megbeszélnek, és hogy a lányokat távol tartják a közösségi médiától (sőt, úgy általában a tévétől, internettől). „Mivel tudom, hogy a barátaink is szeretik a rajzaikat, időnként felteszem a saját Facebook-oldalamra őket, de erről mindig egyeztetek előtte a lányokkal” – mondja Anna. Ahogy azt is elmagyarázták nekik, milyen láthatósági fokozatra vannak beállítva a posztok. A barátok kérésére hoztak létre Emmának egy Instagram-oldalt is, hogy „egyben legyen a portfólió”, de ezt is Anna kezeli, Emmát egyáltalán nem érdekli. 

Ádám szerint „az a feladat – amiről esténként jókat lehet dumálni  –, hogy hogyan csináljuk jól, hogy mindkét lány megtalálja a maga útját, és ne folyton egymáshoz méricskéljék magukat. Ez egy állandó kihívás, aminek sosincs vége. Egy dolgot tudunk: mindig őszintének kell lenni velük.”

Mielőtt búcsúznánk tőlük, Emma megtáltosodik, és elkezdi elénk hozni az összes iskolai füzetét, amibe a tanórákon rajzol. (Bár csak a sarki, körzetes iskolába jár, különleges szerencséjük volt vele: tanárai nemcsak engedik őt csendben alkotni, de még értékelik is a műveit. Igaz, ehhez az is kell, hogy Emma mindeközben tudja tartani a lépést a tananyaggal.) Szóval álmélkodunk a jobbnál jobb rajzokon, ő meg azt kiáltja felénk (mert igazából csak teljes energiabedobással tud beszélni, legalábbis amíg ott vagyunk): „De, ugye, ez nem fog megjelenni?” „Dehogynem, Emma! Meg fog jelenni, ezért vagyunk itt” – mondom. Ő pedig azzal búcsúzik: „Jó, de akkor az is jelenjen meg, hogy »Ugye, ez nem fog megjelenni?«”. Megígértem, úgyhogy szevasztok.

 Gyárfás Dorka

Képek: Benkő M. Fanni