–

Négy évvel ezelőtt veszítettem el a testvéremet. Én azt szoktam mondani: betegségben halt meg, annak ellenére, hogy önkezével vetett véget az életének. Mert ami valójában végzett vele, az a szülés utáni depresszió volt. 

Mi, a családja, a barátai folyamatosan kísértük őt, mindenki annyira, amennyire csak a lehetőségei szerint tudta. Ott voltunk mellette, amikor nagyon vágyott kisbabára, akkor is, amikor ez nem sikerült azonnal, ott voltunk vele a várandóság hónapjai alatt, és vele örültünk a kisbaba megszületésének. 

Az első hetekben felváltva jártunk hozzá. Én a saját családom és a munkám mellől egy hetet tudtam vállalni: minden nap mentem hozzá, főztem és vittem ebédet, vele maradtam délelőttönként, megcsináltam azt a kevés házimunkát, ami adódott, és közben sokat beszélgettünk. 

Úgyhogy láttam, tapasztaltam, hogyan lesz a frissen szült kismama aggodalmaiból (amik sokunknak lehetnek nagyon is ismerősek) egyre komolyabb szorongások, félelmek. Ahogy teltek, múltak a hetek, hiába volt egyre nagyobb, ügyesebb a kisbabája, úgy lettek az ő vállát nyomó terhek is egyre súlyosabbak, kíméletlenebbek. Sokat beszélgettünk… bár egy idő után úgy éreztem, hiába. Ő elmondta az aggodalmait, én igyekeztem győzködni, nyugtatni, bizonygatni, hogy ő is lássa: ezeknek semmi alapja nincsen, csodálatos anya, a kisbabája pedig a nagykönyv szerint fejlődik.

Majd rémülten konstatáltam: gyakorlatilag semmi eredménye nem volt a parttalan beszélgetésünknek. Semmi sem ment át mindabból, amit mondtam. 

Jó időbe beletelt, amíg megértettem: akivel beszélni próbálok, az már nem az a lány, akivel együtt nőttünk fel, aki egy grimaszomból tudta, mit gondolok és viszont. Aki (mint sok testvér) pontosan tudta, hova kell szúrni ahhoz, hogy egy pillanat alatt felrobbanjak. Akivel egy-egy szóval, belső poénnal meg tudtuk egymást a hasfájásig nevettetni. Akihez mindig fordulhattam, és akivel annyi viharon keresztül tartottuk egymást az évtizedek során. Az, akivel beszéltem, valójában a depresszió nevű szörnyeteg volt, aki egyre szorosabbra fűzte fojtogató karjait a húgom köré, napról napra erősebbre hízva a pániktól jeges verejtékén.

Borzasztó érzés volt ezt a tehetetlenséget megtapasztalni: hogy kevés, szinte semmi nem vagyok egy ilyen megfoghatatlan kórral szemben. És mondom: ebben nem ketten voltunk benne. Nagyon sokan álltak a testvérem mellett: a szüleink, a férje, és rengeteg barát. Később pedig már több szakember is. És mind ugyanazt a frusztrációt éreztük. Ugyanazt a tehetetlenséget. 

Ha még nem voltál ilyen helyzetben, elmondom, én hogyan éltem meg ezt: olyan volt, mintha a húgom a kazamaták legmélyén üldögélne, és én a bezárt ajtó kulcslyukán keresztül próbálnám győzködni: igenis minden jó, mindent jól csinál. El fog múlni a sötétség.

Láttam, hogyan gyűri maga alá ez a rút betegség. És azt éreztem: eszköztelen vagyok.

Ám hiába asszisztáltam a borzasztó lelki kálváriájához, hiába voltam szemtanúja annak, hogyan emészti fel a lelkét a kórság, amikor felhívtak azzal, hogy meghalt, nem hittem el. Tényleg. Még vissza is kérdeztem: ez valami hülye vicc? Annyira abszurd volt.

Annyira abszurd és hihetetlen volt, hogy a gyászommal évekre megrekedtem. A szívem nem volt hajlandó felfogni, hogy ő nincs már. Úgy hat hónappal ezelőttig úgy voltam vele: amíg nem ismerem el, hogy meghalt, addig él. A ravaszságomnak nem sok értelme volt… Csak a feldolgozást nyújtottam el fájóan hosszúra. (És valószínűleg, ha nem fordulok ezzel a kérdéssel szakemberhez, a tudatomban még mindig ott lebegtetném ezt a kérdést a két világ határán.)

Borzasztó betegség a depresszió, és iszonyatos tragédia az, ha valaki ebbe belehal. Ha úgy érzi, a lelki gyötrelmeiből csak a halál mentheti meg.

Aki pedig őutána itt marad, azokat irtózatos lelkiismeret-furdalás kínozza. Hiszen jó darabig lehetetlen szabadulni a gondolattól: tehettem volna még valamit, hogy ezt a szörnyűséget elkerüljük? Mit mondhattam volna még? Hogyan segíthettem volna?

Engem végül az mozdított ki a holtpontról, hogy megértettem: a depresszió olyan, mint a rák. Csak nem a test fizikai valóját rágja, nem a sejteket pusztítja, hanem a lelket.

Van, aki fel tud gyógyulni a rákból, és sajnos van, aki belehal, a legmodernebb és legátfogóbb kezelés ellenére is. De ahogy egy rákban elhunyt személynél sem kezded el a környezetét okolni, úgy a depressziónál sincsen sok értelme. (Amúgy, hidd el: okoljuk magunkat így is.) 

Ha te is úgy érzed, segítségre lenne szükséged, hívd a krízishelyzetben lévőket segítő, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! 24 éves korig a Kék Vonal telefonszáma is hívható: 116-111. Amennyiben másért aggódsz, ajánljuk az Alapítvány az Öngyilkosság ellen honlapját, amelyet ITT ér el. További tájékoztató, illetve – szakember segítségével igénybe vehető – önsegítő eszközt pedig ITT találsz. 

Fiala Borcsa

A kiemelt kép forrása: Unsplash/zero take