Nem a rossz tulajdonságaik ellenére maradunk velük. A jó tulajdonságaik miatt – Két bántalmazó kapcsolat története

–

Arra kérem az olvasót, képzelje maga elé a történetem néhány szereplőjét!

1. Intelligens, művelt, kicsit félénk, a szakmájában kiemelkedően elhivatott és rátermett fiatal nő. A szülői házban mindennapos volt a lelki és fizikai bántalmazás. Párkapcsolatában és szakmai területen maximálisan kompromisszumkész, de utóbbiban, ha úgy érzi, hogy a gyerekek, akikkel foglalkozik, hátrányt szenvednének, a szakmai és emberi elkötelezettsége mindig felülemelkedik az introvertáltságán, a hétköznapi kapcsolatokban szinte behódolónak tűnő attitűdjén.

2. Sokgyermekes családból származó férfi, aki abban nőtt fel, hogy gyereknek, nőnek hallgass a neve. Párjával agresszív, bármi kihozza a sodrából: ha úgy érzi, hogy a másik megsértette, akár csak azzal, hogy túl sokat beszélt, nem megfelelően viselkedett, az elvárhatónál pár perccel később ért haza… Balhés ember tehát, értsd: üt és rúg.

3. Egy nő, aki a másik embert érzelmi zsarolással próbálja fogva tartani, arra kényszeríteni, hogy ne hagyja el. Számontartja, pontosan hányszor és milyen időközönként találkoztak, a kapcsolat folyamán rendszeresen a végsőkig kiborul és a másik szemére veti, valójában egyáltalán nem is fontos a számára – de ezt mindig akkorra időzíti, amikor valamilyen magánéleti problémája, valós testi-lelki gondok miatt a másik fél úgy érzi, nem hagyhatja magára, támogatnia kell, akár azon az áron is, hogy beismeri, igen, ő a hibás, ő nem volt elég jó partner.

4. Férfi, aki segíti a párját akkor, amikor az a legnehezebb időszakát éli, aki támogatja a karrierépítésben – mellette áll, és nemcsak lelkileg, de anyagilag is mindent megtesz azért, hogy a vágyott diplomát megszerezze, miközben ő fizikai munkát végez. Olyan döntéseket hoz meg a társáért, amit nagyon kevés ember, és eközben két ember helyett dolgozik.

Hány párról, hány emberről írtam az előbbiekben? Nem négyről. Az tippelt jól, aki úgy gondolja: ez két ember. Egy férfi, egy nő. 

Nem két eltérő személyiségű férfiról, nem két nagyon különböző mentalitású nőről írtam.

Az ő jó (nagyon jó!) tulajdonságaik, támogatásuk, erejük, odafordulásuk, gyengédségük is ott volt a kapcsolatukban, és még csak nem is csupán az első napokban-hetekben. Ott volt még évek múlva is. 

A 24/7-es gonoszság megtévesztő illúziója

Könnyű azt hinni, hogy a bántalmazottak gyengék vagy ostobák, azért mennek bele (majd azért maradnak benne) egy olyan kapcsolatba, amelyben a másik fél nyilvánvalóan gonosz, reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig csak ordít és üt.

Könnyű menekülési útvonal így gondolkodni, hiszen ezáltal elhitethetjük magunkkal: mi bezzeg erősek és okosak vagyunk, ezért aztán velünk sosem történik ilyen.

Pedig ha egy pici empátia is szorult belénk, ha egy aprócska bizalom is ott rejtőzködik a batyuban, akkor be kell látnunk: de, háromszor is DE. Megtörténhet. 

Már csak azért is, mert a bántalmazónak nincs patája, sem kecskeszarv a fején, és bármilyen hihetetlen, az esetek túlnyomó többségében nem „csak” rossz. Általában van egy halom szerethető tulajdonsága is. 

Az 1. és 3. pontban jellemzett fiatal nő intelligens ember, ám az önbizalma alacsony. Beszélgetőpartnerem, Petra, elmondása szerint szereti a munkáját, elhivatottan és kiemelkedő színvonalon végzi. „A saját szakmájában ma sem tudnék jobbat mondani nála. A »bántalmazó« (nem vagyok képes idézőjel nélkül annak nevezni) viselkedése tudomásom szerint egyetlen emberrel szemben nyilvánult meg, aki én voltam, a barátja, nem a partnere. Ma már, személyesen is ismerve fizaikailag is bántalmazó embert, hideglelős biztonsággal tudom végigvezetni, milyen jelek voltak, lehettek volna, amik arra utaltak, ha megtalálja azt, akiben százszázalékosan megbízik, akihez ragaszkodik, azt ki akarja majd sajátítani. Akkor még nem volt erre szemem, és ma is képtelen vagyok bántalmazónak tartani. Nem akart bántani. Csak megtartani.”  

Petra és a későbbi nagyon jó barátnője túrázáskor ismerkedtek össze, teljesen véletlenül

Nagyon jó hangulatú beszélgetés, sok közös pont – ugyanolyan korú gyerekek, hasonló irodalmi, filmes érdeklődés, néhány eltérő véleményből kialakuló parázsló, de egymást tiszteletben tartó vita…

„És másnap már be is kopogott az ajtón. Gyorsan alakuló kapcsolat? Red flag! Na persze, hát egy rokonszenves új ismerős nyilván magához akar kötni örökre, ugye? Biztos is, hogy ez járt a fejemben. Ja, nem. Barátok lettünk, jó barátok, olyanok, akik bíznak egymásban, akik olyan titkokat és gondolatokat mondanak el egymásnak, amit senki másnak – gyerekkorról, házaséletről, vagy akár épp a vallásról, politikáról. És nem csak én neki – ő is nekem, sőt ő sokkal többet. Aztán egyre több lett a szomorkodás, a szemrehányás, »ritkán megyek látogatóba, nem is fontos nekem a barátságunk«… Érintve éreztem magam, valóban, én a lányom mellett könnyebben mozogtam, neki az ikerfiaival azért mégsem olyan egyszerű. 

Három év múlva, mire véget vetettünk a kapcsolatnak, tele voltam váddal és önváddal. Sosem voltam elég jó barátnő.

Számára a személyes találkozó volt az igazi bizonysága annak, hogy fontosak vagyunk egymásnak, ő amikor csak tudott, jött, én néha talán ritkábban, mint ahogy éppenséggel meg tudtam volna oldani. Viszont a szó szoros értelmében naponta beszéltünk telefonon, és ritkán hagytuk abba egy óránál hamarabb. Nekem ez jó érzés volt, az én szeretetnyelvem a kommunikáció, a másikra való odafigyelés. A szellemi, érzelmi partnerséget így (is) meg tudom élni. Számára sokkal inkább a közös programok, az együtt töltött idő lett volna az, amit megértettem ugyan, ám egy idő után, amikor már liánként font körbe az örökös szemrehányás, ez irritált is. És szégyelltem magam azért, mert irritál… De már valóban húzódoztam a talákozóktól néha. Amikor nem csupán szemrehányások voltak, de érzelmi zsarolás, amikor sorra jöttek elő a lelki és testi problémái minden alkalommal, amint eltelt pár hét egy-egy személyes találkozó után, amikor már szinte folyamatosan lelkifurdalásom »kellett« hogy legyen, mert elhanyagolom őt és a barátságunkat. A legszörnyűbb az volt, hogy a problémáiról (legyenek azok testiek vagy lelkiek) pontosan tudtam, hogy igazak. Végtelenül segítőkész, őszintén támogató emberként állt a családja közepén, akit mindenki megtalált a nehézségeivel, a megoldandó feladatokkal, és ő sosem mondott nemet. Ha szakmai és/vagy gyerekeket érintő kérdés volt, a konfliktusokat is vállalta, tökéletesen konfliktuskerülő, sokak szemében gyenge emberként. Nem volt az.

Pontosan érzékeltem, hogy kell neki egy támasz, egy biztos pont, és mintha bennem találta volna meg azt. Ott lett volna nekem is segítségként, ha néha kérek, de nagyon sok belső konfliktusomról és a külvilágtól érkező nyűgömről pontosan azért nem beszéltem, mert láttam, mennyien mennyiféleképpen terhelik. Így viszont végképp egyoldalúvá vált a kapcsolatunk.

Ő engem erősnek, és – iránta – kissé érzéketlennek tartott, egyre jobban kapaszkodott belém, én egyre inkább menekültem.

A végső döfést az adta a kapcsolatunknak, amikor egyszer megdöccentem anyagilag. Nem kis döccenés volt. Nagyon szerettem volna meglátogatni a betegeskedő nővéremet, akit nem akartam terhelni az anyagi gondjaimmal, és hazudoztam, miért nem megyek hozzá. Szinte senkinek, a barátnőmnek sem beszéltem erről, az egész helyzetről szőrmentén tudott csak, inkább úgy, mint egy apró, könnyen megoldható, átmeneti problémáról. De egyszer, amikor újfent a szememre vetette, milyen régen mentem meglátogatni, mégis kiszaladt a számon a halogatott utazás, a költségek, amik miatt nem tudom megoldani, pedig nagyon hiányzik már a testvérem. A reakciója a falhoz vágott. Nem kértem, és nem is vártam tőle kölcsönt, mégis felajánlotta. Egy olyan összeget, ami pont elég lett volna. De ő nem arra akarta adni, hogy elintézzem az utamat. Hanem arra, hogy őhozzá elmenjek. Hozzá, akivel naponta beszélek, akivel két hónapja személyesen is találkoztunk, akinek van kocsija, akinek a fiait a nagymama minden héten egy teljes napra elviszi magához, aki némi szervezés árán ugyan, de el tudna jönni, ha szeretne látni… De arra nem ajánlotta fel a kölcsönt, hogy meglátogathassam a nővéremet. És aztán leírta egy levélben: azért mondta ezt, mert annyira fontos vagyok neki. Annyira hiányzom.

Ekkor tört el végleg bennem a bizalom, talán a szeretet is. Bár ez utóbbi talán mégsem teljesen. Hiszen még ma is fáj, és ma is hiányzik.”

Anna története

Míg Petra esetében csak és kizárólag lelki zsarolás zajlott, addig Annát rendszeresen súlyosan, fizikailag (is) bántalmazta a párja (2. és 4. leírás). 

Aki ugyanaz az ember, aki mellette állt és támogatta, azon az áron is, hogy ez anyagilag még jobban megterheli a családot.

„Amikor az első alkalommal megütött, részeg volt. Korábban is rendszeresen ivott, már amikor megismertem. Én gyerekként ismertem meg… Igen: ilyen családból jött. Náluk a fizikai bántalmazás és az ivás kéz a kézben járt. De ez után az első alkalom után, amikor el akartam hagyni, azt mondta nekem: csak miatttam, csak azért, mert annyira szeret, leteszi a piát. És megtette, tényleg megtette! Nem ivott azóta soha, még alkalomszerűen, egy esküvőn, összejövetelen sem, több mint húsz éve.

Más, aki nem élte ezt át, aki nem ismer közelről alkoholistát, aki nem csinált végig valakivel egy visszaesésekkel tarkított leszokást, az el sem tudja képzelni, mekkora erő kell ehhez, de azt sem, hogy mekkora bizalmat ad ez a másik számára – számomra.

Ettől kezdve történhetett szinte bármi, hittem, sőt »tudtam«, hogy meg fog vele birkózni. Csak miattam leállt a piáról, egy életre, egy olyan közegben, ahol inni egy férfinak szinte kötelesség, nem is igazán férfias az, aki egy baráti találkozón nem dönt le pár pohár pálinkát, aki a haverokkal nem megy el kocsmázni péntek este, és nem tántorogva megy haza. Ezt abbahagyni nem egyszerűen csak annyi, hogy »leteszem a poharat«. Ez a korábbi életmód, kulturális közeg, barátságok, családi minták és kapcsolatok felrúgása, összetörése. És ezt nekem mind pótolnom kellett. Úgy éreztem, képes is vagyok rá, ő is azt mutatta, igen, értem megéri mindez. 

Ez adott erőt és hitet akkor, amikor megalázott, amikor megvert – már józanon. Mert utána jött az ígéret, jött a fogadkozás. És nekem ott volt ez a rendkívül erős bizonyíték arra, hogy tud változni. Ha akar, ha igazán akar, és van hozzá támasza, aki ott áll rendületlenül, aki kimutatja a bizalmát, aki nem inog meg egy visszaesés miatt… És én ott voltam. De hát nem ez van a házassági esküben? Jóban, rosszban. Ott voltam a rosszban, mert ott voltam a jóban is.

Mert ráadásul volt jó. Ott volt a kitartása a munkában, az, hogy engedett, küldött továbbtanulni, miközben ő kemény fizikai munkát végzett, napi 8-10, de akár 12 órában, aki támogatta a kisebb testvéreit, munka nélküli rokonait, támogatott engem, hogy ne kelljen feladnom az álmaimat anyagi okokból. Mellette végeztem el az egyetemet, miközben ő nyolc általánossal végezhető munkát végzett. Mellette jártam be gyakorlatra, vagy később dolgozni – igaz, néha sötét szemüvegben és kendőben, hogy eltakarjam a monoklit a szemem alatt, a foltokban hiányzó hajamat…

Ezt tette az egyik nap. A másikon meg láttam az arcán a meghatott büszkeséget, hogy milyen okos vagyok, kreatív, erős, különleges. Látta és tisztelte bennem. És közben meg rettenetes veréseket kaptam.

De még ennél is rettenetesebb volt vállalni magam előtt, hogy nem, nincs remény. Hogy sosem fog megváltozni, vagy mert nem akar eléggé mégsem, vagy mert nem képes rá. És hogy hiába tudtam az lenni, aki miatt érdemes abbahagyni az ivást, az már nem tudok lenni, aki miatt abba tudja hagyni az érzelmi és fizikai bántalmazást. Ehhez nem vagyok elég, és a saját testi épségem, sőt életem érdekében muszáj menekülnöm. Az anyámhoz nem mehettem. Az ő álláspontja az volt, hogy úgy kell nekem, magamnak kerestem a bajt. Így aztán a megoldást is egyedül kellett megkeresnem. Egy nagyon jó, akkor már Finnországban élő barátnőmmel beszéltem, ő vállalta, hogy befogad pár napra, segít munkát és szállást keresnem, bármikor mehetek. Így aztán amikor egy nap véletlenül nem várt a férjem a munkahelyem előtt, hogy ellenőrizze, biztosan azonnal hazamegyek-e, beültem a kocsiba, és alvás nélkül, átöltözés nélkül egyenesen hajtottam Rovaniemiig. Mint talán sokan tudják, ott lakik Joulupukki, az »igazi Mikulás«. Nekem a barátnőm lakott ott, aki tényleg olyan volt számomra, mintha a Mikulás lett volna, az ő csodájával. Csak én nem egy boltban megvásárolható ajándékot kaptam tőle, hanem az életemet.”

Nagyon könnyű meglátni a fenti történetekben a súlyos érzelmi függést és a már életveszélyes fizikai bántalmazást. De aki benne él, egyáltalán nem csak ezeket éli át. Átéli az érdekes beszélgetéseket, átéli a másik felé irányuló figyelmét és támogatását is, átéli azt a felelősséget, amelyet minden empatikus, a másikra őszintén nyitott ember barátként és élettársként is érez, átéli azt, hogy ő és senki más nem tud segíteni annak az embernek, aki sokszor jelzi és kéri ezt a segítséget. 

Természetesen meg lehet, sőt meg is kell tagadni ezt a segítséget, amikor már a saját testi-lelki egészségünk kerül veszélybe. De kívülállóként elvitatni ennek az érzésnek a jogosságát és erejét nem lenne szabad, mert akkor bizonyos, hogy sosem fogjuk tudni megérteni sem az áldozatokat, sem a bántalmazókat. Előbbieket azért kellene, hogy hatékonyan segíthessünk nekik, utóbbiakat pedig azért, mert minden bántalmazó potenciálisan új bántalmazókat és új bántalmazottakat teremt a környezetében, családjában. Ezen változtatni együtt gondolkodás és a helyzetük megismerése nélkül pedig lehetetlen.

H. Fekete Bernadett

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/PhotoAlto/Ale Ventura