Most, hogy már Magyarországon is játszottak Eb-meccseket, mi is szerezhettünk közeli tapasztalatokat arról, milyen népünnepély lehet egy futballtorna: igazi fesztivál, aminek messze nem a pályán történtek miatt van közösségi-kulturális jelentősége. Sajnos a koronavírus-járvány miatt Európa még sokáig keresni fogja Covid előtti önmagát, az önfeledt, egymásba feledkező nagy fesztiválok és események felszabadultsága ki tudja, mikor tér vissza.

De ha a magyar meccsek előtt hömpölygő farsangi tömegre gondolunk, a mezbe öltözött, kifestett családokra, a közös éneklésre ismeretlenekkel, valamit talán már értünk abból, mit jelent a „futballünnep” kifejezés. Talán elsősorban ünnepet, és csak másodsorban futballt.

De kezdjük a gyerekkornál.

Valószínűtlenül sárga emlék

Az első Európa-bajnokság, amit már láttam, az 1980-as volt: Balatonon nyaraltunk, egy bungalóban laktunk, és a közeli fiúkollégium (?) társalgójába valahogyan bejárhattunk meccseket nézni.

Hogy mire emlékszik egy tízéves korában látott eseményből valaki négy évtized múltán? Megmondom, egészen konkrétan: a belgák sárga zoknijára. (Sportszárnak mi nem hívtuk sose…)

Persze erre is megvan a magyarázat: életemben először akkor nézhettem színes tévén pár meccset, és ez a vizuális élmény erősebben megragadott bármilyen futballbravúrnál. Belgium vörös-fekete-sárga felszerelése pedig imponált.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A francia ikon

Négy évvel később, növésben lévő kamaszként már természetesen „szakértettünk”, és a nyolccsapatos Európa-bajnokság egyetlen viszonyítási pontja egy csodálatos férfi, Michel Platini volt.

Akkor láttunk először „egyszemélyes” show-t, a franciák varázslatos középpályájának koronagyémántja két meccsen is mesterhármast lőtt, és az ember ilyenkor már azzal a rajongással ül le a tévé elé, hogy „na, lássuk, ma mit alkot Platini”.

Kilenc gólt alkotott öt mérkőzésen, minden Eb-meccsen szerzett legalább egyet. Azt hittük, ilyen hadvezér nincs és nem lesz több – egészen a két évvel későbbi világbajnokságig, amikor valami Maradona… de ez már nem az Eb-történetem része.

Michel Platini 1984-ben - Forrás: Getty Images/David Cannon/Allsport

Mellesleg 1984 a közlegény-hősök Európa-bajnoksága is volt, felejthetetlen felvillanásokkal, hiszen például a francia balbekk (jelentése általában: a tufa védő, aki rohangál), bizonyos Jean-Francois Domergue, az elődöntőben, míg a nagy Platini csak szenvedett, előrement és lőtt két gólt, megmentve csapatát. Domergue-ről ennyit kell tudni, és többet nem is nagyon lehet: összesen kilenc válogatott meccse volt, és soha többé nem talált be. Mint amikor a hatodik alabárdos egy előadáson lejátssza a színészkirályokat.

Futballmese egyenes adásban

Az első torna, amin az ember addigi futball-világképe kapott egy nem is annyira enyhe vajszínű árnyalatot, az 1992-es svédországi Eb volt. Igen, az az a torna, amit (életemben először) nem valamelyik korábbi futballnagyhatalom nyert meg, hanem a kis Dánia, a sörivó, letűrt sportszárú hőseivel, akik eredetileg ki sem jutottak az Eb-re, csak a balkáni háború miatt kizárt jugoszlávok helyett hívták be őket.

A legenda szerint a „strandról összeszedett” csapat volt ez, amelyik az első két csoportmeccse után nyeretlenül, egy ponttal várta a harmadikat, szépen összecsomagolva a táskáit, „itt is voltunk, köszönjük” mosollyal integetve – aztán megverte a franciákat, az elődöntőben a hollandokat, a döntőben a németeket. A mesekönyvekben azóta van fejezete a futballnak.

Hup, Holland, Hup!

Ha már a hollandok is szóba kerültek: az egyetemes futballkultúra legnagyobb hatású országa, ha azt nézzük, egy ország a saját lélekszámához képest hány tehetséget nevelt ki. De rám nem a csodálatos csapataik és fantasztikus futballistáik voltak a legelementárisabb hatással. Hanem a szurkolóik. Aki nem látott még holland karnevált világversenyen, annak hiányos a képe a futball dionüszoszi jelentőségéről.

Bázel történelmi, kedves és főleg nyugodt mindennapjaiba, a svájci csendéletbe – mint egy szuperszonikus sebességgel kilőtt narancssárga festéklövedék – csapódott be negyvenezer holland 2008 júniusában. A birsfeldeni (külvárosi) szállodámból kvázi gyanútlanul indultam aznap is a belvárosba, körülnézni, felkészülni az esti holland-orosz negyeddöntőre. Aztán csak álltam, bámultam, és megrészegedve kóvályogtam az áradattal.

Holland szurkoló 2008-ban Bázelben - Forrás: Getty Images/Tony Marshall - PA Images

A hollandok egy napra fesztiválhelyszínnek nyilvánították a középkori főteret, a Rajna hídjait, a folyópartot és a teljes belvárost. Narancssárga füstgomolyagok fölött rugdosták a labdákat a tér egyik pontjáról a pár száz méterre lévő másikra, szobrok, kirakatok, kávéházi teraszok fölött. Aki arra járt, zengő közös kurjantás kíséretében belerúgott egy hatalmasat a labdába.

Csodák csodája, kirakat nem tört, szobor nem dőlt. Bázel védőszentjei rendkívüli műszakban dolgozhattak. A hídról műugróversenyt rendeztek a hideg folyóba, félmeztelen emberek repültek és csobbantak, a többiek ittak és „üdvrivalltak”.

Gyönyörű, narancs-kék színekkel sminkelt nők álltak össze első szóra mosolyogva egy közös fotóra bárkivel, aki kérte. Ennek a varázslatos juniálisnak, ennek a karneváli menetnek célja és iránya volt: a St. Jakob Park, ahol aztán a kevésbé „mediterrános” orosz csapat este lefocizta és rendesen elverte az ünnepelni készülő hollandokat. De kit érdekelt ez, miután átélte a szurkolók fesztiválját?

Az éjjel soha nem érhet véget

És akkor persze megérkezünk a közelmúltba, amikor ezt a pazar felvonulást már a magyar drukkerek vitték el Franciaországba, mert a magyar válogatott, sokunk életében először, kijutott egy kontinensviadalra. Kipipálhattuk az addig talán még bakancslistára sem vett titkos álmunkat, és pont úgy ünnepelhettük a csapatunkat, mint a „nagyok” szurkolói annyi évtizeden át. Én ezt a magyar ünnepet csak tévén néztem itthonról, de nem irigykedtem a szerencsésekre, akik ott voltak. Mert a vele járó mámoros régi érzések így is előjöttek. Telefonon áradoztunk órákon át barátokkal, esélyeket latolgattunk a családtagokkal, és tévé előtt rúgtunk fel bútorokat az izlandi öngól után. 

Csepelyi Adri és magyar szurkolók Franciaországban

Mi jöhet még? Egy magyar válogatott, amelyik Eb-címért harcol? Az aligha.

A lelkesedést, úgy hittük, nem lehet a végtelenségig ragozni, de aztán Fiola (balhátvéd, jelentése: lásd fentebb) egyszer csak megindult a világbajnok franciák ellen. Utána kis filmszakadás sokaknál, hangrobbanás, magánhangzókat óbégató kommentátor, nemzeti ünnep.

Az élmények felsorolása itt ér véget. Egyelőre. 

Ki tudja, hány világverseny jön még, amin visszavedlik gyerekké az ember?

Tekintve, hogy általában az összes foci Eb és vb ilyen, határt csak az élethossz szabhat. Bízom benne, hogy lesz mire emlékeznem később is. Legyen a színe sárga, mint a belgák zoknija, narancs, mint a holland tömeg, vagy (minél többször!) piros-fehér-zöld!

Somos Ákos

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Lars Baron/Bongarts