–

Tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb ember nem szívja magába az anyatejjel a pszichológia alapjait, hogy nem tanulja meg általánosban, milyen jelek utalnak a depresszióra, vagy hogyan lehet csökkenteni a pánikroham tüneteit. Ám számtalan példát látok arra, amikor a tudatlanság a „majd én megmondom a tutit” attitűddel találkozik, és néhány önjelölt life coach empátia nélkül, zsebből előrántott frázisokkal bombázza a szorongó ismerősét. Íme, a mondatok, amiktől minden szorongó ember falra mászik.

„Másoknak sokkal nagyobb problémáik vannak, mint neked”

Amit ez a mondat üzen számomra: a problémám nem valid, és önző vagyok, amiért magammal foglalkozom.

Mintha a világ két részre lenne választva: azokra, akiknek jogukban áll rosszul lenni, mert kívülről is látható, objektív problémákkal küszködnek, és azokra, akiknek látszólag mindenük megvan, ezért az életük egy habos torta. Hasznos tulajdonság, ha el tudjuk magunkat helyezni a világban, de fontos tudatosítani, hogy a problémák nem összemérhetők, és súlyukat személyiségbeli, kulturális, életkori és történelmi tények is meghatározzák.

Arról nem is beszélve, hogy

a szorongáshoz sok esetben szégyenérzet társul: hajlamosak vagyunk kétségbe vonni a saját érzéseinket, hibáztatni magunkat, amiért „apróságokon szorongunk”.

Éppen ezért fontos, hogy a környezetünk ne ezt az érzést erősítse, hanem fogadja el, hogy minden megélés érvényes.

„Minden fejben dől el”

Amit ez a mondat üzen számomra: ha igazán akarnám, meg tudnám oldani minden problémámat. De nyilván nem akarom.

Aki valaha átélt depressziót – tehát nagyjából minden ötödik ember –, az pontosan tudja, hogy egy mélyebb periódusban még a mosogatás vagy a reggeli elkészítése is nehézséget jelent. És nem, ezen a ponton már nem csak az „akarásról” van szól. Rengeteg pszichés probléma hátterében genetikai tényezők és kémiai reakciók állnak, amiknek a megoldásához szakember segítsége szükséges. Vannak olyan élethelyzetek, amikben hiába próbálunk sodrásiránnyal szemben úszni, előbb kecmergünk partra, ha elfogadással közelítünk az állapotunkhoz.

Viszont egy pici módosítással értelme lehet a mondatnak: az, hogy mivel küszködünk, nem fejben dől el, a hozzáállásunkat viszont mi választjuk meg. Lehet, hogy nem épülünk fel egyik napról a másikra, de a segítségkérés és -elfogadás, a potenciális megoldások számbavétele is egy fontos lépés a gyógyulás útján.

„Nem ér annyit, hogy sírj miatta”

Amit ez a mondat üzen számomra: a problémám bagatell, és nevetséges, hogy érzéseket vált ki belőlem.

A szorongás egyik legfőbb ismérve, hogy általában irracionális. Értsd: hiába látszik objektíven, hogy a fenyegetés nem valós, aki benne van, az csak a folyamatosan növekvő örvényt látja, amiben távolra sodródott az úszógumi. Valójában sosem tudhatjuk, mi játszódik le egy kétségbeesett ember fejében. Legyen szó egy szakításról, egy nehéz vizsgáról vagy egy személyiségzavar depresszív epizódjáról –

ha valódi segítséget szeretnél nyújtani, ne az illető megélését bagatellizáld, hanem kérdezd meg, mi váltotta ki belőle a kétségbeesést és hogy tudnál segíteni.

Arról nem is beszélve, hogy ami neked „nem ér meg annyit”, számára talán az egész világot jelenti.

„De hiszen olyan jó életed van, semmi okod, hogy szomorú legyél”

Amit ez a mondat üzen számomra: nem tudom értékelni azt, amim van.

Az első mondathoz hasonlóan ez a kinyilatkoztatás is úgy hangzik, mintha egy objektív skálán értelmezhető lenne, kinek van oka a szomorúságra és kinek nincs. Ha van szép házad, nagy családod és egészséges vagy, akkor minden rendben, viszont ha ezeknek nem vagy birtokában, akkor már panaszkodhatsz. De mi van akkor, ha valaki egészen másra vágyik? Mi van, ha valakinek a céljai és titkon dédelgetett álmai között nem az szerepel, ami a nagy többségnek tetszik?

Mi van, ha valaki olyan démonokkal küszködik, amik a külső szemlélő által nem láthatók? A „jó élet” mindenki számára mást jelent, és ahogy a Depeche Mode-számban is elhangzik, „before you come to any conclusions, try walking in my shoes”.

Ez nagyjából annyit jelent, mielőtt bármilyen következtetésre jutnál rólam, próbáld meg beleképzelni magad a helyembe. 

„Minden megoldódna, ha végre találnál egy normális pasit”

Amit ez a mondat üzen számomra: jól láthatóan egyedül nem tudom megoldani a problémám, így keresnem kéne egy olyan férfit, aki megoldja helyettem.

Mekkora ötlet! Csoda, hogy a pszichiáter nem írja fel receptre. Persze, mindannyian tudjuk, hogy az ember társas lény, és a szerelem felér egy valóságos oxitocin- és dopamintúladagolással, de ez valóban megoldana minden problémát? Egyáltalán, mi a párkapcsolat princípiuma? Az, hogy boldogan, egyensúlyban, kölcsönös támogatásban éljünk, vagy hogy találjunk egy embert, aki megment bennünket saját magunktól? És mi van, ha épp a démonaink teszik tönkre a kapcsolatunkat? 

Ez a tanács nagyon szép, azonban 2020-ban már nem életszerű. Rengeteg ember nem a párkapcsolatra és a nagycsaládos életre rendezkedik be. Szeretném hinni, hogy szingliként is kijuthatunk a dzsungelből.

„Szebb vagy, amikor mosolyogsz”

Amit ez a mondat üzen számomra: mindig a legjobb arcomat kell mutatnom.

Emlékeztek a Face of depression kihívásra, ami nemrégiben az egész közösségi médiát bejárta? A sorozatban egymás mellett láthattunk lesírt sminkű, összeroskadt, karikás szemű embereket, és gyönyörűre sminkelt, mosolygó nőket is, ugyanazzal a felirattal: „Így néz ki a depresszió.” Bár a kampány eredeti üzenete az, hogy sosem tudhatjuk, ki mivel küszködik, ez fordítva is igaz. Nem attól leszel boldog és kiegyensúlyozott, hogy jól nézel ki, ez maximum láthatatlanná teszi a szenvedést. Senki sem kérheti azt tőled, hogy rejtsd el a szorongásod, hogy húzz álarcot, csak hogy másoknak jobban tessél.

 

„De hát olyan fiatal vagy még”

Amit ez a mondat üzen számomra: mivel fiatal vagyok, a gondjaim sem lehetnek komolyak.

Minden életkornak megvan a maga szépsége és küzdelme, ami akkor és ott nehezebbnek tűnik a korábbi kihívásoknál. Húsz-harminc éves korunkban nehezedik ránk a legtöbb elvárás, persze hogy szorongunk! Hiszen kellőképp idősek vagyunk ahhoz, hogy ne az anyukánk szoknyáját cibáljuk, ha bibis a lábunk, és kellően fiatalok ahhoz, hogy a karrierünket, a szociális hálónkat, a családunkat, az egzisztenciánkat építgessük. Szorongunk a vizsgákon. Szorongunk az állásinterjún. Szorongunk, ha nincs munkánk, szorongunk a párkapcsolat, az albérletpénz, az adózás, az elromlott mosógép, a késő menstruáció, a lejárt bérlet és az alváshiány miatt.

A mentális egészségünknek nincs „életkora”, a születés pillanatától a halálig változik, hullámzik, és rengeteg tényező befolyásolja.

„Lazíts már, és bulizd ki magadból”

Amit ez a mondat üzen számomra: az a baj velem, hogy folyton csak itthon kattogok.

Van olyan, amikor jólesik kirúgni a hámból, és kiereszteni a feszültséget, de egyrészt, ez nem oldja meg a probléma gyökerét, másrészt, nem minden esetben segít. Amikor a hátam közepére sem kívánom a tömeget, a zajt, az alkohollal való tukmálást, sokkal jobban esik visszabújni a párnákból épített, gyerekkori bungiba. Amellett, hogy itt átadhatom magam azoknak az érzelmeknek, amikre egy heringpartin nem feltétlenül lenne lehetőség, a csend és az egyedüllét talán a megoldás megtalálásában is segíthet. Itt persze nem az invitálással, hanem a tukmálással van a baj – ez egy újabb eset, amikor a „segítő” ember kérdezés, együttérzés helyett egy „könnyebb” megoldást választ.

Takács Dalma

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Ezra Bailey