Valójában nem először történik, hogy a női futball népszerűbb a férfinál a szigetországban. Az első világháború idején ugyanis a bukmékerek erősen megérezték, hogy a stadionok – lévén hogy a férfiak a fronton harcolnak – üresen konganak. Hogy gondoskodjanak a megélhetésükről, kitalálták, hogy női csapatokat toboroznak, és azokra lehet majd fogadásokat kötni. Az eredeti terv persze nem az volt, hogy mire a katonák hazatérnek a frontról, a női foci népszerűbb lesz a férfinál, mégis így történt.

A Dick, Kerr Ladies és a St. Helens Ladies 1921-es meccsére 53 ezer néző volt kíváncsi a Goodison Parkban. A férfiakat azonban elég érzékenyen érintette, hogy rájuk kevesebben figyelnek, így aztán az angol labdarúgó-szövetség (Football Association, azaz FA) kitiltotta a pályáiról a női együtteseket.

Tűnjék bármilyen döbbenetesnek ez a beavatkozás a sportág fejlődésébe, a tiltás egészen 1970-ig (!) érvényben maradt. Amikor tehát valaki azzal érvel, hogy „nézzük meg, a férfiak mennyivel jobbak”, egyszersmind figyelmen kívül hagyja, hogy a nők öt évtizeden át kizárólag amatőr, silány minőségű pályákon játszhattak és edzhettek – és akkor bele se menjünk az azzal kapcsolatos statisztikákba, hogy mennyivel nehezebben szakadnak ki tréningezés céljából az otthoni teendők közül a férfiaknál.

A számok akkor sem hazudnak, ha a nők javára billen a mérleg nyelve

Mielőtt azonban tovább mesélném a történetet, nézzük meg a számokat, nehogy bárki azzal vádoljon, elfogultság okán esem túlzásokba.

A nő válogatott Eb-győzelméről tehát az alábbiakat érdemes tudni:

  • 1966 óta (amikor világbajnokságot nyertek a férfiak) ez az angol labdarúgás legnagyobb válogatott sikere (a férfiak tavaly kerültek közel az Eb-címhez, de a döntőben kikaptak az olaszoktól).
  • 87 192 szurkoló látta a helyszínen a döntőt, ennél többen UEFA rendezte tornán nem voltak még (férfi meccsen sem);
  • 17,4 millió nézővel ez volt eddig 2022 legnézettebb tévéműsora Nagy-Britanniában (beleértve a férfi Bajnokok Ligája-döntőt is, amelyet a Liverpool együttese játszott a Real Madriddal).

Mindehhez vegyük hozzá, hogy Anglia évtizedek óta iszonyatosan ki van éhezve a válogatott futballsikerre. Az 1996-os, hazai rendezésű Európa-bajnokságon az elődöntőben bukott el a csapat Németország ellen drámai küzdelemben, 1998-ban Beckham kiállításával Argentína ellen esett ki a vb-ről – a hírhedten kegyetlen brit sajtó még önmagát is felülmúlta, amikor olyan szalagcímmel hozta le ezt másnap, hogy „Tíz hős és egy hülyegyerek”.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A recept innentől minden nagy torna előtt ugyanaz volt: előzetesen azt zengte a média, hogy Anglia a nagy esélyes (vagy épp a titkos befutó), az idő előtti kiesés után viszont leszedte a keresztvizet a közismerten túlfizetett játékosokról.

Bármilyen furcsa is, de roppant fontos mozzanat ez: a férfiválogatottat övező cinikus közhangulatban a nők az esélytelenek nyugalmával kezdhettek el építkezni. Szó se róla: volt honnan.

Innen volt szép nyerni

Fara Williams 172-szeres angol válogatott labdarúgó négy Eb-n és három vb-n képviselte hazáját. Senki sem tudta, hogy az edzőtáborok nemcsak azért jelentenek számára felüdülést, mert a szenvedélyének hódolhat a legjobb körülmények között – hanem, mert Fara Williams egy hajléktalanszállóról járt edzésre.

Fara Williams – Forrás: Getty Images / Todd Korol

Elképzelhető volna-e ugyanez a férfiaknál? Kizárt.

Nézzük meg a Premier League három legjobban fizetett játékosának éves átlagfizetését (tehát bevételüknek kizárólag azt a hányadát, amit közvetlenül a klubjuktól kapnak)!

1. Cristiano Ronaldo: évi 26 millió 520 ezer font;
2. Kevin De Bruyne: évi 20 millió 800 ezer font;
3. David De Gea: évi 19 millió 500 ezer font.

A statisztikák szerint egy élvonalbeli női futballista éves átlagkeresete 47 ezer font.

Oké, ne legyünk ennyire igazságtalanok.

Előkerestem a legalacsonyabb fizetésű tíz futballista névsorát is, és azt találtam, hogy heti tízezer fontos fizuval már be lehet kerülni a top tízbe, de akad, aki havonta kap ennyit: Jeremy Ngakia, a West Ham Watfordnak kölcsönadott játékosa két idénnyel ezelőtt hetente mintegy 2500 fontból gazdálkodhatott. Ez is jóval több, mint duplája annak, amit a nők kapnak.

Az angol női válogatott tagjai felidézték, hogy amikor a kilencvenes években nagy nemzetközi tornákra utaztak, nemhogy nem első osztályra kaptak jegyet, de beültették őket az akkor még létező dohányzó részleg kellős közepére – gondolom, az egészséges felkészülés és a minél nagyobb tüdőkapacitás jegyében. 

Azonos feltételek

Amikor 2014-ben az angol válogatottak edzőközpontjában, a St. George’s Parkban dolgoztam, ott készült a női válogatott is. Ugyanazokban az edzőtermekben, ugyanazokon a pályákon, orvosi szobákban és rekreációs részlegen, mint a férfiak. Ugyanabban az ötcsillagos szállodában laktak, amely külön e célra épült a komplexum közepén.

Amint a fentiekből látható, ez mérföldkőnek számított. Például azért, mert a nem túl távoli múltból is tudok olyan példát mondani, amikor idehaza azért nem rendezhettek fontos női meccset afféle „előmeccsként” a férfiak azonos szintű mérkőzése előtt a tele stadionban, nehogy a nők „tönkretegyék a gyepet”.

Minden csak hozzáállás kérdése: ha egy szövetségnek az a célja, hogy népszerűvé és elismertté tegye a női szakágat, akkor mindent ennek szolgálatába állít, és nem sajnálja sem az anyagiakat, sem az infrastruktúrát.

Mert könnyű azzal érvelni, hogy a siker majd meghozza a népszerűséget (rosszabb verzió: ha olyan jók a csajok, akkor miért sikeresebbek sokkal a férfiak?) – próbálj meg úgy sikeres lenni, hogy nem adottak a feltételek ahhoz, hogy kihozd magadból a maximumot.

Az angol labdarúgó-szövetség viszont belátta: ha fel akar építeni egy sikeres női szakágat, akkor bizony pénzt és szakmai tudást kell befektetnie.

Na, illúzióink azért ne legyenek

A női futball egyre népszerűbbé válása nem más, mint jól felfogott piaci érdek. És ezen a ponton elnézést kérek mindenkitől, ha kissé cinikusnak tűnök – sok évet töltöttem sportújságíróként a női labdarúgás népszerűsítésével, és az, ami keserűségnek tűnik, sajnos nem más, mint racionalitás.

Örök kérdés persze, hogy a cél szentesíti-e az eszközt, azaz: álszent dolog-e, ha a hirdetők azért lesznek hirtelen nőifoci-drukkerek, mert érdekükben áll.

S hogy mi ez az érdek? Nagyon egyszerűen levezethető.

A sportszergyártó cégek egy ideje nem tudnak már nagyságrendekkel több cuccot eladni a férfiaknak – célba vették hát a nőket. Igen ám, de ha kevés nő focizik, akkor kevés edzőcuccra, csukára stb. van szükség. Mit kell tennünk ahhoz, hogy többen focizzanak? Először is vonzóvá tenni a testmozgást és a sportágat. Másodszor: példaképeket adni azoknak, akik belevágtak. Magyarul: tervezz szuper cuccokat és reklámozd őket sikeres sportolókkal. Ha még nem annyira sikeresek, akkor fogd a reklámszakembereidet, és intézd el, hogy úgy beszéljenek ezekről a sportolókról, hogy minden kislánynak ők legyenek a példaképei.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Nike (@nike) által megosztott bejegyzés

És a dolog itt válik igazán izgalmassá. Ugyanis ahogyan növekszik a szakág népszerűsége, úgy kell ehhez igazodnia a szövetségnek a beruházásokkal, támogatásokkal, utánpótlásneveléssel. Egyik szegmens szép lassan húzza fel a másikat, míg aztán megérkeznek a nagy sportsikerek is.

A legkönnyebben természetesen a válogatott építhető fel: a legjobbak legjobbjai, akik hazájukért küzdenek a pályán. Az már sokkal fogósabb kérdés, hogyan csábítsuk ki az embereket az esős-ködös hétvégéken (vagy inkább hétköznapokon, hogy ne ütközzenek a nők meccsei a férfiak meccseivel) a lelátóra.

A klubok támogatása és a láthatóság

Itt lép be a képbe a média. Míg néhány évvel ezelőttig csak a She Kicks magazin létezett mint szaklap, ma már a magazinok címlapjain láthatjuk, sztárként kezelve a női válogatott tagjait. A szexizmus természetesen Angliában sem ismeretlen fogalom, ugyanakkor a szövetség jelentős munkát és erőforrást fektet az érzékenyítésbe.

Londonban női Bajnokok Ligája-döntőket rendeztek az utóbbi másfél évtizedben (Jakabfi Zsanett is ott nyert BL-t a Wolfsburg csapatával), a női válogatott meccseit pedig a BBC közvetíti évek óta. Az idén Magyarországon is a közszolgálati M4 adta a női Európa-bajnokság meccseit, ráadásul főműsoridőben. Ez akkoriban, amikor az Eurosporton dolgoztam szakkommentátorként, elérhetetlen távlatnak tűnt. (Igaz, akkor is láttuk a statisztikákat: egy-egy fontosabb összecsapás simán hozta az adott időszak nézettségi versenyét még úgy is, hogy a Copa América is egy időben zajlott a női tornákkal.)

Mindez együtt vezetett ahhoz, hogy a női fociban egyszer csak elkezdtek üzletet látni a klubok és a szponzorok is.

Az üzenet jó: mi nőpártiak vagyunk, éljen az egyenjogúság. Még ha eleinte nem éri is meg anyagilag felhúzni egy komplett női szakágat korosztályos csapatokkal, hosszú távon feltétlenül jó befektetés, és nem csak a klub arculata szempontjából.

A trófea az trófea, nem? Akkor is, ha nők nyerik. Márpedig minden klub szeret minél több fémet tudni a vitrinjeiben. Pláne, ha a nemzetközi szövetségek (UEFA és FIFA) bőséges támogatást is adnak a győzelem mellé. 

És e tekintetben se legyünk álszentek: ahol a klubtulajdonosok (arab sejkektől orosz milliomosokon át van mindenki a Premier League-ben…) utánfutóval borítják a pénzt a férfi szakágba, ott édes mindegy, néhány milliót megkapnak-e a nők. Ha viszont megkapják, akkor annak legyen látszatja is: amikor 2019-ben a Chelsea stadionjában jártam, a meccsre igyekvőket a női csapat tagjainak gigantikus fotói fogadták az aréna előtt.

Így értékelődnek fel szépen a közvetítési jogok és a szponzori lehetőségek is: az amerikai női válogatott tagjai például az utóbbiból többet keresnek, mint a konkrét fizetésükből. Ott azonban évtizedek óta „csajos” sportágnak számít a foci, és a nők jóval sikeresebbek is a férfiaknál.

Hát jelenleg Angliában is.

Tudd, kit szólítasz meg!

S hogy mi az, ami kettesbe kapcsolta ezt az egész folyamatot? A közösségi média. E nélkül meggyőződésem, hogy egész máshogy alakult volna a történet.

Hiszen mit tettek a női sportolók, akik megunták a mainstream média hímsovinizmusát, azt, hogy a sikereik ellenére alulreprezentáltak a nők a sajtóban, és ha írnak is róluk, gyakran akkor is szexista módon teszik? Köszönték szépen, és létrehozták a saját univerzumukat az Instagramon.

Olyan követőbázist építettek maguk köré, amely nem tűri a kirekesztést, a lenézést, amely azonnal jelez, ha valami nem megfelelőt tapasztal, legyen szó egy hímsoviniszta reklámról vagy arról, hogy valaki megfogdos a stadionban.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Nike Women (@nikewomen) által megosztott bejegyzés

A futballisták népszerűsége ugrásszerűen nőtt, s közben sorra alakultak a női szurkolócsoportok, amelyek a saját szabályaik szerint drukkoltak. Stylingolt mezekben, biztonságos közegben, ahol önfeledten, egymást támogatva hódolhattak a szenvedélyüknek.

Az a furcsa helyzet állt elő tehát, hogy a célközönség megformálta és kitalálta saját magát, és a szövetségnek, a kluboknak, illetve a cégeknek kellett felzárkózniuk s kitalálni, hogyan üzenjenek megfelelően egy nagyon tudatos és érett, rendkívüli erejű közösségnek.

A tévécsatornák korábbi labdarúgókat (Karen Carney-t, Kelly Smitht stb.) kértek fel szakértői és szakkommentátori szerepekre, hogy végre ne férfiaktól kelljen hallanunk a tutit, emellett pedig kínosan ügyeltek arra, hogy a szexizmusnak írmagja se maradjon a közvetítések környékén.

Hajrá, csajok!

És ez az a történet, ahol (a dolgok jelenlegi állása szerint) végül mindenki jelesre vizsgázott. Angliában már 2019-ben, a világbajnokság idején is mind többen lelkesedtek a női meccsekért – a Glastonbury fesztiválon, a világ egyik legnagyobb zenei-kulturális nyári fesztiválján például az egyik legnagyobb színpad előtti területet szentelték meccsnézésre, és csak lapjával lehetett haladni, akkora volt a tömeg.

Most pedig mindenki, akinek bármi köze is van a focihoz, ott akart lenni a hazai rendezésű Eb meccsein. És a közösségi médiában is ez a központi téma hetek óta.

David Beckham videóüzenetben buzdította a válogatottat a végső győzelemre a finálé napján:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

David Beckham (@davidbeckham) által megosztott bejegyzés

Mel C és Geri Halliwell, a Spice Girls két futballimádó tagja közösen szelfizett a Wembley lelátójáról, majd posztolt eksztatikus videókat az ünneplésről. Amelia Dimz minden hazai meccsen ott volt, méghozzá pompás szurkolói outfitekben, amelyek a válogatott tagjainak teljesítményét méltatták.

Se szeri, se száma a hírességeknek, akik aktívan járultak hozzá ehhez a sikerhez – élükön a férfiválogatott sztárjaival, akik megbecsülésükről, tiszteletükről biztosították a női csapatot. A szövetség legújabb kampányának pedig egyenesen ők az arcai: olyan sztárok edukálják a szurkolókat a szexizmusról, mint Declan Rice. Ez már nem a profitról, hanem az eredményről és a fejlődésről szól.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Manchester City (@mancity) által megosztott bejegyzés

A szövetség már tavaly nyilvánosságra hozta a női futball 2024-ig tartó reformtervezetét, amely a legkisebbek számára is elérhetővé teszi a mindennapos focit, és amely az ország összes régiójában garantálja, hogy a tehetséges lánygyerekek elérhessék céljaikat. Most ezt tanulmányozza az egész világ: mindenki azt akarja, amit az angolok. 

A győztes döntő után az angol női válogatott tagjai beszabadultak a sajtótájékoztatóra, és énekelve, asztalon táncolva, ugrálva adták a világ tudomására: „It’s coming home.” Azaz: a futball hazaérkezett.


Ez volt az 1996-os, szintén hazai rendezésű Európa-bajnokság hivatalos dala, amely aztán gúny tárgyává vált, ugyanis ahogy fent írtam, Anglia az elődöntőben kiesett. Az angolok mégsem tudtak a nemes gondolattól szabadulni, hogy egyszer – ahogyan az 1966-os vb-n – ismét hazai pályán nyerjen az ország trófeát. Nos, a női válogatott kellett hozzá, hogy ez valóra váljon.

Vasárnap aztán egy ország ordította teli torokból, hogy „football’s coming home” – és amellett, hogy ez gyönyörű elégtétel, sok szempontból nagyon igaz. Száz évnél is több telt el a szövetségi tiltás óta, ötvenévnyi szégyenteljes egyenlőtlenséget kellett behozni. Ideje volt, hogy a futball végre tényleg hazatérhessen.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Shaun Botterill

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT