Elkényeztetett hülyegyerekek, akiket a hazájuk se érdekel, vagy magányos, szorongó férfiak? – A francia válogatott kieséséről

–

Kisfiúk osztálykiránduláson

Mielőtt bármit is írnék, mindenképpen fontosnak tartok megjegyezni valamit. Jelesül, hogy a legtöbben, akik dolgoztunk már nagy cégnél, jártunk karácsonyi buliban. A céges karácsonyi buli pedig az univerzumnak egy olyan dimenziója, ahol – ne tagadjátok – néha egészen extrém dolgok esnek meg. Szóval mindannyian láttunk, tapasztaltunk (vagy akár át is éltünk) olyan dolgokat, amelyekkel az ember nem menőzik január elsején a főnök előtt értekezleten. Szóval ne legyünk álszentek.

Az első kérdés, ami ennek alapján felmerül bennem: ha egyszer a futballistáknak a foci a munkájuk, akkor vajon jogos elvárás-e irányukba, hogy soha ne csináljanak semmilyen baromságot?

Oké, az egy másik kérdés, hogy a baromságnak vajon egy Európa-bajnokság-e a legjobb ideje. (Nyilván nem.) Viszont osztálykiránduláson is jártunk mindannyian, aki volt kollégista, annak talán még rémlik, hogy néha szimplán azért nem voltunk hajlandók aludni, mert muszáj lett volna. Magáért a lázadásért. Csakhogy a legtöbbünk kinövi az ellenállhatatlan vágyat a rendbontásra, vagy legalábbis képessé válik a kezelésére, mondjuk, nem trollkodja szét a ballagást és nem másnaposan érkezik érettségire.

Hát akkor hogy lehet, hogy a nemzeti válogatott nem elegendő motiváció arra, hogy valaki érett módon viselkedjen? Sok tízezren bármit megadnának azért, hogy magukra ölthessék a címeres mezt, ezek meg ennyire leszarják ezt az egészet?

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem ez szöget ütött a fejembe. Mert itt még arra sem hivatkozhattak, hogy részegen dorbézoltak, és emiatt vesztették volna el józan ítélőképességüket.

És lehet, hogy épp ez az egyik fő mozzanat ahhoz, hogy valami fontosabbra tereljük a szót annál, mint az agyonkoptatott sablon, mely szerint minden focista elszállt, megbízhatatlan disznó.

Függő viszonyaink

Sajnos amióta futball létezik, időről időre nyilvánosságra kerül egy-egy játékos függősége (mármint nem a nyilvánosságra kerülés a sajnálatos, hanem maga a tény). Tony Adams vagy Paul Gascoigne alkoholizmusa, Maradona vagy Mutu drogproblémái – mindenki tud ezekről. Robbie Fowler kokainszippantós gólöröme óta már önironikus megközelítése is létezik a témának, ami attól még, hogy viccesen tálaljuk, az, ami: függőség. Sok millió alkoholista országában talán nem kell részleteznem, mennyire nem vicces akkor sem, ha mémeket gyártunk róla.

A francia válogatott Playstation-mániája kapcsán viszont az jutott eszembe:

vajon a másfajta függőségeket komolyan vesszük-e, ha még a legsúlyosabb szétcsúszásokon is képesek nevetni a szurkolók, rigmusokat meg mémeket gyártani belőlük ahelyett, hogy megijednénk kedvenceink problémáitól?

Vagy annyira függünk a sztereotípiáink alkotta világképünktől, hogy amiatt feláldozhatóvá válnak az ideáljaink is? Vajon nem megnyugtató-e az, ha a kedvenc futballistánk is éjszakába nyúlóan netflixeznek – hiszen mi magunk is ezt tesszük, ha nyomorultul érezzük magunkat valami miatt? Dehogynem! Hát hisz akkor mégse vagyunk olyan távol egymástól!

Na, megjött a hiperérzékeny, mondják majd sokan a soraimat olvasva.

Bennem azonban tényleg őszintén felmerült, hogy vajon normális dolog-e, ha egy (sok) sportember képtelen racionális döntéseket hozni a saját egészsége és a csapat sikere érdekében?

A hajnalig netflixezés ártalmatlan dolognak tűnhet, de a pszichológusok a megmondhatói, hogy milyen sokan csúsztak bele abba a világjárvány idején, hogy már a napi működésüket befolyásolta a hajnalig tartó sorozatmaraton. A közösségi média folytonos pörgetése, a binge-watching, azaz a sorozatepizódok darálása – tanulmányok sora bizonyítja – könnyen lehet a depresszió, a szorongás egyik jele is. 

Ezzel nyilván nem felmenteni akarom a francia válogatottat a felelősség alól, hanem megpendíteni azt, hogy talán nem használ senkinek, ha a focistákra úgy tekintünk, mint ostoba kisfiúkra, akik képtelenek értelmesen gondolkodni még egy nagy nemzetközi tornán is. Merthogy a többségük tud, ez nyilvánvaló.

Ugyanakkor talán nem árt megvizsgálni azt sem, mi húzódik a hátterében annak, hogy a nagy meccs éjszakáján nem a pihenéssel vannak elfoglalva. Teljesítménykényszer miatti szorongás? Berögzült rossz szokás a topfutballisták sajátos életmódja miatt, ami rengeteg utazással, és ezáltal elszigetelődéssel is jár?

Nehezen beszélnek róla

Néhány évvel ezelőtt Kelly Smith, az angol női válogatott legendás játékosa önéletrajzi könyvében brutális vallomást tett: részletesen, lépésről lépésre leírta, miként vált alkoholistává az Amerikába igazolása miatti folytonos szorongása miatt. Smith kifejtette, introvertáltként mit okozott benne a beilleszkedés nehézsége, az új környezet és a megfelelési kényszer, és mindez hogyan fajult odáig, hogy a válogatott edzőközpontjába tartva részegen karambolozott.

Mehetnénk még a mélyére annak is, mennyire fogadja el a társadalom ezt a viselkedést a férfiaktól és a nőktől: míg az utóbbiaktól sokkolónak tetszik, az előbbiek „boys will be boys” alapon sokszor még hátba veregetést kapnak, ha kiderül, mennyi ostobaságot követtek el bemindenezve. Vagy csak szimplán a bemindenezés tényéért. Ez viszont most kicsit félrevinné a diskurzust, úgyhogy csak annyiban térek ki rá, hogy jelezzem:

a társadalmi konszenzus nagyon is sokat számít a tekintetben, hogy erejük teljében lévő, egzisztenciálisan és külsejüket tekintve is a csúcson lévő férfiak esetében szinte bármit képesek vagyunk elfogadni és poénra venni. 

Közben egyúttal verdiktet is mondunk: minden focista felszínes és gyermeteg, annyi esze sincs, hogy felelős döntéseket hozzon az Európa-bajnokság idején. (Majd sokan ezzel a mozdulattal már szervezik is a hétvégi elhajlást a saját baráti körükben.)

Ezeket figyelembe véve az sem meglepő, ha az élsportolók nehezen nyílnak meg mentális problémáikkal kapcsolatban – hiszen épp ők a mi tökéletes, győztes, egészséges, mindig kirobbanó formában lévő ikonjaink, nem?

Elszállt milliomosok?

A felszínes szemlélet miatt sokaknak úgy tűnhet, a sztársportolók „jódógukba” azt se tudják, mit kezdjenek magukkal – és nyilván van, aki esztelenül szórja a pénzt meg tényleg fel is vág azzal, amije van. Ugyanez a vita lángol fel szinte minden olimpián, amikor arról cikkeznek, hány óvszert biztosítanak a szervezők az olimpiai faluban, és megindulnak a pletykák, hogy akkor ki kivel mit művelt két versenynap között.

Vannak extrém példák: 2011-ben a mexikói futballválogatott öt tagját tiltották el kábítószer-használat miatt. Az izraeli válogatott dorbézolása a szövetségi kapitány, Shlomo Scharf lemondásába torkollott, aki saját bevallása szerint teljességgel megdöbbent a játékosai viselkedésén, akik összesítésben 8–0-ra kaptak ki Dániától az Eb-selejtezők során. Az első számú gond nem is a kettős vereség volt, hanem az, hogy a meccsek előtti éjjelen a futballisták call girlöket rendeltek a szállodába – az oda- és a visszavágó előtt is.

Angliában nagy hagyománya van a klubcsapatok karácsonyi bulijának – ami egyébként önmagában is elég furcsa, tekintve, hogy a Premier League-ben nincs év végi szünet, szóval pont nem hiányzik egyetlen csapatnak sem egy kiadós ereszdelahajam. Ehhez képest soktucatnyi történet kering beöltözős bulikról, magukat öntudatlanra ivó sportemberekről és minden olyasmiről, amit e kettő tengelyén el lehet képzelni. Vagy amiket már inkább el se képzelünk.

Az egyik ilyen hírhedtté vált eset ki másról is szólhatna, mint Joey Bartonról, akinek önéletrajza magyarul is megjelent, így mindannyian tisztában lehetünk azzal, milyen szolid, visszafogott srác. A Manchester City 2004-es karácsonyi partiján Bartonunk, aki már nem volt szomjas, azzal szórakozott, hogy cigijével lyukat égessen a csapattársai jelmezébe. Jamie Tandy, aki akkoriban az ifiben játszott, nem vette jó néven a dolgot, és hasonló mozdulatot tett Barton irányába egy öngyújtóval – mire a futballista bepipult, felkapott egy szivart a közeli hamutartóból, mondván, hogy el akarta nyomni Tandy tarkóján. Ő azonban épp megfordult, így Barton a bal szemébe kalimpálta bele a szivart. Szerencsére „csak” a szemhéját égette meg. 

 

A rivális Unitednél 2007-ben Sir Alex Ferguson betiltotta a karácsonyi partit (egy időre legalábbis érvényben maradt a szabály), miután kiderültek a részletek a Rio Ferdinand által szervezett „céges kariról”: 80 nő, 15 órányi vedelés, kezében műanyag gitárral rohangáló Wayne Rooney, aki azt óbégatja, hogy ma Justin Timberlake-nek öltözött… A bulvárlapok hamar felkapták az „önmagát megnevezni nem kívánó” szemtanú sztorijait a buliban kialakuló orgiáról. 

A cseh válogatott nemezise egy beépített ügynök, egész pontosan egy magát szurkolónak kiadó riporternő volt, aki öt játékost hat prostituálttal kapott rajta, miután a csapat 2–1-es vereséget szenvedett Németország csapatától az Európa-bajnoki selejtezők során. Tomas Rosicky, a csapat emblematikus tagja kijelentette: az ő lelkiismerete patyolattiszta, hiszen csak (az egyébként házas) Tomas Ujfalusi szülinapját ünnepelték. Ja, oké, akkor semmi gond!

Ez egyébként sokatmondó mozzanat szerintem, a felelősség teljes hárítása azt sugallja, hogy valami nagyon félrecsúszott: vagy úgy érzik, hogy mindez tényleg rendben van, vagy úgy, hogy fölötte állnak minden normának.

Arról is folynak a viták, milyen módon és mértékben torzítja a sztársportolók személyiségét az iszonytató nyomás, az irreális elvárások tömkelege és a felfoghatatlan vagyon, amit karrierjük során felhalmoznak.

Na nehogy már megsajnáljam őket!

Igen-igen, ilyenkor szokott jönni az a komment, hogy „nehogy már elbőgjem magam, hát semmi gondjuk, nem kell a sárga csekkek miatt aggódniuk”. Na, azok miatt tényleg nem. Ellenben dollármilliókat érő döntéseket hozniuk meccsenként és versenyenként elég sokat.

Ez egy másfajta nyomás, másfajta terhelés, és nem vagyok abban biztos, hogy minden ember szívesebben választaná azt, mint a mindennapok nyűgét. De ez így is van rendben egészen addig, amíg egyik sem becsüli le a másik problémáját, és a vicces sztorik mögött meglátja az esetleges figyelmeztető jeleket is.

Na, de nem akarom borús hangulatban zárni a cikket, így álljék itt Carlos „Kukin” Flores esete. A perui Inti Gas Deportes játékosa egészen művészi szintre emelte a magyarázatgyártást. Amikor a rendőrség megállította, hogy ugyan, miért rohangál anyaszült meztelenül Huamanga utcáin, a következőt felelte: nem állhat meg, mert üldözik a szellemek. A közegnek gyanús lett a dolog, így tovább kérdezősködött, mire Flores később bevallotta, azért találta ki a sztorit, mert „rosszlányokkal” múlatta az idejét, akik kirabolták, ezzel viszont mégse állhatott a felesége elé. Hát ja. Így sokkal jobb volt!

Futballnyelven szólva: jó lövés – bedobás.

Csepelyi Adrienn

 Kiemelt kép: Getty Images/Mihai Barbu – Pool