Simon Eszter: Amikor le kellett mondanom az alkoholról, úgy éreztem, elveszik a fiatalságomat

–

A családom szeret inni. Méghozzá nem keveset. Nem telik el születésnap, évforduló, ballagás, húsvét, karácsony, hogy a borospoharak szárazon maradjanak, de a feles poharak sem porosodnak a konyhaszekrény legfelső polcán, mindig kéznél vannak, ha úgy adódna a helyzet. 

Apám hamar megtanított szépen kínálni a bort. Hogyan kell könnyed csuklómozdulattal elemelni a pohár szájától, és éppen csak egy kicsit megcsavarni a palackot, hogy egyetlen csepp se menjen kárba.

Fülig érő mosollyal szaladgáltam egyik vendégtől a másikig a rózsaszín ünneplős szoknyában, kezemben egy üveg borral, és fürödtem a felnőttek elismerő szavaiban, akik nem láttak még egy hatévest, aki ilyen gyakorlott mozdulatokkal tölt.

Kislányom, sose engedd, hogy a vendég szomjas maradjon!

Tíz évvel később életem első házibulijában, rendes vendéglátóhoz illően, bőkezűen mértem az olcsó, émelyítő pezsgőt a barátaimnak. Hangosan pukkant a dugó, habzott az ital, végigfolyt a pulóver ujjában a könyökömig. Disney-figurás műanyag pohárba töltöttük az italt. Hozzáértést mímelve mélyen beleszagoltunk, lögyböltük egy kicsit, majd halkan koccantak a vastagfalú gyerekpoharak. Szúrt a buborék, a sav piszkosul marta a gyomromat, de úgy tettem, mintha ízlene. Kétpercenként ellenőriztem, üresek-e már a poharak, tukmáltam, újratöltöttem, szaladtam a spájzba, bontottam az újabb üveget, ahogy apámtól láttam. 

Másnap aztán osztogattam anyám fejfájás-csillapítóját, literszámra főztem a kávét, sütöttem a bundáskenyeret, ápoltam, takarítottam és bezsebeltem az év legjobb házigazdája címet. A disney-s műanyag poharat lassan felváltotta az elegáns borospohár, a barátok hozták a nagybácsi pincéjéből kunyerált százéves diópálinkát, rákaptunk a 4-es 6-os vonalán omladozó kocsmákra, de fél év múlva már ciki volt a Royal vodka, váltottunk az Unicumra, a Covid után pedig a Tubi szóda lett a menő. 

Nyaranta minden este a Madách téren álltam, papír szívószállal szürcsöltem a vodkaszódát, miközben hihetetlen jó fejre, viccesre, lazára és reményeim szerint, vonzóra ittam magam. Nem volt hányás a taxi hátsó ülésén, sem bekészített lavór az ágy mellett, csak hírből ismertem a fejfájós másnapokat. Egy kiadós alvás után felhúztam a futócipőt, és kiizzadtam magamból az este összes mérgét, aztán minden kezdődött elölről. A téli hétvégéken is megtaláltam az okot és a helyet az ivásra. Jöttek a barátnős, borozós esték, pukkant a vörösbor, tömtük magunkba a sajtot, de a „szigorúan csak egy üveg” helyett reggelre legalább öt sorakozott a konyhapulton.

Nem volt más választás: inni kellett. Nem volt olyan program, ami ne adott volna okot az ivásra. Az alkohol adta a kapcsolataim gerincét.  

Szigorúan egyetlen pohárral sem!

Aztán tavaly túlcsordult a pohár. Kiderült, hogy van egy emésztési betegségem, amire az orvos szigorú diétát írt elő: tiltólistára került a glutén, a cukor, a tejtermék és az alkohol. Előbbiek egyáltalán nem izgattak, az első kérdésem az volt, hogy „na de, doktor úr, akkor ez azt jelenti, hogy ezentúl egy pohárral sem ihatok”?

A kérdés valójában teljesen álszent. Sosem ittam csak egy pohárral. A bor egy üvegnél kezdődött, a vodka öt shuttól ért valamit, margaritából három, gin-tonikból négy-öt pohár volt a belépő. Nem tudtam keveset inni, tartani a határokat, igaz, minek is kellett volna, sosem léptem át őket. Az alkohol nem részegített meg, nem tett tiszteletlenné, nem viselkedtem miatta vállalhatatlanul, nem hoztam felelőtlen döntéseket. Mindenki azt hitte, még csak az első pohárnál tartok, miközben már bőven az ötödiket ittam.

Amikor megtudtam, hogy nem ihatok többet, (ha nem is egész életemben, de az elkövetkező egy-két évben biztosan nem) úgy éreztem, elveszik a fiatalságomat. Mégsem állhatok ki egy pohár vízzel a kezemben a Központ elé!  

Anyám társaságkedvelő, olyan, aki ötvenévesen is bulizik és fesztiválra jár, de sosem iszik. Nem azért, mert az apja alkoholista volt, egyszerűen nem szereti, nincs szüksége rá, azt mondta, ő anélkül is remekül érzi magát. Egyszer én is kipróbáltam, milyen józanon végigcsinálni egy estét, miközben mindenki más kiütötte magát. Aznap este még vezetnem kellett, ami bár elég nyomós ok a nem ivásra, a társaság legtöbb tagja mégsem tartotta annak. „Most tényleg csak vizet iszol egész este?” „Mi történt veled, Eszter, jól vagy?” „Ne csináld már, legalább csak egyet igyál, úgyis kimegy, mire indulnod kell!” 

Eleinte élveztem a rám irányuló figyelmet, de az erőszakos tukmálás egy idő után kezdett frusztráló lenni, és olyan érzésem támadt, mintha szabályt szegnék (pedig valójában akkor tettem volna, ha ittasan vezetek) azzal, hogy nem iszom, és mintha láthatatlan falat húzott volna körém az a pohár víz.

Anyámat bezzeg nem tukmálják, szerintem nem is merik, amilyen határozott fellépése van. Egyszerűen kijelentette, hogy hagyják békén, ő így érzi jól magát. Vele ellentétben én sosem tudtam ilyen erősen ellenállni a csábításnak. 

Aztán kiderült, hogy van, amikor muszáj. A diagnózis után egyik napról a másikra abbahagytam az ivást. Senki nem értette, mi történt a lánnyal, akinek mindig tele volt a pohara, akinek nem kellett kétszer mondani, hogy igyon már még egyet. Kivontam magam a társaságból, szigorúan tartottam a diétát, és elhitettem magammal, hogy mindenki hülye, aki iszik. Dühös voltam mindenkire, de leginkább magamra, amiért olyan társaságot választottam, ahol az alkohol a kapcsolataim kötőanyaga. És vajon tényleg elég erős leszek ahhoz, hogy kitartsak? Merem vállalni a kockázatot, hogy csorbul az önbizalmam, és talán elidegenedem a barátaimtól? Mekkora éket ver közénk a józanság(om)?

Fél évre bezárkóztam, nem mentem sehova, miközben megvetéssel lapozgattam az Insta-sztorikat az esti összejövetelekről, romkocsmákból, sky bárokból, amiken mindenki felszabadultam, egyik kezében pohárral, másikban egy szál cigivel pózol a kamerába. Szégyelltem magam, amiért olyan emberekkel vettem körül magam, akik ennyire szeretnek inni, de irigykedtem is, amiért jól érzik magukat. A sokadik visszamondott találkozó után, mégis igent mondtam egy barátnős iszogatásra, de már a csetcsoportban leszögeztem, hogy nem iszom. 

Amint megérkeztem a helyre, megcsapott a tömeg borgőzös lehelete, amit a cigifüsttel keveredve olyan eszméletlen büdösnek éreztem, hogy a hat hónapja tartó józanságban majdnem öklendezni kezdtem. Liftezett a gyomrom, amikor a kedvenc asztalunknál megláttam a barátnőimet.

Mivel korábban minden találkozónk alkalmával jelen volt az alkohol, elképzelni sem tudtam, képesek leszünk-e ivás nélkül kapcsolódni, de egymás szavába vágva meséltük.

Hogy kivel mi van, és annyira belefeledkeztünk, hogy vagy negyedszerre küldtük el pironkodva a pincért, mert még mindig nem döntöttük el, mit kérünk. „Jaj, Eszter olyan jó, hogy itt vagy végre! Mi van veled? Miért vagy így eltűnve?” Egyszuszra elhadartam mindent, majd azzal zártam a monológot, hogy csak egy limonádét iszom. Cukor nélkül és szénsavmentes vízzel (mert a szóda sem tesz jót az emésztésnek). Ketten azonnal rávágták, hogy akkor ma este ők is inkább csak egy limonádét kérnek, holnap úgyis munkanap van, nem is baj, ha nem isznak. Szóval rendeltünk három limonádét és egy gin-tonikot. 

Egy éve tartó száraz november

Ahogy teltek a hónapok, lassan megszoktam, hogy nem iszom. Az első találkozások még szorongással teltek, mintha bármelyik pillanatban lebukhatnék. Eleinte furcsán néztek rám, olyan is volt, aki sajnálkozva lapogatta a hátamat, és biztosított róla, hogy iszik helyettem is, de lassan megszoktam ezt a furcsa különcséget, és idővel nem éreztem szükségét, hogy magyarázatot adjak a nem ivásra. 

Azóta újra járok társaságba. Újra tukmálnak. Mára (nagyjából) megtanultam józanul is jól érezni magam a társaságban, és ahhoz, hogy idáig eljussak, sokat segített, hogy eleinte úgy fogtam fel az alkoholmegvonást, mint egy elhúzódó száraz novembert.

A mozgalom az Egyesült Államokból indult, és azokhoz szól, akik úgy döntenek, hogy rövid időre csökkentik vagy teljesen mellőzik az alkoholfogyasztást. A 2010-es évek végén egyre nagyobb figyelmet kapott, különösen a milleniálok körében. A Sober Curious kifejezés elterjedése Ruby Warrington azonos című könyvének köszönhető, ami nagyjából egy éve került a kezembe egy angol könyvesboltam. A kötet humoros, őszinte stílusban és ítélkezéstől mentesen tárja fel, milyen lenne az élet alkohol nélkül.

Warrington arra biztat, hogy kérdőjelezzük meg az italozáshoz kötődő társadalmi szokásokat, és merjünk elgondolkodni azon, mi történne, ha szembemennénk az alkoholfogyasztás körüli elvárásokkal és hagyományokkal.

A szerző célja nem az, hogy végleg lebeszélje az embereket az alkoholfogyasztásról, hanem arra ösztönöz, hogy tegyünk próbát az alkoholmentes életmódra, és fedezzük fel, milyen élményeket és tapasztalatokat szerezhetünk, ha józanul veszünk részt különböző eseményeken. 

Ivásban elsők vagyunk

A Kék Pont Alapítványnak köszönhetően a száraz november-mozgalom 2016-ban Magyarországon is elindult. Számos résztvevő arról számol be, hogy az egyhónapos kihívás után könnyebben képes nemet mondani az italozásra, és sokan fenntartható életmódbeli változtatásokat is beépítenek, például rendszeres testmozgást választanak az alkohol helyett, ami csökkenti a stresszt és javítja a közérzetet​. 

A száraz november szervezői felhívták a figyelmet arra, hogy a kampány leginkább azoknak szól, akik rendszeresen, hetente legalább egyszer alkoholt fogyasztanak, és szeretnék tisztábban látni saját alkoholfogyasztási szokásaikat, ám a napi szinten nagy mennyiségben fogyasztóknak nem ez a legjobb módszer. A Kék Pont tagjai szerint a kampány értéke az, hogy beszédtémává teszi az alkoholfogyasztás kérdését egy olyan országban, ahol máig tagadjuk, hogy társadalmi szinten is komoly gond van a alkoholfogyasztással. 

2022-re Magyarország az alkoholizmus globális ranglistáján az élre került, ugyanis az adatok szerint a lakosság 21,2 százaléka érintett.

A statisztikák szerint a magyarok évente fejenként mintegy 12 liter alkoholt fogyasztanak. A becslések alapján több százezer ember küzd alkoholproblémákkal, amelyek bár mindkét nemet érinti, a férfiaknál továbbra is gyakoribbak.

Az alapítvány munkatársai hangsúlyozták, hogy a kihívás nem mindenkinek ajánlott, ugyanis akiknél már kialakult a függőség, veszélyes lehet a hirtelen alkoholmegvonás. Vannak olyan alkoholproblémákkal küzdők is, akiknek szinte meg se kottyan az egyhónapos szünet, ám a hónap végével visszaesnek, és akár hetekig tartó ivás következik. Tehát azok, akik hosszabb szüneteket tartanak az ivásban, majd időnként kontrollálhatatlanul visszaesnek, ugyanolyan súlyos függőséggel küzdenek, mint azok, akik naponta vagy folyamatosan fogyasztanak alkoholt. Számukra a száraz november különösen veszélyes lehet, hiszen a sikeres egyhónapos szünet hamis biztonságérzetet adhat, elaltatva a figyelmet a függőség valós kockázatáról.

Úgy érzik, hogy minden rendben van, hiszen kibírtak harminc napot alkohol nélkül, azonban december elején gyakran visszatérnek a régi szokások, és a száraz november után még intenzívebb december, szilveszter, majd január következhet –

mutatnak rá a kockázatokra a Kék Pont alapítvány addiktológiával foglalkozó szakértői. 

Hol van a határ?

Már napi 20 milligramm tiszta alkohol rendszeres fogyasztása is elég ahhoz, hogy egy-két éven belül függőség alakuljon ki – ez nagyjából három kis töménynek, négy korsó sörnek vagy 0,75 liter bornak felel meg. „Nők esetében már 10 milligramm alkohol is elég ahhoz, hogy a szervezet hozzászokjon. A függőség kialakulásában azonban a pszichés tényezők, az életkörülmények és a társas kapcsolatok minősége is meghatározó szerepet játszanak” – mondta az addiktológiai konzultáns.  

Az elmúlt egy évben furcsa kapcsolatban vagyok az alkohollal. Néha bármit megadnék egy finom koktélért, máskor a szagát sem bírom. Sokat gondolkodtam, hogy a gyerekkori rossz emlékek ellenére miért szerettem inni. Ezt lenne az örökségem? A tudattalanul követett családi minta? Vagy csak a társaság kedvéért ittam? Mert nem tudtam nemet mondani? Mert nem akartam kilógni a sorból?

És mi a jó abban, hogy nem iszom?

Megtanultam alkohol nélkül is teli szájjal nevetni, nemet mondani, kitartani egy döntés mellett akkor is, ha lesz, aki ebben nem tart velem. De ez nem azt jelenti, hogy elveszítjük egymást. Ha meg mégis, arról nem az alkohol tehet.

Simon Eszter