Ti, akik az „ostoba, túlfizetett” focisták miatt hőbörögtök, mit tesztek a többi sportolóért?

–

„Ostoba, egybites hülyék”

Bevallom, még mindig meg tud lepni az a fajta fennhéjázás, amellyel sokan a focisták felé fordulnak. Nemrég a francia válogatott Eb-búcsúja kapcsán pszichológiai kérdéseket mertem feltenni, mire

a kommentelők között tömegével jelentek meg azok, akik szerint „minden focistának két agysejtje van összesen, érzéseik meg amúgy sincsenek, nem kell ám pszichologizálni, kiestek, mert ostobák, és kész”. Akadt, aki diplomákat követelt a focistákon, illetve azt kérdezte, vajon véletlen-e, hogy egyetlen kutató sincs közöttük, vagy olyan, aki regényt írt volna.

Bontsuk ezt két részre.

Tele van a könyvespolcom futballista-önéletrajzokkal, amelyek közül számosat nem szellemírónak vagy társszerzőnek köszönhetünk. Ugyanakkor már ebben a mondatban is mentegetést érzek, de azért mégiscsak megkérdezem: ugyan, mi végre volna az jogos elvárás egy focistától, hogy regényt írjon? Ha tíz, az utcán véletlenszerűen kiválasztott embert arra kényszerítenék, hogy írjon egy értékelhető regényt, vajon hányuknak sikerülne?

És nézzük meg fordítva is: ugyanez a tíz ember vajon milyen teljesítményt tudna nyújtani a futballpályán? Tippjeim vannak. Azt pedig őszintén nem tudnám megmondani, vajon milyen alapon rangsorolja valaki a hivatásokat.

Igen, értem, hogy egy agysebész vagy gyermekorvos munkája egészen más tartományban mozog, ugyanakkor, ha valaki látott már futballmámorban úszó stadiont, szórakozóhelyet, várost vagy akár egész országot, az szerintem nem tagadhatja le, hogy a sportsikerek ugyanolyan fontosak, mint a művészet.

A világjárvány alatt sokszor felmerült az utóbbival kapcsolatban is, hogy mi értelme van, amikor, ugye, a művészek elmehetnének végre „rendes” munkát végezni.

Ha engem kérdeztek, Latinovits Zoltán vagy Psota Irén lehet, hogy tök ügyesen kapált volna, de azért nem bánom, hogy nem arról maradt emlékezetes a magyar kultúrtörténetben egyikük sem, hogy milyen szépen tudta kivágni a dudvát a kukorica közül.

Ugyanezt tartom a sportolókról is.

És akkor jöjjön a második rész

Azzal, hogy azt mondod, a focistának „mintegy mellékesen” nem ártana kutatóorvosnak, atomtudósnak vagy akár Nobel-díjasnak lennie, nemcsak az ő teljesítményét értékeled le, de a kutatóorvosok, atomtudósok és valamennyi, tudományos területen dolgozónak a munkáját is.

Egyikük erre tette fel az életét, a másikuk arra.

A tudomány nem mellékállás, nem egy kilenctől ötig tartó elfoglaltság, amit focizgatás mellett el lehet intézni levelezőn. Ahogyan a profi futball is teljes embert kíván. (Hrutka János ebben a riportjában nyújtott némi betekintést az életformába…).

Miért kellene ezt a kettőt összevetni? Hány ember van, aki bolti eladói, újságírói vagy épp óvodapedagógusi munkája mellett-után esténként még olvasgat egy kicsit mindenféle nukleáris töltetekről, magfúzióról vagy épp genetikai mutációkat kutat, hogy vasárnapi grillezés helyett feltalálja egy új gyógyszert?

Szerintem pont annyi, ahány focista.

És ettől egyik szakma képviselői sem érnek többet vagy kevesebbet a másiknál. Mert lehet, hogy nem Cristiano Ronaldo fogja feltalálni a rák ellenszerét, de hogy hétről hétre képes boldoggá tenni rákkal küzdő emberek millióit ezen a világon, az biztos. Milyen alapon mondja erre bárki, hogy nem ér semmit?!

Túlfizetett multimilliomosok

Nemhogy egy cikk, de több könyv is kevés volna ahhoz, hogy kivesézzük, pontosan miért a futball jelenti a föld lakossága számára azt, amit, miért pont ez az a játék, amely a világ minden pontján képes megmozgatni az embereket. Ebben benne van az, hogy elég hozzá egy akármilyen labda (vagy akként használható tárgy), hogy alacsony a beugró szint (azaz kevés szabály ismeretében is élvezhető), emellett pedig a játék egyszerűsége és átláthatósága miatt könnyedén közvetíthető, még rádióban is. Igen, ez a televízió megjelenése előtt például nagyon fontos szempont volt. 

A topfutball felfoghatatlanul nagy és szerteágazó üzlet a stadionépítésektől az átigazolási piacig, a tévés közvetítési jogoktól a sportfogadásig, a reklámszerződésektől a turizmusig. (És akkor a sportszergyártókról, a merchandise-ról vagy az előbbiek mellett lassan eltörpülő jegybevételekről szót sem ejtettem.)

Ez hosszú évtizedek során alakult ki így, és lehet persze hőzöngeni miatta, de a foci popkulturális szerepe rövid időn belül egészen biztosan nem fog jelentősen gyengülni, még akkor sem, ha valaki szerint nem érdemlik meg a játékosok azt a pénzt, amit a klubok és a szövetségek kifizetnek nekik.

Magyarországon a sport és azon belül a futball helyzete mindig is speciális volt, ma is az.

„A football az, ami a földön
Mindenkit őrülten érdekel
Hát az F. T. C. Budapestről
Az ő lábával útra kel.

Megy az F. T. C. a lábával
Megy Bécsbe és Berlinbe megy,
Az eredmény a mi javunkra
Hol 2:1 hol 3:1.

Megy az F. T. C. a lábával
Hamburgon át, Londonba ki,
És itt is, ott is nagyokat rúg,
Isten fizesse meg neki.

Isten áldd meg az F. T. C.-t,
Mivel ott tartunk már manap,
Hogy a külföldön legalább a
Lábunkkal szóbaállanak.”

Ezt Szép Ernő írta 1919-ben a fociról – és a magyar csapat Európa-bajnokságon mutatott teljesítménye meg a közelmúlt magyar közéleti eseményei után azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki némi párhuzamot vél felfedezni e sorok és a jelenünk között.

Ha valami sokkal többet jelent önmagánál, akkor mindig is sokkal több ember lesz rá kíváncsi, mint amennyi a fanyalgók szerint indokolt volna. Ahogy II. János Pál pápa fogalmazott: „Az összes jelentéktelen dolog közül a futball a legfontosabb”.

Az őrületes nézőszámok (stadionban és tévé előtt egyaránt) és a sokmilliós közösségimédiás-követőszámok pedig az egekbe tornásszák az árakat. Legyen szó reklámidőről, hirdetési felületről, átigazolási pénzekről (egy-egy sztárjátékos átigazolása után brutális merchandise-bevétellel számolhatnak a klubok például) vagy épp szponzori szerződésekről, a foci sokkolóan nagy biznisz, nem véletlenül akarja mindenki bevásárolni magát az orosz oligarcháktól az arab olajsejkekig.

Inkább más sportolókat fizetnének meg!

Teljes szívemből szeretném, ha egy súlylökő vagy egy öttusázó világversenyeit is ugyanannyian követnék a tévében idehaza, mint egy Európa-bajnokságot. Sőt: ha tömegek járnának a gyorskorcsolyázók országos bajnokságára vagy egy nyíltvízi úszóversenyre.

De a tapasztalatom az, hogy azok, akik a túlfizetett focisták miatt a leghangosabban hőbörögnek, csak nagyon ritkán támogatják legalább azzal a többi sportágat, hogy odakapcsolnak a tévén (nem négyévente egyszer), kommentelnek a közösségi médiában az illető posztjai alá, vagy épp bekövetik, hogy ezzel is nagyobb bázisa legyen.

Akkor ugyanis tisztelnék a sportteljesítményt, beleértve a focistákét is, és nem próbálnák annullálni még azt is, amit ténylegesen, statisztikailag és szakmailag alátámaszthatóan elértek.

Tehát ha te is ezzel a klisével jössz, tedd a szívedre a kezed, és gondold át, vajon mikor tettél valamit azért, hogy az általad állítólag oly nagyra tartott „más sportolók”, akik alul vannak fizetve, jobb helyzetbe kerüljenek?

Közülük hánynak a nevét és eredményeit tudod felsorolni?

Nem, nemcsak akkor, amikor négyévente kihúzod magad, hogy Magyarország sportnagyhatalom, hanem a hétköznapokon. Amikor ők hajnalban kelnek edzeni, esőben, hóban, sárban, sérülésekkel bajlódva. Megosztod-e a kisebb eredményeiket egy átlagos szerda délelőtt? Buzdítod-e őket egy-egy kisebb verseny előtt, elősegíted-e, hogy szponzori szerződéshez jussanak a magas követőszámuk miatt?

Tudod, mit? Hajrá!

Jön az olimpia, ülj le a tévé elé, nyomogasd a követés meg a lájk gombot, küldd a biztató kommenteket, generáld nekik a forgalmat az oldalukon, mesélj róluk a gyerekeidnek (ja, hogy ahhoz ismerned is kellene az eredményeiket, nem csak példálózni a vakvilágba!) és legfőképpen: nézd a versenyeiket, meccseiket.

Különben az, amit kifröcsögsz magadból, nem több olcsó demagógiánál.

Abból meg van elég ebben az országban, köszönjük.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/efks