Beláthatatlan következményei lehetnek, ha nem korlátozzuk, mit lehet kimondani és mit nem

–

Nemrégiben a neten kerestem egy szólásmondást, és persze – mint mindig –, most is teljesen belevesztem a nyelvünk gazdagságába. Aztán amikor a Magyar szólások és közmondások oldalán beütöttem a keresőbe azt, hogy „asszony”, és elkezdtem olvasni a találatokat, összeszorult a gyomrom.

Ti is láthatjátok, ha rákattintotok erre a linkre, hogy bizony az itt szereplő szólásmondások jelentős része elég rossz színben tünteti föl a nőket. Persze vannak kivételek, de azért nagyon kíváncsi lettem arra, hogy ezek a szólásmondások milyen szerepet játszanak a nők össztársadalmi megítélésben, a nőgyűlöletben és a velük szembeni erőszak (még mindig túlságosan általános) elfogadottságában.

Az is felmerült bennem kérdésként, hogy a generációk óta „belénk vert” nyelvi bántalmazások esetleg erősíthetnek-e egyes férfiakat abban, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül verjék és alázzák a nőket.

Ránki Sárához fordultam a kérdéseimmel, aki gyűlöletbeszéd-kutató és bűnügyi nyelvész.

Both Gabi/WMN: Mennyire vannak jelen a közbeszédben az olyan szólások, mint például „az asszony verve jó”, és az ezekben lévő üzenetek mennyire sarkallhatják tettekre a bántalmazókat?

Ránki Sára: Erre nem tudok adatot, de azt nem merném állítani, hogy a magyar szólások és közmondások nagy része a nőkre becsmérlő lenne.

A szólások és közmondások általában elég sokfélék, és szerintem attól csak óvakodni lehet, hogy azt mondjuk, milyenek általában. Mert nagyon sokfélék. Vannak bőven olyanok is, amik dicsérik a nőket.

B. G./WMN: Nekem úgy tűnt, hogy sokkal több olyan van, ami a nőkre nézve inkább lekicsinylő.

R. S.: Nagyon fontos elmondani, hogy alapvetően nem abuzív szándékkal jöttek létre ezek a szólásmondások. Ha a beszélői szándékot nézzük, és a nyelvtörténetnek a nyelvi fejlődését, akkor ezt nagyon pontosan ki kell jelenteni: én nem tudok arra vonatkozó adatot, hogy ezek erre való szándékkal jöttek volna létre.

Az egy másik kérdés, hogy a szólások és közmondások kapcsán általában el lehet mondani, hogy valamilyen népi megfigyelés alapján jöttek létre, de túl általánosak. Amiket mi népi bölcsességeknek nevezünk a szólásokon és közmondásokon keresztül, ezek a néplélek, néphit, vagy valamilyen népi élettel kapcsolatos megélésnek a nyelvi lenyomatai, de az akkori beszélői szándékokat nehéz lenne rekonstruálni.

Az átlagbeszélő számára nem ismertek annyira, hogy azt lehessen mondani: ezeknek szerepe van az abuzív cselekedetekben.

B. G./WMN: Vannak azért olyanok ezek között, amik szinte „beégtek” a tudatunkba.

R. S.: Meredek lenne azt állítani, hogy a mai magyar felnőtt lakosság túlnyomó többsége ismeri a magyar szólásokat és közmondásokat. Bár adataim nincsenek erre vonatkozóan, de a tapasztalataim ezt mutatják. Lehet, hogy hallottak ilyeneket, de hogy azokat használják, és jól használják-e a megfelelő helyzetben, az kérdéses. Ha megkérdeznék például egy abuzáló embert arról, hogy tud-e a cselekményével kapcsolatban szólásmondást vagy közmondást idézni, ami miatt ő azt gondolta, hogy indokolttá válik a cselekedete, biztosan nemmel válaszolna.

Én elég sok bűnözőt vizsgáltam már, nemcsak olyanokat, akik abuzív bűncselekményeket hajtottak végre, hanem másféléket is, és jellemzően nem használták ezeket a nyelvi kifejezéseket.

Vannak persze az úgynevezett frazémák, vagyis az állandósult szókapcsolatok, amiknek nem nagyon tudjuk az eredetét, de valamilyen formában mégis megragadtak a nyelvben. Ezeket azonban el kell különíteni a szólásoktól és közmondásoktól, bár azokat is az átlagbeszélő hozza létre, tehát mondhatnánk, hogy a nép ajkán keletkeztek, mert ha száz év múlva ezeket valaki vizsgálni fogja, ugyanúgy azoknak fognak számítani.

B. G./WMN: „Az asszony verve jó” tehát állandósult szókapcsolat?

Az, hogy a nyelvben mi az, amit használunk, nagyon sok mindentől függ. Az olyan megjegyzés, mint „az asszony verve jó”, olyan állandósult szókapcsolat a nyelvben, amiről el tudom képzelni, hogy létezett szólásként és közmondásként. Találtam ennek egy korábbi változatát is, az úgy szól, hogy: „A dió törve, az asszony verve jó.” Érdekes, hogy az első része nem maradt meg, mert a beszélők úgy gondolták, elég, ha csak a második részét használják ennek a kifejezésnek.

Ez azt jelenti, hogy a régi felfogás szerint a férj veréssel teheti engedelmessé a feleségét ugyanúgy, mint ahogy a diót törni vagy verni kellett ahhoz, hogy fel lehessen használni. De ez nem biztos, hogy valamilyen tapasztalat alapján született meg.

Azt sem tudjuk, hogy milyen változásokon mennek keresztül a szólások és közmondások.

Jó példa erre a következő mondat, amit általában a „menő” férfiak szokták használni: „Jól megdönget” valakit. Mindenki tudja, hogy ez mit jelent: vagyis sorra… mindenkit, ahol éri… Ennek a mondásnak az volt az eredete, hogy a férfi puhatolózott a kiszemelt lányoknál, hogy lehet-e nekik csapni a szelet.

A mai nyelvhasználatban viszont már kifejezetten hímsoviniszta kifejezés.

Ebből is kiderül, hogy az állandósult szókapcsolatok, mint például „az asszony verve jó” eredete homályos, tehát nem tudjuk, hogy milyen beszélői szándékkal jöhettek létre.

B. G./WMN: Akkor ezek szerint nincs bizonyítható összefüggés a nyelvhasználat és az erőszakos cselekedetek között? 

R. S.: Nem lehet messzemenő következtetéseket levonni az átlagbeszélő nyelvi tudása miatt azzal kapcsolatban, hogy ezeknek van-e valamilyen hatása. Emellett, vagy ennek ellenére azt mondom, amit mindig képviselek, hogy azért az emberek mégiscsak szövegekkel dolgoznak. A szövegekre emlékszünk, de nem gondolnám, hogy ilyen cselekményekkel összefüggésbe lehetne hozni.

Arra viszont van adatunk, hogy a gyűlölet-bűncselekmények előkapuja a gyűlöletbeszéd. De azt nem gondolnám, hogy a nőkről vagy asszonyokról szóló szólások és közmondások bármennyire is befolyásolnák az ilyen jellegű bűncselekményeket.

Tehát ha valaki ismeri azt a kifejezést, hogy „az asszony verve jó”, még nem jelenti azt, hogy hazamegy és jól megveri a feleségét. Azt nem mondom, hogy a szövegek nincsenek hatással az életünkre, de addig, amíg valamit nem tudunk adatokkal alátámasztani, én mindenkit óva intenék, hogy bármilyen következtetést levonjon ezzel kapcsolatban, mert az valótlan képet adhat.

A szólások és közmondások szerepét kizártnak tartom az abuzív cselekedetekben, de

azt abszolút el tudom képzelni, hogy vannak olyan rapszövegek vagy populáris műfajhoz tartozó szövegek, amelyek erősítenek valamilyen férfitudatot.

Ám a férfitudat megerősítése még mindig nem egyenes út ahhoz, hogy valaki bántalmazó elkövető legyen egy kapcsolatban.

B. G./WMN: A férfitudat mellett másféle hiteket is erősíthetnek a szövegek?

R. S.: Azt látjuk, hogy szövegek milyen hatással lehetnek a beszélőkre, de erre vonatkozóan teljesen más jellegű cselekmények kapcsán vannak adataink.

Azt például lehetett látni a menekültválság alatt, hogy a menekültellenes plakátok megjelenésével, legalább húsz százalékkal nőtt az idegengyűlölet Magyarországon.

Erre a Tárkinak (Társadalomkutatási Intézetnek) megvannak az adatai. (A HVG akkori cikkében olvasható az összefoglaló is – a szerk.) Ettől függetlenül nem tartanám jónak, ha egy családban egy gyerek azt hallaná, hogy „az asszony verve jó”.

Mindig azt kell végiggondolni, hogy a szöveg hol jelenik meg. Nagy általánosságban nem lehet ezzel kapcsolatban megállapításokat tenni. Ha az a kérdés, hogy egy családon belül, aki ezt kapja a nyelvi szocializáció során, és ennek még a fizikai megvalósulásával is szembesül, akkor nyilván van összefüggés.

B. G./WMN: A gyűlöletbeszédhez mennyit tett hozzá a szabad kommentelés lehetősége?

R. S.: Eleve különbséget kell tenni a gyűlöletbeszéd és a gyűlölködőbeszéd között.

Nem is a kommentelést emelném ki egyébként, hanem azt, ha nincsen korlátozva valami alapján, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek.

Aki nem olvas szakirodalmat, az nem tudja, de nagyon komoly adatok léteznek arra vonatkozóan, hogy szövegeknek milyen hatásai lehetnek az emberekre. És a szövegekhez persze a kommentek is hozzátartoznak.

Tehát például a szélsőséges csoportok tagjai a kommentekben is tudnak egymással kommunikálni. De nem is kell ehhez semmilyen szélsőséges fórum. Ha megnézünk egy élő közvetítést például, akkor látjuk, hogy akik bejelentkeznek, névről ismerik egymást. Ott a szociolingvisztikai szempontok vizsgálata lenne érdekes, hogy azok, akik ezekben a beszélgetésekben részt vesznek, mire adnak egymásnak felhatalmazást a kommunikációban. Mennyire ismerik egymást, hogyan tudnak egymás szavaira reagálni? Vissza tudják-e a másikat fogni a kommentekben?

Ha pedig névtelenül történik a kommentelés, akkor az a másik nagy kérdés, hogy ezzel mit lehet kezdeni? A névtelenség sok mindenre alapot adhat. Kiszolgáltatottá válnak az emberek, akiket én beszélőként értelmezek.

Visszatérve a nőkre, érdekes lehet megnézni például a szexhirdetéseket. Amikor azok szövegként megjelennek, nagy kérdés, hogy hogyan kezelik és értelmezik az olvasók. Mennyire hívják be például a nőket arra, hogy elmenjenek külföldre, és prostituálódjanak. Nagyon sok rétegük van a szövegeknek és a befolyásolásnak is. Az ilyen oldalakon a kommentekben a lányok figyelmeztetik egymást arra, hogy hova ne menjenek. Megírják, hogy melyik az a bár, ahol kábítószert adnak nekik, vagy leitatják őket. De ott például úgy próbálják keretezni a hozzászólásokat, hogy megadnak egy karakterszámot.

B. G./WMN: Ma már elég kevés oldalon moderálják nagyon szorosan a kommenteket. A WMN-nél például sokszor maguk a kommentelők a moderátorok. Persze mi is nagyon figyelünk.

R. S.: Amikor kommenteket vizsgálunk, akkor le kell szögezni, hogy milyen céllal és szándékkal vesznek részt a beszélgetésben. Fontos az is, hogy tartozik-e moderáció az adott felülethez. A kommentfelületeken a felhasználók maguk tudnak képviselni, állást foglalni, valamilyen beszélői minősítést vagy szövegminősítást adni egy másik kommentelőnek a véleményével kapcsolatban.

B. G./WMN: Mit lehetne tenni a változásokért? Hogyan lehet csökkenteni az előítéletes nyelvhasználatot?

R. S.: Talán ez a legfontosabb kérdés.

Ha nincsen információ arra vonatkozóan, hogy a szövegek milyen hatással vannak ránk, akkor rendületlenül beszélnünk kell róluk. Az is fontos, hogy az emberek egyáltalán találkozzanak szövegekkel. Az is szöveggel való találkozás, ha valaki egy történetet ismer meg. Már az is segíthet, ha valaki elmegy egy múzeumba, találkozik egy kisebbségi csoport tagjával, vagy egyszerűen csak beszélget valakivel, aki nem előítéletes… Iskolákba kell menni, idősotthonokba kell menni, nem lehet korosztályokat kiválasztani azzal kapcsolatban, hogy az ember kikhez beszél, kiket tanít, mert szövegekkel mindenki találkozik.

Ezt nem lehet korra, nemre, vallásra és még politikai nézőpontra sem leszűkíteni, hanem nyílttá tenni, vagyis hozzáférést kell adni ehhez a tudáshoz…

Nem attól nem lesz valaki előítéletes, hogy azt mondják neki, „ne legyen az”, hanem arra kellene mindenkit edukálni, hogyan kell válogatni a szövegek között.

Fontos, hogy tisztában legyen mindenki azzal, hogy mit csináljon, ha szövegekkel találkozik: hogyan gondolkodjon róla? Hogyan tud távolságot tartani? Hogyan tudja értelmezni? Tudja-e mérlegelni, mit jelent neki, vagy mit jelenthet másnak? Tudja-e, hogy kiről szól egy szöveg?

Azt kellene tehát megtanítani, hogyan viszonyuljunk szövegekhez, és hogyan éljünk a szövegekkel együtt. Nem lehet azt mondani, hogy erre az átlagbeszélő nem képes. Szerintem nagyon megengedőnek kell ebben lennünk. És tényleg korra, nemre, vallásra tekintet nélkül mindenkinek lehetővé kellene tenni, hogy megtanuljanak szövegekről gondolkodni.

Olvassátok el korábbi írásainkat is, melyekben a nők elleni erőszakról írtunk. 

Both Gabi