–

A fiúk nem sírnak, kisfiam, jegyezd meg.

Nem lehetsz puha, nem mutathatsz gyengeséget soha, mert felfalnak.

Állj már fel, katonadolog, csak egy horzsolás, ne hüppögj.

Játszhatsz a lányokkal, de tudod, te vagy a fiú, neked kell vigyáznod rájuk.

Te vagy az erős férfi. Ki ne mutasd az érzelmeidet, mert még a végén nevetségessé válsz.

Nem vagy buzi, hogy közszemlére tedd, amit érzel.

Szedd már össze magad, viseld ezt a kudarcot/fájdalmat/kihívást férfi módjára.

Nem vagy te lány.

Embert kell faragni belőled.

A világ nem a gyáváké, a gyengéké.

Te vagy a teremtés koronája.

A férfi sosem adja fel. Sosem törődik bele a vereségbe. A férfi mindig kemény. A férfi harcos. A férfi katona. A férfi uralja a világot. 

Ezek még a nyugati világban szocializálódott fiúk nagy többségének életében is mind-mind elhangzanak. Nekünk, akik a nyolcvanas években nőttünk fel (és mindenkinek, aki előttünk született), erről szólt a gyerekkorunk, ilyeneket hallgattunk szülőtől, tanártól, edzőtől, idegen bácsiktól meg néniktől az utcán. Pont ugyanolyan minőségű és mennyiségű ostoba baromságot kellett (és sokaknak még mindig kell) hallgatnunk, mint a lányoknak azzal kapcsolatban, hogy ne dömperezzenek, hanem babázzanak, hogy mikor és hányat akarnak szülni, hogy a lányoknak hol a helyük a lakásban (konyha), a férfi mellett (mögött), és az életben (kicsit hátrébb). E sok sztereotip ökörség miatt pont ugyanolyan mennyiségben torzulnak a fiúk, mint a lányok a saját csomagjuktól. Csak nekünk nem a külsőnkkel kapcsolatban megy a baszkura, hanem a csoporton belül betöltött szerepeink miatt: hogy nekünk vezetőnek, dominánsnak, falkavezérnek kell lennünk. És hogy az érzelmeknek konkrétan semmi keresnivalójuk a férfi életében. Ha véletlenül, valami fatális hiba folytán mégis érez a férfi, azt lesz szíves szégyenkezve elrejteni.

Ha érzelmeket szeretnél kimutatni, akkor taka van, elbújsz, aztán majd ott megéled a dolgot, ha már ennyire végtelenül, szánni valóan gyenge vagy. 

Azt hiszed, viccelek, pedig rohadtul nem. Menj be egy szülőszobára, egy játszótérre, állj fél órát egy óvoda bejáratánál, nézz körül egy temetőben. A férfiak nagy többsége még ma, a szabadság és szabadosság világában sem tudja, mit kezdjen a saját érzelmeivel. Megszületik a gyereke, és ő elfordul, hogy letörölje a könnyeit, aminek a kibuggyanását nem tudta megakadályozni. Látom, hogy legszívesebben üvöltve hemperegne ő is a homokozóban a gyerekkel birkózva, de inkább körülnéz, kihúzza magát, megköszörüli a torkát, és azt mondja, nagyon ügyes vagy, kisfiam. Ott szakad szét a teste a fájdalomtól, ott üvölt a fejében a rászakadt félelem, felelősség, tehetetlenség a temetőben, de körülnéz, hogy ki látja a fájdalmát. Hiszen azt tanították egész életében, hogy illetlenül gyenge, szégyenletes dolog nyilvánosan elhagyni magát, nem erőt mutatni. Azt képzeli, hogy ő ezt nem engedheti meg magának.

És jönnek az elfojtásból származó betegségek, függőségek, érzelmi traumák tömegei, fel nem dolgozott jó és rossz élmények, amiket a férfi nem adott ki magából, amiket nem élt, nem élhetett meg, mert neki a társadalom azt tanította, hogy ő nem arra való, hogy érezzen. Ő a kemény gyerek, aki megy leszegett fejjel, nem néz semerre, csak mindig kibaszottul tudja a dolgát, csak mindig magabiztos, nem habozik, nem tétovázik, és ha bármi nem megy, azt még jobban elrejti, nem kér segítséget.

Soha, egyetlen percig sem tudtam így élni.

Attól a pillanattól fogva, hogy megértettem ezt a jelenséget, tudatosan máshogy élek, bár nekem ösztönből sem ment ez a baromság, és megtanítani sem lehetett. Hozzáteszem, életem végéig hálás leszek a családomnak, hogy annyira kivételes gondolkodású emberek ők, hogy nem erőltették ezt, sőt azt mondták, bátran mutassam ki, bátran éljem meg az érzelmeimet. Ezért lettem én ilyen „érzelmes férfi”, ezért teszek rá, ki látja, amikor nyilvánosan sírok, ezért írok a cikkeimben is bátran érzelmekről, mert nekem ez az elfojtásos, lélekgyötrős, mit képzelsz te világ kimaradt. A szélei elkaptak, voltak tanáraim, akik próbálkoztak ilyesmivel, meg nyilván megkaptam sokszor, hogy én érthetetlen ember vagyok, meg micsoda férfi az ilyen.

Sőt, nem egyszer jöttek azzal, hogy tulajdonképpen hatalmas meglepetés, és kicsit fura is, hogy én heteró vagyok, meg hogy csodabogár vagyok, és kivétel vagyok. Nem vagyok.

Csak bennem senki sem fojtotta le az érzelmeket, nekem senki sem tolt le egy hatalmas vattát a torkomra, hogy azon semmi se jöjjön át odalentről, engem biztattak, bátorítottak, és mivel nem voltak ezzel kapcsolatos kudarcaim, viszont támogatást, pozitív visszajelzést, sőt sikereket jelentő dicséretet kaptam, semmiféle motiváció nem volt soha, hogy takarjam az érzelmeimet.

Trembácz Éva Zsuzsanna: Hazajönni másfél év után? – WMN-naplók

WMN Life – 2021. június 14. – TÉZS

 

Nyilván nem jelenti azt, hogy szabadon üvöltöztem egy tárgyalóban, vagy elővettem a seggem ugyanott, ha azt éreztem, hogy ezt érdemli a tárgyalópartnert, és protokollvacsorán sem sikítoztam, ha örültem, és nem vertem ököllel az asztalt sírva, ha bánatos voltam. Az érzelmek megélése, kimutatása és a neveletlenség, vagy arcátlanság és gátlástalanság között elég tiszta különbség van. Az egyik ugyanolyan bunkóság, mint minden más bunkóság, a másik pedig egy önazonos, őszinte cselekvés, amelyben nem torzítod magad, nem hazudsz magadnak, nem gyötröd magad, és főleg nem hagyod gyötörni magad attól, hogy valaki más szerint, vagy a társadalom egy része szerint neked mit szabad és mit nem.

A férfiaknak pontosan ugyanolyan kizárólagos joguk van a saját érzelmeikhez, mint ahogy a nőknek is kizárólagos joguk van a saját testükhöz. Azért ezt a kettőt teszem egymás mellé, mert mindkettőt kívülről szokta a társadalom megítélni, beleszólni, hogy mit lehet és mit nem, és hasonlóan őrületes torzulásokat okoz mindkét jelenség az áldozatokban.

A lányoknak a teste, a férfiaknak az érzelmei fölött akar uralkodni a társadalom, ítéletet mondani naponta, megszabni a test és érzelmek használatának irányát, határait. 

Akinek baja van azzal, hogy mit kezdesz az érzelmeiddel, hogy éled meg, mutatod ki, emészted meg őket, az – ne feledd – az ő problémája, nem a tiéd. Az az ő neveltetése, szokása, értékrendje, vagy annak teljes hiánya. És igen, lesznek helyzetek, lesznek csajok, lesznek fiúk is, akik elfordulnak tőled, vagy felvonják a szemöldöküket, mert nem értik, vagy nem értenek egyet azzal, ahogy te az érzelmeidhez viszonyulsz. De lesznek majd emberek, akik éppen ezért fordulnak feléd, akik értékelni fognak téged, a bátorságodat, az őszinteségedet, amiért nem alakoskodsz, nem játszod meg magad, akiknek viszont így, és pontosan így fogsz kelleni. Neked ők a közeged. Ők lesznek azok, akikkel felszabadult leszel, ahol érzelmileg otthon leszel, ahol nyugalmat, őszinte válaszokat, és őszinte mosolyokat találsz. Mindenkinek nem kell, úgysem tudsz megfelelni. Minek is kéne. Te eldöntheted, hogy belőlük, meg az ítéleteikből mit engedsz be magadba. 

Az olyan baromságoknak, hogy a fiúk nem sírnak, lejárt az idejük.

És ha olyan környezetben élsz, ahol még nem járt le, ahol ítélkeznek, ahol kiközösítenek, ahol gyötörnek ezért – ott fel kell állni, ott vállalni kell a konfliktust. Tudom, kívülről és messziről könnyű mondani. Tudom, hogy sok esetben szinte lehetetlen megtenni. De ha így állsz, sajnos nagyon egyszerű a dilemmád. Vagy ők közösítenek ki, mert őszintén vállalod, aki vagy, vagy neked kell kiközösítened az igazi énedet a saját életedből, hogy megfelelj nekik. Az első esetben kurva kemény meló, hogy megtaláld az igazi közeged, amelyik elfogad téged olyannak, amilyen vagy, hogy boldog lehess, hogy harmóniát találj – de ha nehéz is, van jó esélyed, hogy megtaláld. A közegedet és a harmóniádat. A második esetben, ha magad közösíted ki saját magadat, szerintem lehetetlen, hogy boldog lehess, hogy harmóniát találj.

  

Úgyhogy elő a zsepikkel, uraim, szabaduljon fel az a könnycsatorna! Elő a gügyögéssel és affektálással, bohóckodással, elgyengüléssel, hatalmas ölelésekkel, elő a túláradó örömökkel, elő a ki nem engedett feszkóval, stresszel, elő a ki nem mondott, meg nem értett traumákkal, elő a belénk nevelt szarságokkal, ki velük a testből, ki velük a lélekből! 

Tessék mantrázni, hogy nekünk lelkünk van, hatalmas, gyönyörű, szerethető lelkünk.

Ezt kell sulykolni az olyan baromságok helyett, hogy mi nem sírunk, meg nem vagyunk gyengék soha. De vagyunk, és mennyire csodálatos érzés, hogy igenis lehet gyengének lenni néha. Mennyire csodálatos felfedezni azt a kevés embert, aki körénk gyűlik, amikor elgyengülünk, aki hoz egy párnát a fejünk alá, amikor épp nagyon kell, akik ott vannak nekünk és velünk, és nem azért, hogy ítélkezzenek, fejünkre olvassák, megdorgáljanak, vagy megint neveljenek minket, hanem mert szükségünk van rájuk, mert büszkék ránk, mert szeretnek minket, és olyannak szeretnek, amilyenek igazából vagyunk. Esendőnek, tökéletlennek, olykor gyengének, bizonytalannak, és mindezekkel együtt – sőt ezektől csak igazán! – férfiaknak. Igazi, fasza, tökös, őszinte férfiaknak. 

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Flashpop